HOGY IS VOLT…? Beszélgetések Szőllősy András zeneszerzővel

Bieliczkyné Buzás Éva: HOGY IS VOLT…?

Beszélgetések Szőllősy András zeneszerzővel

 

Címlapfotók:

Tájkép: a szülőföld, Szászváros arborétuma

Szőllősy András  1974-ben (Szalay Zoltán felvétele)

Bieliczkyné Buzás Éva:

HOGY IS VOLT…?

Beszélgetések Szőllősy András zeneszerzővel

 

arról, hogy milyen a világ az ő szemével nézve,

arról, hogy milyen az ő helye, szerepe ebben a világban.

Bevezetés gyanánt

1989 őszén Lehel György karmesterről gyűjtöttem emlékezéseket a barátaitól, így jutottam el Szőllősy András zeneszerzőhöz is. Telefonon kértem a találkozót. Arra hivatkozott, hogy ő most nem tud bejönni a Rádióba, mert éppen a teraszát építik át. Otthon kell maradnia.

– Örömmel mennék én oda! – ajánlkoztam.

– Szívesen látom! Még egy jó kávéval is megkínálom!

*

  1. november 14-én a lelkem ünneplőbe öltözött. Tisztelettudó érdeklődéssel igyekeztem a Somlói út 12. szám alatti házhoz. Az első ajtókon nem találtam az ő nevét kiírva. Egy munkásruhába öltözött férfi ment az épület másik oldala felé. Utána siettem. Talán meg tudja mondani, melyik a Szőllősy-lakás. Az illető éppen a kőműves volt, s mivel őt követtem, én is az épülő teraszra jutottam.

Benéztem az üveges ajtón, és a fotókról jól ismert – íróasztalnál ülő, mélyen elgondolkodó Szőllősy kép fogadott. Jó helyen jártam. Mit tehettem? Csengetés nélkül, a teraszajtón keresztül léptem be az életébe. A könyvekkel bélelt szoba, egy óriási kutyus szelíd kedvessége, a kávézósarok, s a néhány apró kérdésforgáccsal elindított gondolatzuhatag azt a vágyat sugallta, hogy bárcsak folytatódna ez a beszélgetés máskor is. Hiszen Szőllősy András benne élt a történelemben, sok híres muzsikust ismert, s mindenről, mindenkiről van világosan megfogalmazható véleménye – amit ő ki is mond. Különösen, ha erre valaki – mint én – makacsul kéri. A beszélgetés folytatódott.

Jó időnként megállni a rohanó életben, letelepedni szemben a Mesterrel, a Tanár úrral, és hallgatni élete történetét, emlékeit. Néha pedig rákérdezni a témákra:

„Hogy is volt…?”

*

A tartalomból

 

I-NYITÁNY

I/1./ A szülőföld: Erdély

I/2./ A szülőváros: Szászváros (Orastie)

I/3./ Kolozsvár – Gimnázium, érettségi, zenei és irodalmi élet

I/4./ Elindultam …Erdélyből – Magyarországra

 

  1. PRESTO (Tanulmányok)

II/1./ Pázmány Péter Tudományegyetem

II/2./ Eötvös Kollégium

II/3./ Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (1939-1944)

II/4./ Petrassi mesteriskolájában, a római Santa Cecilia Akadémián (1947-1948)

 

III. MODERATO (Felnőttkorban)

III/1./ Az útkeresés

Az Operaházban – mint titkár (1944-1945)

A minisztériumban – mint előadó (1946-1950)

III/2./ A zeneakadémia tanára (1950-1985)

III/3./ A zenetudós

III/4./ A zeneszerző (Művek 1951- 1995)

*

  1. rész: Szőllősy András szubjektív megközelítésben

*

 

  1. NYITÁNY

 

I/1./ A szülőföld: Erdély

Az élettörténetet a szülőfölöddel és a gyermekkorral szokás kezdeni.

Ön Erdélyben született. S annak, aki ott születik, maga ez a tény is életre- szólóan meghatározza a sorsát – még ha el is kerül onnan – mert a magyarságtudata megsokszorozódik és a haza fogalma is mélyebb értelmet kap.

– Meg kell mondanom, attól kezdve, hogy Erdélyt újra visszahonosították, attól kezdve engem állandóan marcangol az önvád. Azért, hogy nekem ott kellett volna maradnom. Vagy legalábbis 1944-ben, amikor végeztem, illett volna visszamennem. Vállalni a sorsot azokkal a társaimmal, akik ott maradtak.

Kívülről nézve persze nagyszerű cserét csináltam. Hiszen itt a Zeneakadémián tanítottam, Ott pedig esetleg egy falusi tanár lehettem volna. Talán azt a luxust sem engedték volna meg nekem, hogy zeneszerzéssel is foglalkozhassam.

1956-ban, amikor szinte mindenkiben felmerült a kérdés, hogy maradni, vagy nyugatra menni, akkor bennem egy percig sem merült fel. Hiszen én azt sem bírtam ki lelki megrázkódtatás nélkül, hogy a saját hazámból átjöttem a saját hazámba. Mert úgy gondoltam, hogy ha én egyszer azt választottam, hogy itt maradok, akkor következésképpen nem megyek haza látogatóba sem. Szégyelltem volna magam. Évtizedekig valóban nem is mentem vissza Erdélybe. Mindaddig, amíg el nem jött 1969, az érettségi 30 éves évfordulója. Akkor mentem el újra a kolozsvári gimnáziumba. Azután már sokszor voltam Erdélyben, mert nagyon rám szakadt a honvágy. Az, hogy pár hetet ott töltsék, ettől kezdve lelki szükségletemmé vált. Mégis nehéz lett volna találkozni a régi barátaimmal. Akik semmivel sem voltak tehetségtelenebbek, mint én. Utazzak oda elegánsan, kocsival, és nézzem, hogy ők nyomorognak? Ezt nem akartam. Úgyhogy nem nagyon kerestem az egykori társakat. Elmentem a hegyek közé, a menedékházakban szálltam meg, és ott sétálgattam magamban.

Leküzdhetetlen honvágya lehetett.

– Még mindig van. Pedig több, mint 50 éve élek itt Budapesten. De az, hogy „otthon”, az még mindig ott van. Az életemnek kétharmadát itt éltem le, mégis állandó lelkiismeret-furdalásom van, mert tulajdonképpen ott lett volna a helyem nekem is.

I/2./ A szülőváros: Szászváros (Orastie)

 – Az útikönyv szerint a Hunyad megyéhez tartozó városi rangú települést, Szászvárost (románul Orastie) a 12. században a szászok alapították. 230 méter magasan fekszik és kb. ezer lakosa van. Az életrajzi adatok között úgy írtam, hogy Szőllősy András Szászvárosban született. De nyelvtanári precizitással azonnal átjavította. Miért?

– Szászvároson születtem és nem Szászvárosban. Mi magyarok a külföldi városokra mindig a –ban, –bent használjuk (Bécsben, Londonban, Párizsban, Oslóban, Koppenhágában, Moszkvában, Rómában). Az itthoni helységeknél inkább az –ont és a –tt locativust mondjuk (Pécsett, Kolozsvárott). Tekintettel arra, hogy én ott otthon voltam, nekünk az belföldnek számított, úgy mondtuk, hogy Szászvároson. Ha maga azt írja, hogy Szászvárosban, akkor azt jelenti, hogy megkülföldiesíti. Ez az én esetemben nem helyes.

Szászváros egy kis város Déva mellett. Az apám dévai származású ügyvéd volt, az anyám pedig szászvárosi. Itt esküdtek össze és itt születtem.

Az Ön szülőhelye közelében volt az időszámítás előtt a dák birodalom fővárosa.

– A román történelem ezt a dák-kontinuitást eltúlozza nézetem szerint. De egy dák birodalom volt itt, az kétségtelen. Ennek központja Szászvárostól néhány kilométerre, Szászváros és Déva között volt: Sarmisegetusa Regia. Majd jöttek az avarok, besenyők, hunok és mások. A régiekből egy lélek sem maradt. A 12. században, amikor Szászvárost alapították a szászok, akkor ott még románok egyáltalán nem voltak. Csak a 13-14. században kezdtek oda beszivárogni a hegy túlsó feléről. Aztán a környék nagyon is elrománosodott, mert amikor a törökök kiirtották az előző lakosságot, akkor a helyükre beköltöztek a románok.

Szászváros város volt, ahogy a neve is mondja, a szónak azzal az értelmezésével, amellyel egy osztrák vagy német kisváros jellemezhető. Az, hogy egy ilyen város maradt ott, az a szászoknak köszönhető. Mert várost csak a szászok tudtak építeni. Mi magyarok sem tudtunk soha, sehol. Nézze meg, Magyarországon hol van város? Az Alföldön Szeged nem város, hanem egy adminisztratív központ. Debrecen ugyanígy. Óriási falvak ezek. De van viszont város Dunántúlon, amit a német nemzetiségűek építettek. Vagy a Felvidéken, amit a zipszerek építettek és Erdélyben vannak városok, amit a szászok építettek.

Szászváros lakosságának nagy része tehát szász volt, a többi pedig román. Magyarok tulajdonképpen csak az első világháború előtti időből itt maradt értelmiségi családok voltak. Orvosok, ügyvédek, tanárok. Érdemes megjegyezni, hogy a 15 ezer lakosból kb. ezer volt a magyar. De ez az ezer fenntartott egy magyar nyelvű újságot Szászváros és vidéke címmel.

Azt is meg kell mondanom, hogy az 1848-as szabadságharc idején Szászváros rendkívül hazafiasan viselkedett, minden szászsága ellenére. Azonnal csatlakozott a szabadságharchoz. Nem úgy, mint a királyföldi szászok, vagy mások, akik nagyon ellenálltak. Szászváros környékén voltak Bem apó nagy csatái. Négy nap dörgött az ágyú Déva és Vidakt között.

Petőfi is megírta az egyik versében.

Azt olvastam, hogy a városban volt egy református kollégium is:

„A kollégium hajdani elődjét Apafi Mihály fejedelem alapította 1663-ban. Később Kuun Kocsárdnak, a szabadságharcban is szerepet vállaló, haladó szellemű politikusnak 50.000 forintos adományából növekedett naggyá. Aztán 1910-ben épült újjá.”

– Az én gyermekkoromban már nem kollégiumként, hanem mint árvaház működött.

A város központjában nagy térség volt piaccal, ahol mindenfélét árusítottak. Én még medvetáncoltatást is láttam ott. A 20-as évek végén, a 30-as évek elején építettek a főtérre

egy nagy román katedrálist. Akkor a piac helyett főtér lett, ahova később különböző mellszobrokat is elhelyeztek. Legutóbb 1980-ban jártam ott, de jelentős fejlődést sajnos nem tapasztaltam. Eléggé elhanyagolt kisváros lett belőle. A környéke viszont nagyon szép.

Arra a vidékre ahol Decebal birodalma volt, egy nap alatt kellemes kirándulást lehet tenni. Diófaerdők is vannak arrafelé, ahol az ún. sebesréti diók teremnek. Olyan nagyok, mint a tojás. És vékonyhéjúak. Hármat vehetek a kezembe és egyszerre roppan az egész.

Gyönyörű szép vidék…

I/3./ Kolozsvár           – Gimnázium, érettségi

 – Zenei és irodalmi élet

Meddig tartott a szászvárosi gyermekkor?

– Szászvároson hatéves koromig éltem. Aztán az apám felkerült Kolozsvárra, persze vele együtt én is. Akkor kezdődött számomra a 13 évig tartó kolozsvári periódus. Az elemi iskola előtt egy évvel költöztünk oda. Aztán ott végeztem el a református elemi iskola négy osztályát, majd a református gimnázium nyolc osztályát. Ez az időszak teljesen meghatározó volt az életemben. Különösen a gimnáziumra gondolok nagy szeretettel és hálával. Tulajdonképpen kevés olyan tanárunk volt, akire azt mondhatom, hogy hú, micsoda tanár volt. De megtanítottak bennünket arra, hogy tisztességesek legyünk, hogy dolgozni kell az iskolában is, és arra, hogy magyarok vagyunk. Romániában is.

Református magyar iskola lévén, a szokásos tantárgyakon kívül tanultunk magyar irodalmat, magyar irodalomtörténetet, de nem tanultunk magyar történelmet: Másrészt viszont meg kellett tanulnunk románul is.

Ha mégis említeni kellene tanár neveket, akkor kettőt emelnék ki. Az egyik László Dezső, a vallástanárunk. Ő azon a címen, hogy vallástörténet – mert a 7-8. osztályban volt ilyen tantárgyunk – ezen a címen ő magyar történelmet tanított nekünk. Hogy ez mennyire volt legális, mennyire nem, ki tartotta érte a hátát, azt én nem tudom, mert akkor én diák voltam. De azt, hogy magyar történelmet tanított, azt tudom.

A másik Bíró Sándor, a történelemtanárunk, aki később igen jeles személyiség lett. Néhányan odamentünk hozzá – a fél osztály – hogy tanár úr, mi szeretnénk Erdély történelmével egy kicsit közelebbről megismerkedni. Segítsen nekünk. És akkor minden csütörtökön délután összejöttünk. Beszélgettünk irodalomról, történelemről. Végtelen hálásak voltunk azért, amit tett értünk ezekben a dolgokban.

Szívesen teszek említést a két háború közötti román iskolai rendszerről is. Ez az iskolarendszer kétszer rostált. Először a 4. gimnáziumi osztály után. Ezt úgy neveztük, hogy kis érettségi. De ez soha nem a saját tanáraink előtt történt, hanem mindig különböző bizottságokat hívtak össze, vagyis mindig ismeretlen tanárok előtt kellett vizsgáznunk. A számtantanár például Tordáról, a romántanár Bukarestből jött, és így tovább. Ezzel a bizonyítvánnyal lehetett csak továbbmenni a gimnázium 5. osztályába.

A négy felső gimnáziumot felosztották reál és humán tagozatra. Én reáltagozatos voltam. Aki idejárt, annak minden tanítási napon reggel 8-9-ig fizika, 9-10-ig pedig matematikaórája volt. Aki viszont a humán tagozatra ment, az ugyanez idő alatt latint és görögöt tanult. Tehát mi együtt voltunk mint osztály, csak 8-10-ig a gyerekek fele elment egy másik tanterembe. De latint mi is tanultunk 7. osztálytól kezdve, ami valamilyen latinos alapműveltséget adott. És persze a latinosok is tanultak matematikát.

Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen diák volt?

– Pajkos diák voltam. Az osztálytársaim nagyon könnyen meg tudtak nevettetni. Néha vissza is éltek ezzel. Például egyszer a tanár elkezdett az osztálykönyvben lapozni. Látszott, hogy engem fog kihívni a táblához. A társaim mindenfélét sugdostak. Valóban engem szólítottak. Kimentem a táblához, de közben már a hasamat fogtam és úgy kacagtam, hogy meg sem tudtam mukkanni a leckéből.

Aztán tavasztól kezdve már zsebre tett kézzel jártam iskolába, Táskát, tankönyvet nem vittem magammal, mert az derogált. Ilyenkor aztán be-becsúszott egy szekunda, amit bizony lassan lehetett csak kijavítani. Ha kaptam egy 4-est, akkor sok 10-est kellett szerezni, – mert az volt abban az időben a legjobb jegy – hogy végül is kijöjjön egy 9-es átlag. Szóval nem voltam én egy mintadiák. Jellembevágó dolgaim persze nem voltak.

Jó dolognak tartottam még azt is, hogy az első négy osztályban volt ún. kézimunka tárgyunk, ahol két mesterséget tanultunk meg segédfokon. Én könyvkötészetet és asztalosságot tanultam. Hetenként egy délután ezzel foglalkoztunk. Aki nem tanult tovább, annak olyan lehetőség volt a kezében, amiből meg is lehetett élni, ha szükség volt rá.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy az akkori román oktatási módszert még ma is jónak tartom. Az tény, hogy aki ezt az iskolát elvégezte, annak volt egy alapfokú nyelvismerete franciából, németből, románul pedig anyanyelvi szinten kellett megtanulni. Sokat követeltek, de egy 18 éves gyerek képes arra, hogy egész nap dolgozzon, tanuljon. Hogy mekkora a szellemi kapacitása és hogy ezzel milyen eredményt ér el, az már más dolog.

Negyedikes gimnazista korunkban konfirmáltunk, felnőtt egyházi tagok lettünk. Attól kezdve legációba jártunk a környező falvakba. Prédikáltunk ott gyönyörűeket. Ezen keresztül sok mindent megismertünk a nép életéből A népmentési mozgalom keretében elmentünk a szórvány magyarokhoz is. Könyvet vittünk nekik és népdalokat gyűjtöttünk. Valahogy fontosnak éreztük magunkat azáltal, hogy volt tennivalónk, dolgunk ottan.

A 8. gimnáziumi osztály elvégzése után következett a nagy érettségi.

– Meg kell mondanom, hogy ez bizony kemény dió volt. Az ország különböző részeiből összehívott tanárokból álló bizottság előtt vizsgáztunk. Abban az időben még nem voltak egységes tankönyvek, hanem a tanár írt könyvet és azt tanította. Mi nagyon jól tudtuk, hogy általában minden tanár annyit tud, amennyit a tankönyvében leírt, tehát azt kéri számon.

Az érettségi tárgyakat nekünk több könyvből is kellett tanulnunk, mert azt, hogy pontosan kik lesznek a vizsgáztató tanárok, azt csak az érettségi előtti nap az esteli újságokból tudtuk meg.

Ezek a könyvek gyakran ellentmondtak egymásnak. A történelemkönyvekben sokszor még a dátumok sem stimmeltek. Ezek nem egyszerű dolgok. Mert a román történelem nagyon szövevényes. Két román fejedelemség volt, a moldvai és a havasaljai. Ezeknek a fejedelmeit vagy a vajdáit mindig az illetékes nagyhatalom jelölte ki. Például az orosz, vagy a török. Aki fizetett a Portának, az lett a vajda. Ezzel szemben jött esetleg a konkurens vajda, aki többet ígért. Akkor az előző vajdát elcsapták és helyébe tették azt, aki többet fizetett. Képzelje el, mindezt megtanulni! Ki mikor, hol uralkodott. Nagyon nehéz a román történelemben eligazodni. Mindezt még csak fokozta, hogy több történelemkönyvből kellett felkészülni, amelyek egymásnak is ellentmondtak. Hamar megtanultuk, hogy ami le van írva, az nem szentírás.

Az érettségi természetesen románul ment minden tárgyból. Ezért az utolsó két évben már román tankönyvekből is tanultunk. Hogy a timsót, a káliumkloridot, a galvanizálást és a többi kifejezést tudjuk románul is. Tehát mindent két nyelven, duplán kellett ismerni. Nekem az a személyes véleményem, hogy ebbe senki sem halt bele. Inkább a komisz bánásmódot volt nehéz kibírni, A két évvel előttem végzett osztály volt a véres kard. Őket emlegettük félelemmel egymás között, mert a 28-ból csak 4-en mentek át az érettségin. Szigorú mércét állítottak a román diákok elé is, de még szigorúbbat a magyarok, elé.

Önnek hogyan sikerült az érettségi? Emlékszik még rá? 

– Jól emlékszem rá. Nagyon hosszú nap volt. A bizottság beült reggel 9-kor, és egy rövid ebédszünet után folytatódott egészen éjfélig. Amíg sorunkra nem kerültünk, addig kint várakoztunk. Én éjszaka 11 órakor érettségiztem. Különösen a matematikavizsga sikerült jól. Tudniillik, én mindent fejben számoltam. A logaritmust és mindent. Kihívtak a táblához, megkaptam a feladatot. Néztem, néztem és aztán felírtam a végeredményt. Kérdezték, hogy hogyan jöttem rá. Ismerem a példát? Ismerem. Akkor adtak egy másik példát, tizediket, tizenötödiket. Megoldottam. A matematikatanár azt mondta, hogy „Magának matematika ösztöndíja lesz Bukarestben”. Másnap reggel pedig megjelent az újságban, hogy megvan Románia legjobb érettségi eredménye.

Abban az osztályzási rendszerben a 10-es volt a legjobb. 4-es volt a bukás. Az érettségin 6-ossal lehetett átmenni. Az én érettségim 8.40-es volt. Tehát nem 10-es, mégis olyan jónak számított, hogy másnap újságcikk lett belőle. Meg sem várták, a többi eredményt, azzal, hogy ilyen úgysem lesz még egy. Nem is volt az egész országban.

Hány tárgyból kellett érettségizni9

– Én az életemben nagyon sok tárgyból érettségiztem. Úgyhogy túl vagyok érve. Először tettem egy román érettségit a következő tárgyakból: román nyelv és irodalom, földrajz, történelem, természetrajz, fizika, kémia, matematika, jog, pszichológia-logika, francia nyelv. Szóval eddig tíz tárgyat említettem, amiből Romániában érettségiztem. Aztán eljöttem Magyarországra és az egyetemen köteleztek arra, hogy az alapvizsgáig letegyem a magyar érettségit. Az is volt vagy tíz tantárgyból. Aztán a doktorátus előtt kiderült, hogy reáltárgyakból érettségiztem. Akkor letettem a latin és a görög érettségit is. Úgyhogy nekem érettségiből annyi van, amennyit parancsol.

Térjünk vissza a kolozsvári élethez. Milyen lehetősége volt a zenei tanulmányok folytatásához?

– Mint általában a középosztálybeli gyerekeket, engem is beíratott az anyám már első elemista koromban egy zeneiskolába. Ez a katolikus egyház pénzéből működött. Az igazgatónőből és néhány tanárból, például a hegedű- és zongoratanárból állott. Tanterem nem volt, hanem mi jártunk a tanár lakására. De azért adtak valamilyen bizonyítványt és év végi vizsgákat is rendeztek, a papák, mamák jelenlétében.

Itt kezdtem zongorázni tanulni. Emlékszem, hogy kezdetben nagyon utáltam az újgyakorlatokat. Szegény anyám kisírta a szemét, amíg engem a zongorához kényszerített: hogy gyakoroljál fiam! A zongoratanárom később sem vette észre, hogy amit nekem tanít, az zeneileg nem elégít ki. Következésképpen magamtól már 12-14 évesen elkezdtem Liszt-műveket játszani. Mert természetesen Liszt-rajongó voltam. Sajnos, a tanárom nem figyelmeztetett, hogy nem lehet 6-8 órán keresztül balkézzel oktávot gyakorolni. Mert bizony a XIV. rapszódia és a Funerailles oktávjai miatt kis dombocskák nőttek ki a kezemen. Gyakran fel volt kötve a karom ínhüvely-gyulladás miatt. Még ma sem tudok fájdalom nélkül írni. Ha kottáznom kell vagy másolok, akkor bizony vizes ruhát tartok a kezemen. Így a zongoratanárom – bár akkor igazán szerettem – nagyon félrenevelt.

A zeneiskola igazgatónője viszont annál jobb hatással volt rám. Csipkés Ilonka néni – hadd mondjam a nevét, áldassék haló poraiban is. Itt Pesten Szendy Árpádnál végzett művészképzőt. Utána hazament Kolozsvárra, és az ottani magyar zenének, zenei múltnak az apostola lett. Nagyon sok hangversenyt rendezett a régi magyar zeneszerzőknek, Farkas Ödönnek, Ruzicskának és másoknak a műveiből. Időnként minket is befogott, hogy ünnepségeken tessék Farkas Ödön darabokat játszani. Ezeket a tanuló-hangversenyeket a katolikus gimnázium dísztermében rendezték meg, 100-150 fős közönség jelenlétében.

Szóval Csipkés Ilonka nénihez hetenként kétszer mentem órára. Tőle tanultam zeneelméletet, összhangzattant, szolfézst. Fantasztikus pedagógus volt. Nemcsak azért, mert jól tanította azt, amit tanított, hanem tudta – amire a zongoratanárom nem is figyelt – hogy az én érdeklődési köröm mellett és az én koromban milyen olvasnivalót kell nekem adnia. Ellátott zenei olvasmányokkal. Mindig azzal, ami éppen érdekelt. Mert egy 14 éves gyereknek nem valami muzikológiai tanulmány kell, hanem regényes életrajz. Csodálatos könyvtára volt neki. Szóval, ha én a zene iránt érdeklődöm, az a Csipkés Ilonka néni pedagógiai munkájának, eredménye.

Abban az időben tanult Ilonka néninél Georges Dotsa, aki később furcsa író-zenész egyénisége lett a kolozsvári életnek. Néhány évvel volt idősebb nálam. Román létére kitűnően beszélt magyarul. Az írószövetségben is tevékenykedett. Egy szép könyvben kolozsvári emlékezéseket gyűjtött össze. Ilonka néniről is írt benne. Leírta, mit köszönhet neki. Többek között azt, hogy bármikor ment hozzá, a zongorán mindig a legújabb kották voltak kitéve. Ha Schönberg írt valamit, akkor az ott volt. Ezt a jelenséget akkoriban én még kevésbé vettem észre.

A kolozsvári gimnáziumban milyen volt a magyar irodalom tanítása?

– Mivel én magyar nyelvű református gimnáziumba jártam, ott volt magyar irodalomtanítás. Sőt az egyik irodalomtanárom kiválóbb volt, mint a másik. Tanárom volt például Jancsó Elemér, akinek nagyon fontos szerepe volt Erdély szellemi életében. Ő maga is Eötvös kollégista volt annakidején. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy általában úgy szoktak bekerülni a kollégiumba, hogy egy volt Eötvös kollégista tanár fölfigyelt valamelyik tanítványára és azt ajánlotta. Így kézről-kézre ment ez a hagyomány. Lehet, hogy Jancsó Elemér is ajánlott volna engem, de föl sem merülhetett a kérdés, mivel Kolozsvár Romániában volt, Budapest pedig Magyarországon. Jancsó Elemér azon kívül, hogy kitűnő tanár volt, hallatlan nagy tudással rendelkezett. Sok tudományos cikke jelent meg. Erdélyi ritkaságok címmel sorozatot szerkesztett, amiben Bölöni Farkas Sándor Észak-amerikai utazásaitól kezdve (ami nemrég újra megjelent), az akkor még ritka (és ma is) Aranka György és más erdélyi írókat publikált.

Szerencsére kitűnő irodalomtanárai voltak. Mi táplálta még az érdeklődését?

– Úgy az irodalmi, mint a zenei érdeklődésemet a szép számban megjelenő sajtótermékek is kielégíthették. Kolozsvárott reggeli lapként ott volt az Ellenzék és a Keleti Újság, délutáni lapként a Magyar Újság. Irodalmi lapként az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Korunk. Nekünk református fiataloknak volt az Ifjú Erdély című képes hetilapunk. Idáig tartott az én ismeretem. De sok minden jelent meg tudományos vonalon is. Pl. az Erdélyi Múzeum. Hasonló volt a helyzet a többi nagyvárosban is. Sőt, ahogy már említettem, abban a kis román és szász városban, ahol én születtem, saját kiadású magyar nyelvű napilap is volt, a Szászváros és vidéke.

A romániai vidéki városokban külön szerkesztősége volt az országos napilapoknak.A külpolitika azonos volt, de a helyi dolgok már más szöveggel jelentek meg mindenütt. Régen ez jobban működött valahogy, mint manapság.Azonkívül nagyon fontos volt számunkra, hogy sok újság átjöhetett Magyarországról is,.Én például megrendeltem az Utunk című lapot. A barátaim mondták, hogy ezt hozasd, mert érdekes. Többek között Veress Péter, Németh László és Illyés Gyula írtak bele. Zöld színnel volt nyomva és nekem iszonyúan nyilas szagú volt az egész. De azért jött és olvastuk.

– A felsoroltak közül melyik újsággal, folyóirattal, került közelebbi kapcsolatba?

– Az Ifjú Erdély című diákfolyóiratunkba gyakran írtam zenei témákról. Ezen kívül elég korán bekerültem az erdélyi irodalmi folyóiratok körébe. Az egyik volt a Pásztortűz, amit az én időmben Császár Károly szerkesztett. Ő ezen kívül a leánygimnázium kiváló magyartanára is volt. Én negyedikes gimnazista voltam, amikor az első – hogy úgy mondjam cikkem megjelent a Pásztortűzben. Emlékszem, Liszt Ferencről írtam. Nagyon sokszor mondták Lisztről azt, hogy a zongora virtuóza. Ez piszkált engem, mert a virtuóz szónak van egy lebecsmérlő, lekicsinylő jelentése is. Tehát én azért emeltem fel a szavam, hogy ne nevezzük Lisztet virtuóznak, mert sokkal több annál.

A másik a Kós Károly által alapított Erdélyi Szépműves Céh folyóirata, az Erdélyi Helikon volt. Amikor éppen 8. gimnáziumba jártam, vagy már az érettségire készültem, akkor kerültem kapcsolatba az Erdélyi Helikonnal. Hogy hogyan, arra már pontosan nem emlékszem. Nyilván beküldtem valamit, leközölték, és akkor behívott a szerkesztő. Fontos szerepet játszott még a fejlődésemben Lakatos István, a város főmérnöke. (Nem rokona a költőnek.) Megszállott műkedvelő zenetörténész és muzsikus volt. Nem tudom, miért, milyen indíttatással, de a vonósnégyesével minden jelentős kortársának művét bemutatta. írt az illető zeneszerzőnek, hogy mikor adják elő, és kérte, hogy adjon tanácsokat erre-arra vonatkozólag. Úgyhogy neki rengeteg levele gyűlt össze Alban Bergtől, Schönbergtől és másoktól. Élete végén abból éldegélt, hogy ezeket publikálta a Melos, a Neue Zeitung für Musik és más zenei folyóirat hasábjain.

Lakatos István amatőr előadóművész volt ugyan, de vonósnégyesével mégiscsak eljátszotta Alban Berg Vonósnégyesét és hasonló darabokat. Ezek az előadások nagyon fontos események voltak a kolozsvári zenei életben. Másrészt Pista bácsi hihetetlen szorgalmú, önnevelő zenetörténész volt. Több mint ezer publikációja jelent meg az erdélyi zenével kapcsolatban.

Nem mindig pontosan, nem mindig szakszerűen, de azáltal, hogy mindent a világon kikutatott, mérhetetlen sok mindent mentett meg a feledéstől. Gyűjtötte Erdély zenei régiségeit, a Kolozsvári Nemzeti Színház plakátjait, híres zeneszerzők leveleit és egyebeket. Nemrégen halt meg kilencvenvalahány éves korában. A fiával beszélgettem a rendkívül értékes gyűjteményről. Talán ő gondját fogja viselni, megmenti a pusztulástól.

Ahogy már említettem, Kolozsvárott nagyon sok napilap volt, de a Keleti Újságnak és az Ellenzéknek, zenekritikai rovata is működött. És ha pénteken volt egy hangverseny, akkor szombaton megjelent róla a kritika. A Keleti Újságnál Lakatos István volt a zenekritikus, engem pedig olyan gyakornokfélének vett maga mellé. Gyakran íratott velem ünnepi megemlékezéseket. Például Farkas Ödön halálának évfordulójára. Farkas Ödön az első világháború előtt a Kolozsvári Zenekonzervatórium igazgatója, kitűnő énektanár és zeneszerző volt. Az énekhang címmel tankönyvet is írt, azon kívül zongoradarabokat és dalokat komponált.

Emlékszem, hogy írtam cikket például egy Fusz János nevű német származású operaszerzőről,aki Kolozsvárott telepedett le. Vagy Toscaninit köszöntöttem születésnapján. Amikor megkaptam a feladatot, hogy egy ilyen megemlékezést írjak, akkor bevetettem magam az Egyetemi Könyvtárba és más olvasnivaló helyre. Ott kikerestem magamnak, hogy ki ez, mi ez. Megírtam a kétoldalnyi cikket, aztán Lakatos Pista bácsi elolvasta, kijavította. Ezzel egyrészt arra nevelt, hogy írogassak, másrészt arra, hogy kutassak a régi erdélyi zene után. Amit én nagy szeretettel csináltam és boldog voltam, mert sok új ismeretre tettem szert.

Azaz, zenei ismeretekre tett szert. De én az irodalmi érdeklődésének kialakulására is kíváncsi lennék.

– Mi az, hogy irodalmi érdeklődés? Író sohasem akartam lenni. De szerettem a verseket. Hiszen a verseknek, is van zenéje. Jó fejem volt. Rengeteg verset tudtam könyv nélkül.

Talán még ma is.

 

Hogyan született az elhatározás a kolozsvári gimnazista fiúban, hogy zeneszerző lesz és Kodály Zoltán tanítványa?

 

– Eléggé zárkózott gyerek voltam. Nem éreztem magamban nagy közlésvágyat, mint olyan 16 éves fiatalok, akik verset írnak, zenét szereznek, képet festenek. Nem tartottam magam elég érdekesnek, hogy a világ előtt kinyilatkoztassam, hogy na, ez vagyok én. Ihol én, ihol én pörölye világnak. Azt azonban tudtam, hogy zenével akarok foglalkozni. Korábban az volt az elképzelésem, hogy zongorista leszek. De már hatodikos gimnazista koromban tudtam, hogy ez nem valósulhat meg, mert a kezem akkorra már tönkre volt téve. A budapesti Zeneakadémián a zongora tanszak tehát nem jöhetett számításba. Csak valamilyen elméleti dolog jöhetett számításba. Abban az időben a Zenetudományi tanszak, még nem létezett. De volt zeneszerzői szak. Engem a zenének minden vonatkozása érdekelt, belülről akartam megismerni. Nyilvánvaló volt, hogy zeneszerző-hallgatóként lehet legjobban megtanulni a zenét. Ezért akartam Kodályhoz járni, hiszen nem bíztam abban, hogy nekem zeneszerzői tehetségem van.

 

De ahhoz, hogy Kodály növendéke lehessen, kellett írni valamilyen darabot.

 

– Igen, Kellett valamilyen saját kompozíció. Én két kórusművet hoztam össze.

 

Ki adott hozzá segítséget?

 

– Az égadta világon senki. Hiszen a Zeneakadémián is csak elemzik a nagy mesterek műveit. Magamtól is kitaláltam, hogy ezeket megnézzem. Azon kívül Kolozsvárott előfizethettem az Énekszó és a Magyar Kórus című kiadványokra, amelyek itt Magyarországon jelentek meg. Mindegyiknek volt 2-3 kottamelléklete is. El tudja maga képzelni, milyen az az érzés, amikor reggel a postás hozza az Énekszót és benne van Bartók Bánat című kórusának a kottája, amelyet még sehol sem adtak elő. Néhány barátommal szinte nekirontottunk azoknak a kottáknak, amelyek így jöttek. Emlékszem, hogy zokogtunk a gyönyörűségtől. Akkor készültek a Kodály Biciniumok. És amikor az Énekszó hozta az első lapot, hogy Örvendjen az egész világ, összeálltunk néhányan és elénekeltük. Ebből tanultam én, hogy hogyan kell kórust írni.

 

Mégiscsak kellett valami indíttatás, amiért éppen kórust komponált.

 

Azért, mert kórust sokat hallottam életemben. Énekeltem az iskolai énekkarban, ahol szörnyű dolgokat tanultunk ugyan, de azt kitapasztaltam, hogy a szopránnak, altnak, tenornak, basszusnak mekkora a hangterjedelme. Azt viszont, hogy mekkora a klarinét és más hangszer hangterjedelme, azt nem tudtam.

De legalább megmutatta Csipkés Ilonka néninek, vagy valaki másnak?

Nem én. Senkinek. Nem emlékszem már ezekre a kórusokra, de biztosan Kodály-stílusban íródtak. Bartókot nem merem mondani, mert az egy magasabb stílus. Az egyik egy Genfi zsoltár volt, a másik pedig Népdalfeldolgozás. De emlékszem még ebből az időből a zongorára írott Invencióra is, egy tematikus magról felépített bachos, négyszólamú polifon darabra.

I/4./ Elindultam … Erdélyből – Magyarországra

 
– Igen. Júliusban érettségiztem. Aztán tovább tanulhattam volna matematikát Bukarestben vagy Kolozsvárott. De én a budapesti Zeneakadémián Kodálynál akartam zenét tanulni.
Tehát 1939-ben érettségizett kiváló eredménnyel. És készen állt az életre szóló elhatározás megvalósítására.

A szülei mit szóltak hozzá?

– Az apám már régen nem élt. Anyámmal pedig közöltem azt a szándékom, hogy Magyarországon akarok élni. Többé-kevésbé természetes volt, hogy az ember itt tanuljon tovább. Abban az időben a zenészséget nem tartották komoly pályának, így az anyám sem nagyon bízott abban, hogy nekem ezen a téren valamilyen jövőm lesz. Azt mondta, hogy

jól van fiam, tanuljál zenét, de valamilyen tisztességes kenyérkereső állásod is legyen.

Tehát én elindultam … Erdélyből – Magyarországra.

Útlevéllel jöttem Budapestre rokonokhoz. És nem tértem vissza.

Volt emiatt valami kellemetlensége?

– Az érettségi után katonai besoroláson kellett volna megjelennem. Kerestek, nem találtak, így mint katonaszökevényt halálra ítéltek. Egy hivatalos lapban megírták, hogy halálra vagyok ítélve. Sokáig őrizgettem ezt az újságot. Később, amikor már magyar útlevéllel hazamentem, senki sem foglalkozott ezzel, nem lett következménye.

Hogyan kapott itt állampolgárságot?

– Előkerült olyan irat, amely igazolta, hogy a család tagjai valamikor magyar állampolgárok voltak. És még a román állam után is – apám, vagy valaki a családban – megújította a magyar állampolgárságot. Vagy igyekezett nem elveszteni. Szóval, én már 1940 húsvétján magyar útlevéllel mentem haza.

Ez a történet hasonlít a népmeséhez. Ahol a legkisebb fiú elhagyja az édesanyját, otthonát és elindul szerencsét próbálni. De a szerencsét, a sikert ki kell érdemelni.

Az Ön számára is szinte a mesebeli hármas próbatétnek felelhetett meg bejutni a Pázmány Péter Tudományegyetemre, az Eötvös kollégiumba és a Zeneakadémiára Kodály-tanítványnak.

– Az egyetemre csak be kellett iratkozni.

Az nem volt probléma, hogy akkor még romániai állampolgár volt?

– Nem. Az egy szabad egyetem volt. Oda olyan állampolgár mehetett tanulni, amilyen akart. (Mint ahogy az elemi iskola 4. osztályos bizonyítványa jogosított arra, hogy a gimnáziumba lépjek, ugyanúgy akkor az érettségi bizonyítvány is jogosított a felsőbb tanulmányokra. Nem arra jogosított, hogy felvételi vizsgát tegyek, hanem arra, hogy tanulhassak. Aztán aki az első félévben vagy később nem felelt meg, azt kiszórták. De azt, hogy valaki ne tudjon bemenni az egyetemre, mert felvételi vizsga kell, csak később vezették be, de én a mai napig abszurd dolognak tartom.) Tehát a beiratkozásnál elfogadták a román érettségit. Azonban tanári oklevelet magyar érettségi nélkül nem kaphattam volna. Köteleztek, hogy az alapvizsgáig letegyem, a magyar érettségit is.

Tulajdonképpen miért akart a Pázmány Péter Tudományegyetemen is tanulni?

– Ahogy már említettem, az akkori polgári családokban a zenészséget nem nézték komoly dolognak. Anyámnak már megígértem, hogy valami rendes pályát is választok, amelyik biztosítja a megélhetést. Legegyszerűbb módon a tanársághoz vonzódtam. Mert az mégis valami szellemi foglalkozásnak nézett ki. Abban bíztam, hogy magyar-román szakos lehetek. Gondoltam, ha román szakos leszek, akkor nekem nem sok dolgom lesz, és akkor csinálhatom mellette az én kis játékaimat a Zeneakadémián. Ezzel szemben nem lehettem magyar-román szakos, mert abban az időben még román szak nem volt. Így aztán magyar-francia szakra iratkoztam.

 Honnan tudott arról a kolozsvári érettségiző diák, hogy Budapesten egy elitképző, tudósképző Eötvös Kollégium van?

– A világon sehonnan. Hanem amikor felkerültem az érettségi utáni nyáron Budapestre, akkor valamilyen – már rég elfelejtett módon – találkoztam Tamás Lajossal, az egyetem romanisztika professzorával. Amikor kiderült, hogy tudok románul, akkor azt a feladatot bízta rám, hogy menjek el az Egyetemi Könyvtárba és valamilyen nyelvészeti könyvet cédulázzak ki neki. Könyvtárban mindig is szerettem üldögélni. Kikértem a könyvet és írogattam, amit kért. Egyszer odaállt mellém egy hórihorgas ember és furcsa magas hangon kezdett kérdezgetni, hogy kicsoda, micsoda vagyok, tudok-e románul. Majd így szólt: „Kérem, menjen el holnap Szabó Miklóshoz, az Eötvös Kollégium igazgatójához.” Gondoltam, olyan kollégium, ahol lakni lehet. Hiszen nekem nem volt lakásom. Rokonoknál laktam, de nem maradhattam volna egész évben náluk. Örültem, hogy valahol el leszek helyezve. Szabó Miklós hümmögött. Adott egy papírt, amire 12 név volt felírva, hogy ezekhez a tanárokhoz menjek el. Nem értettem semmit a dologból.

Pár nap múlva tudtam csak meg, hogy ebben a kollégiumban felvételi vizsga, ún. fejkopogtatás van. Rendes körülmények között a tanév végén, amikor a bentlakók hazamentek, akkor a felvételizők beköltöztek egy hétre, erre a bizonyos fejkopogtatásra.

Mivel én csak szeptemberben jelentkeztem, a bentlakásos felvételin nem vehettem részt.

De nekem is el kellett mennem minden tanárhoz.

A tanár urak pedig leültettek és elbeszélgettek velem. A végén azt mondták, hogy köszönik a látogatást. Miután a véleményeket összegyűjtötték, megkaptam az értesítést, hogy felvettek az Eötvös Kollégiumba, ekkor és ekkor vonuljak be.

Hátra van még a harmadik, a legfontosabb próbatét: felvételi vizsga a Zeneakadémiára. Hogyan történt ez 1939-ben?

– A Zeneakadémián volt felvételi vizsga. Ez logikus is. Mert egy botfülű ifjú érettségi bizonyítvánnyal nem lehet operaénekes. Elmentem a főiskolára, megkérdeztem, hogy mikor van felvételi vizsga a zeneszerzés szakra. Biztosan ki kellett tölteni valamit – erre már nem emlékszem – ki az anyja, apja, hol, mit tanult, hány éves.

És Ön a kijelölt időben megjelent, két kompozícióval a kezében.

– Akkor nem volt az a divat, hogy elbeszélgetünk a felvételizővel, megkérdezzük, hogy hogyan viszonylik a párthoz, az ország felépítéséhez, a KISZ-hez, a DISZ-hez, a fisz-hez.

Szóval ilyen nem volt. Csak a zenei tudás és a tehetség számított. A két kórusom kottáját letettem a bizottság asztalára. Az egyik egy Genfi zsoltár volt, a másik pedig Népdalfeldolgozás. Arra már nem emlékszem, hogy milyenek lehettek, rég elkallódtak. Ezeket kellett eljátszani zongorán. Aztán volt a „fülpucolás”. Kodály leült a zongora mellé és megkérdezte hogy „Abszolút hallása van?” Azt hiszem, nincs. Akkor leütötte a legmélyebb hangot: “ez a fisz” és beletenyerelt fent a zongorába – „akkor ez mi?” Úgy látszik elég jól válaszoltam, mert felvett a tanítványai közé.

De még megkérdezte – mint mindenkitől – hogy „és ezen kívül mit csinál?” Én ezen kívül egyetemre járok. És a dolog el volt intézve.

Érdekes módon Kodálynak ez az elve találkozott az anyám felfogásával. Mert Kodály olyat nem vett fel, akinek valamilyen kenyérkereső foglalkozása, szakmája, vagy más jellegű tanulmánya nem volt. Mert annak idején nem lehetett zeneszerzésből megélni. Vállalni kellett mellette egy jövedelmező munkát, is. Kodály is vállalt és Bartók is.

Milyen érzése volt, amikor kiderült, hogy a próbatéteket fényesen kiállta?

– Valóban meseszerű volt, azért felejthetetlen. 1939. szeptember végén, egy napon értesítést kaptam az Eötvös Kollégiumtól, hogy felvételt nyertem. Aztán elmentem a Zeneakadémiára, hogy megnézzem a hirdetőtáblán, hogy kit vettek fel. Kodály tanítványaként egyedül én voltam kiírva. Nem tudom elmondani magának azt a boldogságot. Új országban, új városban, új életet kezdhetek. És mindenhova befogadtak.

Csodálatos volt az a szeptemberi nap. Végigsétáltam a gyönyörű, napfényes Andrássy úton.

A Kosztolányi-féle Szeptemberi áhítat töltötte be a lelkemet:

Szeptemberi reggel, fonj glóriáidba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,

s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz…

  

  1. PRESTO (Tanulmányok)

 

Úgy érzem, hogy életének következő fejezetét Presto tempójelzéssel kell ellátni.

 Hiszen csak felgyorsult életritmusban lehetett helytállni egyszerre három helyen is.

II/1./ Pázmány Péter Tudományegyetem

– A tudomány egyik fellegvára volt a Pázmány Péter Tudományegyetem.

Íme a lexikális adatok: Magyarország legrégibb egyeteme. Pázmány Péter alapította

1635-ben Nagyszombatban. Az oktatást a jezsuiták végezték. A jezsuita rend feloszlatása után 1777-ben az egyetem Budára, innen 1784-ben Pestre került.

1949-től nevezik Eötvös Loránd Tudományegyetemnek.

Kik tanítottak 1939-körül az egyetemen?

– Én főleg a nyelvi professzorokat ismertem. Elsőként Horváth Jánost említem, aki vonzó előadó, színes egyéniség és világnagyságú irodalomtörténész volt. Csak sajnos, magyar irodalomtörténetből nem lehetett sohasem világkarriert csinálni. Az ő útja is az Eötvös Kollégiumból indult el.

Az. egyetemen két irodalmi tanszék működött. Az egyik protestáns, a másik pedig katolikus volt. Volt is ebben ráció, hiszen az egész hitvitás kort másképpen nézi a protestáns irodalomtörténész, mint egy katolikus. Az én időmben a katolikus tanszéken Császár Elemér tanított. Akit én soha életemben nem láttam, de van tőle egy jelesem. Ez úgy lehet, hogy volt egy Marci bácsi nevű hivatalszolga, akit mi megkértünk, hogy az indexet írassa alá a professzor úrral. Azt hiszem, egy pengőt kellett adni, hogy gördüljön ez a dolog.

Másnap érte mentem és be volt írva a jeles. A professzor nem ismerhetett mindenkit személyesen.

Képzelje el, hogy az egyetem VI-os terme akkora volt, mint mondjuk a Rádió 6-os stúdiója. Emeletes padokkal. És ha történetesen Horváth János tartott előadást, akkor zsúfolásig megtelt a terem. Még a lépcsőkön is ültek. Hogy Császárnál is tele volt-e a terem, azt nem tudom, de 2-300 hallgatót nem ismerhetett személyesen. De biztosan neki is volt egy szűkebb körű tábora a híveiből. Amikor Császár meghalt, Alszeghy Zsolt lett helyette a katolikus tanár. Őt láttam, ismertem, de az óráit nem hallgattam. Eddig tehát a magyar irodalmi tanárokat említettem.

A finn-ugor tanszéket Zsirai Miklós vezette. Őt a háború idején hadifogolyként kivitték egy vogul, osztják, votják területre. És a fogsága alatt megtanulta az ott élő népek nyelvét.

Amikor hazajött, ő volt az egyetlen, aki ezeket tudta. Ezért kaphatta meg az egyetemi tanári kinevezést. Úgy mondták, hogy habilitált. Írt egy tankönyvet is Nyelvrokonaink címmel. Azt bizony be kellett magolnunk a vizsgára. Tanultunk még összehasonlító dolgokat is a finn-magyar rokonsággal kapcsolatban. Van egy mondás, ami nem egészen igaz, de azért van benne valami: az hogy jön a vonat az finnül is így van, csak éppen a vonat jelenti azt, hogy jön és a jön jelenti azt, hogy vonat. Volt egy hasonló diákvicc, de már rég elfelejtettem.A finn nyelvnek és a többi szakoknak jó néhány lektora is működött még az egyetemen.Mint például Lakó György, szintén egykori Eötvös kollégista.A francia szakon Eckhardt Sándor egyedül uralta a katedrát. Szegény csak 1990-ben kapta meg a Kossuth-díjat. A romanisztikai tanszéken Tamás Lajos és Gáldi László tanítottak. Ez utóbbi volt az a hórihorgas úrember, akivel az Egyetemi Könyvtárban találkoztam, és aki az Eötvös Kollégiumba küldött.

Pais Dezső nyelvész professzor szintén kiváló tudós volt. Megrögzött pedagógusként néha túlzásba is vitte az alaposságot. Mert ha valaki bement hozzá kollokválni délután 2-kor, az esetleg csak fél 7-kor jött ki. Amit nem tudott a hallgató, azt még ott megtanította. Példákat mondott és rávezette a megoldásra. Mind a húszegynéhány növendékével egyformán a legnagyobb türelemmel foglalkozott. Fáradhatatlan volt és nagyon sokat lehetett tőle tanulni.

Megemlékeznék még báró Brandenstein Béláról is. Ő volt az egyetlen az egyetemen, aki esztétikával foglalkozott. Vastag köteteket írt a magán való szépről, filozófiai és etikai témákról, amelyek a Szent István Társulat kiadásában jelentek meg. 1944 után Németország valamelyik egyetemén tanított filozófiát. Ott is fantasztikusan sokat publikált. Nemrégen halt meg és Nyugaton nagy elismeréssel méltatták munkásságát.

Milyen volt az egyetemi tanrend?

– Ahogy már említettem, az egyetem szabad volt, tehát bárki hallgathatott bármit és doktorálhatott. Ahhoz viszont, hogy tanári oklevelet is kapjunk, a Tanárképző Intézetben bizonyos tárgyakat fel kellett venni. Meg volt határozva, hogy hány félév nyelvészetet, finn nyelvet, rendszeres magyar nyelvtant kell tanulni. Irodalom természetesen mindig volt.

A II. félév végén volt az alapvizsga, a IV. év végén a szakvizsga és az V. év végén a pedagógiai vizsga. Ezen kívül kollokváltunk.

Általában szabadon lehetett választani, hogy melyik professzor előadását akarom, hallgatni. Választhattam például, hogy Zsiraihoz vagy Paizs Dezsőhöz megyek-e. Én az utóbbihoz mentem, De voltak, akiket nem lehetett kikerülni. A vizsgák előtt úgynevezett „nem bánom cédulákat” kellett aláíratni azzal a professzorral, akinél vizsgázni szerettünk volna. Ezzel igazolta, hogy elfogadja, hogy hozzá jelentkezzek. Akkor ezt be kellett adni a Tanárképző Intézet tanulmányi osztályára, ahol aztán vagy oda osztottak be, vagy nem. Ha valakihez nagyon sokan kérték magukat, másokhoz viszont kevesen, akkor nyilvánvalóan bizonyos egyenlőséget csináltak.

Az volt a szokás, hogy V. év után letették a pedagógiai vizsgát és csak azután doktoráltak.

De mivel a IV. év végén is volt rá lehetőség, úgy gondoltam, legyek túl rajta hamarabb, ezért már1943-ban letettem a doktori vizsgát. Igaz, hogy azóta sem igen használom ezt a „rangot” – esetleg hivatalos papírokon.

Miből állt ez a doktori vizsga?

– Szabadon választott három tárgyból kellett szóbeli vizsgát tenni és megírni a disszertációt. Én filozófiából, esztétikából és magyar nyelvészetből vizsgáztam.

Mi volt a disszertáció témája?

A disszertációmat Kodály művészete címmel adtam be. Abban az időben nagyon érdekelt a freudizmus zenei vonatkozása. Akkortájt jelent meg Schering Die Simbol in der Music című könyve. Példákkal illusztrálva elemezte a zenei szimbolikát. Ha a „Gondolat” fölszáll az égbe, akkor emelkedik a dallam is. És ha „Szálla alá poklokra” – akkor a dallam is lefele hanyatlik. Nagyon tanulságos, érdekes könyv volt.

Hogyan tudta a freudizmust összehozni Kodállyal?

– Kodály szimbolikája alapján. Már évekkel azelőtt kicéduláztam a Kodály-kórusok szófestő részleteit. Gondoltam, most megnézem alaposabban, hogy mit tudok ebből a témából kihozni. Kodálynak nem volt kifogása ellene. Sőt még a teljesen ismeretlen Missa brevis – orgonamisének a kéziratát is ideadta, hogy annak a fakszimiléje is legyen benne. Ilyen módon segített is. A tanulmány három fejezetből áll.

Az első részben korunk zenéjének a problémáiról írtam. Ez volt hivatva elhelyezni Kodályt történetileg.

A múltkoriban Tallián Tibor zenetörténész csodálkozva mondta: „A könyved első fejezetében összefoglaltad mindazt, ami lényeges az új magyar zenében. Hogyan tudtad ilyen jól átlátni a dolgokat már 22 éves korodban?” Én csak nevetve hallgattam.

A második rész Kodály zenéjének az elemzése a szófestő, szimbolikus jelentések, kifejezések vagy kompozíciós megoldások alkalmazása alapján. Példának Vörösmarty Liszt Ferenchez című versére írt kórusműből csak egy szót emelek ki. A versben úgy van hogy:

Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja,

És ha zengesz a múlt napiról,

Légyen hangod a vész zongorája.

Mivel a kórust nem tudta zongoraszerűen megszólaltatni, ezért a szöveget a vész „orgonájára” változtatta. És egy gyönyörű orgonaszerű hangzást írt hozzá. Aztán például a Psalmus Hungaricusban:

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,

mint az galamb elrepültem volna

 … plum, plum, plum, jön egy klarinétszóló és elrepül a galamb.

A harmadik fejezetben lett volna az összefüggések tárgyalása, a konklúziók levonása, szóval a nagy összefoglalás. De ennek a kidolgozására nagyon kevés időm maradt. Emlékszem, a kollégiumban volt egy társam, aki fantasztikusan gyorsan tudott gépelni. Egyik este azt mondtam neki: „Gólyácska, gépelj nekem ma éjszaka.” És akkor ezt a harmadik részt egy éjszaka lediktáltam. Sajnos, olyan is. A mai véleményem szerint zavaros és nagyképű.

Mivel az egyetemen nem volt zenetudományi tanszak, azt gondoltam ki, hogy a doktori értekezést esztétika szakra adom be. De én soha nem jártam az esztétika tanárához, a már említett Brandenstein Bélához. Először akkor mentem hozzá, amikor megkérdeztem, hogy elfogadná-e ezt a témát, hogyha nála disszertálnék. Elfogadta. Úgy éreztem, illő, hogy valamit felhasználjak az ő elméletéből is. Mivel az anyaggal már készen voltam, azért a jegyzetben említettem meg, hogy Brandenstein Béla milyen érdekesen ír a prelogikus és logikus gondolkodásról. Nem igen illett Kodály szimbolikájához, de mégis – az illendőség szerint –

ott volt a neve. Bár az is lehet, hogy ezt ő nem kívánta volna meg.

Úgy emlékszem, hogy a disszertáció kéziratát előre bekérték. De amikor a szóbeli vizsgára mentünk, akkor már kinyomtatva kellett bemutatni. Rendszerint olyan témát választott mindenki, amelyik témának szakfolyóirata is volt. Mint az Egyetemes Filológiai Közlöny, Esztétikai Szemle stb. Ezekben is megjelenhetett. Az volt a szokás, hogy a disszertációból különnyomatot is csináltak. A különnyomat kvázi önálló publikációnak számított. Úgyhogy, ha valakinek sikerült ilyen folyóirathoz bejutni, akkor ingyen megúszta, ha nem, akkor meg kellett fizetni a nyomdaköltséget.

Az Ön tanulmánya viszont könyv formájában jelent meg.

– Egy kis szerencsével sikerült így. Az Eötvös Kollégium közelében, a mostani Ménesi út és a Bartók Béla út sarkán volt Pósa Károly könyvkereskedése. Főleg bestsellereket árusított, de egyben könyvkiadással is foglalkozott. Gyakran benéztem a boltba, és el-elbeszélgettem Pósa Károllyal. Tudta, hogy egyetemre járok, filosznak, tanárnak, muzsikusnak készülök. Említettem neki, hogy most írok egy könyvet Kodályról, Nem nyomtatná-e ki? „Ki az a Kodály”– kérdezte. És én elmondtam, hogy ki az a Kodály. „Érdekes lesz? A nagyközönség kíváncsi lesz rá?” Persze! – mondtam. Erre megkötöttük a szerződést, kaptam érte talán száz pengőt. És egy hónap múlva ki volt nyomtatva. A könyv eredeti címe az lett volna, hogy Kodály zenéjének szimbolikája. Csak hát Pósa Károly könyvkiadó számára a Kodály művészete cím érthetőbbnek tűnt.

– Kodály látta-e a kéziratot, vagy csak akkor olvasta el, amikor már ki volt nyomtatva?

– Nem emlékszem hogy olvasta volna nyomtatás előtt. Ő büszkébb volt annál, mintsem azt mondja, hogy mutassa meg kérem mit írt rólam, majd én megmondom, jó-e vagy nem. Másrészt rajtam is múlott. Úgy gondoltam, hogy nekem saját magamnak kell vállalni a felelősséget érte. De a kinyomtatott könyvet természetesen átadtam, ilyesmi dedikációval:

„Kodály tanár úrnak őszinte tisztelettel.”

Valószínű, hogy ez a példány az ostrom alatt elpusztult. De az is lehet, hogy Tóth Aladárnak küldte el, aki Fischer Annival a háború idején Svédországban élt. Később nem is Kodály, hanem a felesége, Emma néni kérte tőlem, hogy ugyanolyan dedikációval, mint amilyen a régi könyvben volt, adjak egy másik példányt is. Ebből gondolom, hogy nem volt rossz véleménye róla. És legyünk őszinték, Kodály szerette, ha írtak róla.

Milyen volt a visszhangja a könyvnek a zenei életben?

– Az akkori Magyar Zenei Szemlében Bartha Dénes, a folyóirat szerkesztője több oldalas bírálatot írt róla. Úgy méltatta, mint egy komoly szakkönyvet.

A doktorátus letétele után hátra volt még az V. év és a pedagógiai vizsga.

– A Trefort utcában volt a minta iskola, ahol egy vezető tanár szárnyai alatt tanultunk.

Részint az ő tanítását hallgattuk, részint pedig nekünk is kellett órákat tartani magyarból és franciából. Az év kulminációs eseménye volt a pedagógiai vizsga. Jó néhány szaktanár figyelte a mi bemutató tanításunkat. Utána pedig értékelték, hogy mit csináltunk jól és mit rosszul. Ezután kaptunk tanári oklevelet.

Úgy tudom, volt lehetőség arra is, hogy az itthoni egyetemi tanulmányokat külföldön folytathassák.

– Általában az alapvizsga letétele után mindenki egy évet olyan országban tölthetett, ahol szakjának megfelelő egyetem volt. Még az előttünk járó francia szakosok is tanulhattak a párizsi egyetemen és nagyszerű nyelvismerettel jöttek vissza. Én 1941-ben alapvizsgáztam, tehát 1942-ben lett volna aktuális, hogy mondjuk Párizsba utazzak. De 1942-ben erre már nem volt lehetőség, mert akkor már háború volt.

Milyen volt egy egyetemista időbeosztása? Önnek például elég nehéz lehetett egyeztetni az egyetemi és a zeneakadémiai órákat.

– A tanár urak beállították az óráikat és az egyetemi hallgatóknak ehhez kellett igazodni. Előfordult, hogy az egyik óra reggel 9-kor volt, a másik délután 2-kor, a harmadik pedig este 7-kor. De olyan is volt, hogy egy időben két professzor tartott szemináriumot.

Akkor a hallgató nézhette, hogy melyikre menjen. Mindenesetre én az egyetemen is tettem a dolgomat és a Zeneakadémián is. Nem hivatkozhattam az egyetemen arra, hogy nekem a Zeneakadémián óráim vannak, sem pedig fordítva. Soha senki nem egyeztette az időbeosztásunkat.

Olyan sem volt, hogy a tanár helyettünk kipreparálja az anyagot és kidolgozza, mit kell a vizsgán felelni. Nem voltak tételek sem, mint manapság, hanem azt mondták, hogy beszéljen Berzsenyiről, Pálócziról, Arany Jánosról, vagy másról, milyen részletekben, hogy s mint. Tankönyv és egyetemi jegyzet csak elvétve akadt. Azt sem tartották nagyon számon, hogy bejár-e a hallgató rendszeresen az előadásokra. Az egyetemi szabadság azt jelentette, hogy vizsgázni kellett. Mindenki maga döntötte el, hogy az órán tanulja meg amit a tanár mond, vagy máshonnan gyűjti össze a tudnivalókat.

Ön és általában az Eötvös kollégisták abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy az egyetemmel párhuzamosan a kollégiumban is kaptak külön képzést.

– Igen. Ezáltal mi alaposabban felkészültünk. Azokat a könyveket, amiket nem szokás elolvasni csak tartalmi kivonatban, azokat mi elolvastuk. Aztán a nyelveket is mi tudtuk jobban azoknál, akikkel együtt jártunk az egyetemre. Emiatt bizonyos ellenszenv nyilvánult meg az egyetemen az Eötvös kollégistákkal szemben. Ezt nem lehet szépíteni. De ennek az Eötvös kollégisták is okai voltak, mert fölényes magatartásukkal, szellemi felsőbbrendűségük éreztetésével bizony elkülönültek az ifjúság nagyobb részétől.

Ez részben jogos is volt, hiszen valóban felkészültebbek voltak.

– Nem jogos, ha valaki nagyképű, akármilyen oknál fogva. Minél nagyobb tudós valaki, annál csendesebb, szerényebb legyen. De ezt egy húszéves ifjú még nem érti meg.

II/2./ Eötvös Kollégium

 Az ellenszenvet, vagy inkább irigységet talán csak a diákok egymás között érezték.

Én kívülállóként azt tapasztalom, hogy megkülönböztetett tisztelet veszi körül mindazokat, akik ebben a nagyhírű intézményben élhettek, tanulhattak.

Az Eötvös Kollégiumot 1895-ben alapították Eötvös Loránd tervei szerint, a párizsi École Normale mintájára. 1950-ben szüntették meg. A háború előtti években, amíg Ön az intézmény lakója volt, a Kollégium talán még a virágkorát élhette.

– A háború előtt három igazgatója is volt a Kollégiumnak. Az egyik Bartoniek Géza

– B.G. úr – , aki Kodály Zoltánnak, Horváth Jánosnak, Szegfű Gyulának volt az igazgatója.

B.G. halála után jött Gombocz Zoltán. Az ő igazgatása alatt volt a Kollégium virágkora.

Én őt nem ismertem. De sokat hallottam arról, hogy milyen különleges jelenség volt. Olyan módon és olyan kapukat nyitott ki a hallgatók előtt, amivel rendkívül jelentőssé tette a működését. Például meghívta az egész évfolyamot, hogy menjen vele színházba, vagy koncertre. Később is noszogattak bennünket. Engem persze nem kellett. De színházba, koncertre mindig illett járni.

Gombocz után Szabó Miklós következett, aki már az én igazgatóm volt. Klasszika-filosz professzorként elég jól működött. De egyébként kissé szürke és bürokrata ember volt.

Tudja, mi túl szabadszelleműek voltunk. A nyájszellemet nem ismertük. De a világ egyre inkább a nyájszellem fele haladt már. Így Szabó Miklós a nagyobb fegyelem meghonosításával igyekezett elérni, hogy ne mondják ránk, hogy kilógunk, hogy más elvek szerint élünk, mint ahogy a hivatalos irányzat megkívánta. Lehet, hogy Szabó Miklós a bürokratikusnak látszó dolgaival igyekezett ellensúlyozni mindazokat a nyomásokat, amelyek a Kollégiumot érték.

Ön is keresztül esett a gólyákat ért kellemetlen ugratáson, kiszúráson?

 – Ez nem volt kellemetlenség, hanem diákdolog, ami hozzátartozik ehhez az élethez. Általában havonta egyszer volt az ú.n. lehúzás. Az öreg diákok elmentek valahova iddogálni, éjfél körül hazajöttek, végigjárták a szobákat, a gólyákat kirángatták az ágyból, aztán hol produkáltatták őket, hol felfektették az asztalra és elfenekelték őket.

– 1990-ben jelent meg Fodor Andrásnak a „Szülöttem föld” című könyve. Válogatott tanulmányok, kritikák, emlékezések gyűjteménye. A későbbi évjáratokban ő is Eötvös kollégista volt. Színesen írja le a lehúzás sztoriját:

„Jókedvűen, könnyedén ballagtunk a Kollégium felé, pedig egyvalami még visszavan: a kultikus lehúzás. Nem veszem tragikusan. A kíntornák miatt naponta hajnalban kelünk, lefekszem és azonnal elalszom. Arra ébredek, hogy tömve a dolgozószobánk. Nyílik a háló ajtaja, kattan a villany, mire észhez térnék, már borítják is fölfelé az ágyamat. Kapálózom a durva kíméletlenség szorításában. Végre föltápászkodom. Paprikatorzsát dugnak a számba, fölállítanak az íróasztalra. Követelik, hogy a szemétkosár födelét terítsem fejemre glóriaként. „– Mi az gólya? – mutat valaki a hálóingemen látható monogramra. – Onnét hiányzik egy betű!” Nincs mentség, teszem, amit kívánnak; megcsókolom a kezembe adott szobortorzót, orosz üdvözlőbeszédet mondok, megvédem magam a vlaszovistaság vádja alól. Még jó, hogy az üres ablakkeretet nem kanyarítják vállamra, mint egyik szomszédoméra, mondván; – Keretlegény! Így is innom kell a felnyújtott fogporos pohárból, s tűrnöm, hogy injekciós fecskendővel lefröcsköljenek. Végre megadják a jelet; leugorhat! Most következik a bedőlés. Elég alaposan elpáholnak. Végül családanyám védőleg terjeszti karjait fenekem elé. Most már csak ágyamat kellene rekonstruálni, merthogy mesterien darabokra szedve, részeit külön-külön eldugdosták. Néhány elemét egyelőre nem találom, Hankiss hiába segédkezik a keresésben. Bornyi kivételével mindhárman lefekszünk, beszélgetünk, mintha mi sem történt volna.”

     – Szász Imre is írt egy könyvet a Kollégiumról, Ménesi út címmel. Megjelenése után nagy vita kerekedett. A fiatalok csodálkoztak, hogy hogyan lehettek ilyen középkori módszerek és miért tűrték ezt el. Én nem éreztem sértőnek, megalázónak. Hiszen a következő évben már én húztam le a fiatalabb gólyákat. Egyébként sem volt ismeretien számomra ez a dolog. Hiszen a kolozsvári gimnáziumban aki nem viselkedett ferül, például nem súgott, amikor illett volna súgnia, a diákok igazságérzete működni kezdett. És úgy lehúzták a szünetben az illetőt, hogy utána alig tudott ülni a padban.

A Kollégiumban viszont csak olyan jelképes, játékos jellege volt az egésznek.

 Arra is emlékszem, hogy amikor az egyetemen Gerevich Tibor dékán lett, akkor a professzortársai; Horváth János, Pais, Eckhardt, meg a többiek, gratuláció-gyanánt felfektették a dékáni asztalra és elhúzták. Ez tréfa, vicc, nem az illető személyiségének megbántása. Az persze előfordult, hogy az öregebb diákok velünk hozattak cigarettát, vagy más valamit.

Az Eötvös Kollégiumba való felvétellel biztonságos, jó körülmények közé került.

 – Igen. Csodálatos korszaka volt ez az életemnek. Hiszen semmi másra nem volt gondom, csak hogy tanuljak. Az elhelyezésünk is nagyon ideális volt.  A négyszemélyes lakosztály dolgozó- és hálószobából állt. Így ha az ember éjszaka akart tanulni, akkor a többiek nyugodtan tudtak aludni a hálóban. Vagy ha valaki nappal volt fáradt, akkor lefeküdhetett, a másik szobában pedig a társai tanulhattak.

Az volt a szokás, hogy az azonos érdeklődésű hallgatókat, tehát mondjuk a magyar, vagy francia szakosokat, történészeket, vagy dögészeket (így nevezték a természettudományi szakosokat) raktak egy családba. Így hívták az elhelyezés négyes egységét. A IV. éves volt a családapa, a III. éves a családanya, a II. éves is gólya maradt, amíg az alapvizsgát le nem tette, és az I. éves volt a „k” betűvel jelzett gólya.

Híres volt a Kollégium könyvtára is.

 – Az Eötvös Kollégiumnak volt egy 60 ezer kötetes könyvtára. Reggel 6-tól este 11-ig nyitva tartották. A könyvtárszobákban a különböző gyűjtemények kaptak helyet.

A könyvek elrendezését nekünk kellett megtanulni. De ez nem volt nehéz, mert a könyvek logikusan, témák szerint sorakoztak. A társalgóban pedig lehetett olvasni az újságokat és a folyóiratokat. Minden, ami megjelent, az ott volt, rendelkezésünkre állt.

Azt tudom, hogy a Kollégium lakói a budapesti egyetem hallgatói közül kerültek ki. A célja az volt, hogy az egyetemi oktatást meghaladó nívón képezzen gimnáziumi tanárokat és tudósokat. Hogy ezt elérjék, szemináriumi módszerrel még tudományos képzésben is részesültek.

Ön később Honeggerről életrajzi tanulmányt írt, Kodály és Bartók írásait pedig tudományos rendszerezettséggel adta közre. A kutatásra való hajlam elmélyülését, a tudósi szemlélet fejlesztését mennyiben segítette az Eötvös Kollégium? Tanították-e, hogy hogyan kell az ilyen jellegű munkát végezni?

 – Hát nézze! Nem tanították, hanem csinálni kellett. Mi írtuk a dolgozatainkat és azokat hetente mérlegre tették. Utána pedig megmondták, hogy édes fiam, ennek a dolognak itt és itt utána kellett volna nézni. Ezt így és úgy kellett volna elrendezni.

Erre felnevelődtünk.

A Kollégiumban milyen munkarend szerint tanultak?

 – Hétről hétre pontosan ki volt adva, hogy mit kell végig olvasni. És arról be kellett számolni. Sok mese nem volt. Hála Istennek. Mert ennek köszönhetem, hogy tisztességesen végig olvastam a magyar irodalmat. A francia irodalmat is kiszótáraztam, lefordítottam és beszámoltam róla. Ez magában véve is nagyon komoly stúdium volt. Másrészt hihetetlenül szabadszellemű nevelés folyt ott. Mert nekem nemcsak hogy lehetett, de kellett is, hogy véleményem legyen mindenről. És ezt a véleményt meg is kellett tudni védenem, hogyha ellentmondtak neki. Ezek a beszámolók nem formális keretek között zajlottak le, hanem beszélgetés közben. Persze a francia témáról franciául kellett tudni beszélgetni. Egy évfolyamról és egy szakterületről általában ketten-hárman voltunk. De nekünk mindenből volt különóránk. Francia nyelvből, francia irodalomból, francia nyelvészetből, romanisztikából, magyarból, finn-ugrászatból. Azon kívül még más idegen nyelveket is kellett tanulnunk. Később további kiegészítő tárgyaink is voltak. Például az V. évben pedagógia. A Kollégium olyan volt, mint az egyetem. Azzal a különbséggel, hogy nem hallgatni, hanem beszélni kellett. Mondhatom, hogy több munkát adott, mint az egyetem és a Zeneakadémia együttvéve.

Hogyan sikerült Önnek a beilleszkedés? Hiszen eljött otthonról és mindjárt ilyen fegyelmezett, szigorú körülmények közé került.

 – Nem volt nehéz a beilleszkedés, hiszen közösségi lény vagyok. Másrészt a kolozsvári gimnáziumban, ahol eddig tanultam, szintén nagyon szigorú és fegyelmezett légkör volt. Sokféle és egymásnak ellentmondó dolgokból kellett felkészülni az érettségire. Nem azt tanultuk meg, hogy ez a dolog így van, hanem azt, hogy erről a témáról valaki így írt. Amikor bekerültem a Kollégiumba, lényegében ugyanezt a kritikai gondolkodásmódot folytattam, tehát nem volt tőlem idegen. Így én nemcsak hogy jól tűrtem, hanem nagyon élveztem is ezt a szituációt.

Nagyon fontos dolog volt az is, hogy mi tulajdonképpen egymást neveltük. Mert azok a fiúk, akik idejöttek, azelőtt „valakik” voltak a környezetükben. Balmazújváros dísze, az önképzőkör elnöke, stb. És itt olyan társaságba került, ahol 80 hozzá hasonló „valaki” volt. A vacsora utáni nagy beszélgetések, viták, szintén az egyéniség csiszolását szolgálták.

Kialakultak-e szűkebb baráti társaságok?

 – Voltak baráti körök különösen az azonos szakosok között. Mi például hárman voltunk francia szakosok. Az egyik évfolyamtársam Komár Pál, aki akkor francia-olasz szakos volt. De később még az oroszt és az angol nyelvet is megtanulta. Poliglott jelenség, aki még ma is több nyelvet tanít a Zeneakadémián. Vele nagyon jó barátságban voltam és vagyok. A másik Angyal Lajos német-francia szakos hallgató. Neki kissé romantikusan alakult az élete. Valahol Németországban – talán egy nyári egyetemen – beleszeretett egy spanyol nőbe. Elhatározta, hogy valahogy kimegy utána. Katonaként kivitték nyugatra. Ott megszökött és kiadta magát Franciaországból deportált zsidónak. Mire az amerikaiak nagy diadallal vitték „vissza” Franciaországba. Ott letelepedett. Féléven belül tanársegéd lett a párizsi Sorbonne egyetemen. Szegény túl korán meghalt, legalább tíz évvel ezelőtt. Szívesen emlékszem még Vágó Györgyre is. Soha az életemben nem találkoztam egy olyan melománnal, zenerajongó emberrel, mint amilyen ő volt. Amikor kiderült, hogy zeneszerzést is tanulok, akkor szinte diktatúra alá fogott. Minden este 8-10 óra között le kellett mennem vele a zongorához. Isteni Bachstein zongora volt a díszteremben. Nekem, mint zeneakadémistának szabad volt használnom ebéd és vacsora után 2-2 órát. Vágó Gyuri pedig nem hagyott békén, amíg át nem vettük az egész dalirodalmat. Boldog volt, hogy talált valakit, aki valamilyen módon el tud kísérni zongorán egy Schubert-dalt. Ő énekelt, én zongoráztam. Vagy fordítva. Mert ő is tudott egy kicsit zongorázni. Később csatlakozott hozzánk Arató Frici is. Az aranyos, kedves matematikus fiú jól hegedült. Így vele végigjátszottuk az egész hegedű-zongora irodalmat. Ezért végtelenül sokat köszönhetek Vágó Gyurinak. Hiszen bennem nem lett volna a zene iránti rajongásnak az a foka, ami benne megvolt. Később a Szilágyi Erzsébet leányiskola tanára lett. De úgy emlékszem, hogy hosszú ideig tanított még Indiában is.

Kire emlékszik még szívesen, az akkori társak közül?

 – Mindenkire emlékszem. Olyan módon éltünk együtt, hogy nem lehet nem emlékezni rájuk. Az én időmben volt kollégista Kéri László, aki most a Nagyvilág című folyóirat szerkesztője. Ruttkai Kálmán az angol nyelv professzora, Nagy Péter az irodalmi tanszék vezetője. De idetartozott Julov Viktor – egy egészen kitűnő ember is. Debrecenben volt egyetemi tanár. Sajnos, már nem él. Szauder József volt a szenior. Aztán Mikes László, aki a háború első évében elesett. A csángók című könyvét mostanában adták ki másodjára. Szilágyi Dezső a Bábszínház igazgatója egy évig szintén a kollégiumban lakott. Azért maradt ki, mert az anyjának nem volt pénze taníttatni és állásba kellett mennie. Wittmann Tibor kitűnő történésznek indult, de korán meghalt. Vekerdi József a kézirattár őre a Nemzeti Múzeumban. Különleges képességű, jófejű emberek kerültek ki a matematikusok és a természettudósok közül is. Például Erdélyi Mihály. Később ő volt a Bős-Nagymarosi vízi-erőműnek az egyetlen hidrogeológusa,aki ellenezte az építkezést, ameddig lehetett. Lehetne még folytatni a felsorolást.

Többen közülünk jól érvényesültek itthon is. Kossuth-díjat és egyéb kitüntetést kaptak. Mások meg külföldön, Nyugat-Európában és Amerikában találták meg a helyüket.

Az öreg kollégisták is be-bejártak hozzánk. Benda Kálmán, Kosáry Döme és mások. Őket ismertük, szerettük. Péntek estéken pedig meghívtuk az ismert tudósokat, írókat előadásokat tartani. Például Laczkó Gézát. De sohasem hívtuk meg Németh Lászlót.

– Miért? Nem becsülték őt eléggé?

 – Ennek több oka volt. Nézze! Németh László egy kitűnő író. Nagyon jók a regényei a maguk nemében. Ha 1870-ben írja ezeket, akkor világklasszis. Csak 1870 óta a dolgok megváltoztak. És hogy valaki 1930-ban regényíró legyen, ahhoz Virginia Woolfnak és Franz Kafkának kellett lenni. Mert Joyce Ulyssese után nem lehetett már úgy írni, ahogy Zola korában. Mi érzékenyek voltunk arra, hogy mutasson fel valamit az írásaiban, ami azt jelzi, hogy 1930-ban írta. Ezt Németh László nem mutatta. Másrészt a Kisebbségben című írása 1939-ben jelent meg, amikor bejöttek a német faji törvények. Olyan körülmények között nem illett felvetni az „örök magyarság” gondolatát. Nem volt az a történelmi pillanat, amikor ennek helye lett volna. Ezért aztán bizonyos ellenérzéssel olvastuk el annak idején ezt a tanulmányt. És azokat a kellő óvatossággal megírt kritikákat, véleményeket is, amelyeket Babits és mások hozzáfűztek. Ne felejtse el, hogy ez az a kor, amikor a szárszói találkozás és hasonló összejövetelek zajlottak. A népi mozgalomnak és az ú.n. „harmadik út” ideológiájának rendkívül sok híve volt, akik Németh Lászlót eszmei vezetőjüknek tekintették. Mások viszont Németh Lászlót zavarosnak tartották. Például a „műveltség, gondolkodás, magyarság”-féle elméletét. Nagyon művelt ember volt, de az elméleteit nem tudta egy rendszeres gondolkodás alapján felépíteni. Ezért nem lehetett ezeket a gyakorlatban sem megvalósítani.

– A Kollégiumon belül lehetett-e érezni, hogy változik a politikai élet?

– Minden újságot és folyóiratot elolvashattunk. Aztán a filoszok jártak a világban és hallatlanul tájékozottak voltak. Esténként pedig nagy beszélgetések, viták közepette tárgyaltuk meg az eseményeket. Volt például olyan időszak, amikor éppen jóba voltunk a Szovjetunióval. Ennek jeleként Magyarország visszakapta tőlük a 48-as zászlókat. Ezzel egyidejűleg nagyon sok Lenin-kötetet és hasonlót ajándékoztak a Kollégium könyvtárának. Ami, nem azt mondom, hogy ott volt a polcon, de aki kereste, az megtalálta. Tudta, hogy hol van. Szóval ezeket mi olvastuk. Én ugyan nem, mert engem nem érdekelt. De tudom, hogy voltak, akik olvasták.

Szász Imre „Ménesi út” című könyvében van Keresztury Dezsőnek egy gyönyörű cikke az intézményről. Ott írta, hogy 1945 után, amikor ő volt az igazgató, rongy ember nem volt közöttük. Aki áruló lett volna, aki futott volna hozzá, hogy ennek ez a véleménye, annak meg az.

De amikor én voltam kollégista, akkor azonban más volt a helyzet. Szellemileg ugyan jó társaság volt. De a nagy történelmi váltás miatt többekről kiderült, hogy nem voltak igazán egyenes jellemű karakterek. Arra dőltek, amerre a szél fújt.

A mi évfolyamunk 1945-ben végzett. Friss diplomával előttünk állt a világ. Aki csak egy kis engedményt tett, vagy kétszer elmondta, hogy éljen a Szovjetunió, meg Sztálin, az már ment előre a pályáján. Az én évfolyamomból kerültek ki a nagy pártkáderek,

  1. Király István irodalomtörténész, Szigeti József filozófiai professzor, akit legutóbb a TV-ben Antonievics Roland mellett láttam, mint a Kádár János társaság alapító tagja. Szóval többekről kiderült, hogy gerincileg nem voltak rendben. Mert ezek az első szélnek bedőltek.

– És akik nem dőltek be?

– Azok is haladtak. Nézze, én nem mondtam akkor az új szólamokat, és mégis…

Akkor volt a NÉKOSZ korszak. Kellettek a fiatalok. A háború után az emberek óriási lelkesedéssel fogtak neki a romba dőlt országot helyrehozni. Mert volt értelme.

– Az Eötvös Kollégium példaképül szolgált a többi kollégium számára, amelyeket a háború után alapítottak.

– Igen. Ennek alapján hozták létre a Győrffy Kollégiumot és a többit.

De a külön oktatást már nem valósították meg.

1950-ben pedig megszüntették az Eötvös Kollégiumot.

– Ma már mindenki tudja, látja, milyen nagy tévedés volt megszüntetni.

De úgy hírlik, hogy talán újra indítják.

 – Engem, mint öreg Eötvös kollégistát meg is hívtak egy közgyűlésre. Nem mentem ugyan el, de utána kaptam egy körlevelet. Valóban úgy néz ki, hogy újra fogják indítani. A régi formájában persze már nem tudják. Hiszen azok közül, akik még a békeidőben ott jártak, az én évfolyamom volt az utolsó. És én 70 éves vagyok. Aki előttem végzett, az már 71, aki még előttem az 72, és így tovább. Akik pedig utánunk végeztek, azok már hadi érettségisek voltak. Ők már megváltozott körülmények között éltek. Fodor András Szülöttem föld című könyvében többek között arról a szokásról írt, hogy Keresztury Dezső végigjárta a szobákat megnézni, hogy rendesen vetették-e be az ágyakat. Nekem az jutott eszembe erről, hogy amikor mi voltunk kollégisták, akkor 3-4 inas volt. Nem lányok, inasok. És ők vetették be az ágyat. A létfenntartásunkra nekünk nem volt gondunk. Az ebéd ott volt, a könyvtár ott volt, az ágyunkat bevetették. Annyi gondunk volt csak, hogy hetenként egyszer kitettük a mosnivaló ingeket, fehér neműket.

Amit 3 nap múlva visszakaptunk kimosva, kivasalva. A háború utáni évfolyamok már vetették az ágyukat. Most ne értsen félre, nem azt mondom, hogy tragikus, ha valakinek be kell vetni az ágyát. Csak az a feltűnő, hogy még ilyen apróságban is megváltozott már a Kollégium 1945 után.

Az én időmben az volt az elv, hogy a Kollégium lakóinak az a dolguk, hogy tanuljanak. Es ehhez nekik minden lehetőséget megadtak. Hasonló szándékkal, lehetne csak az egykori Eötvös Kollégium hagyományait, szellemét, értékeit felidézni, újrateremteni.

II/3./ Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (1939-1944)

– Beszélgessünk most már az Ön számára talán legfontosabb tanulmányok színhelyéről,

 a Zeneakadémiáról. Előtte azonban idézzük fel, mit érzett, amikor a hirdetőtáblán kiírva látta, hogy Kodály tanítványa lett:  „Nem tudom elmondani magának azt a boldogságot. Új országban, új városban új életet kezdhetek. És mindenhova befogadtak. Csodálatos volt az a szeptemberi nap. Végigsétáltam a gyönyörű, napfényes Andrássy úton.

A Kosztolányi-féle Szeptemberi áhítat töltötte be a lelkemet.

Szeptemberi reggel, fonj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz …

Azért ismételtem meg ezeket a sorokat, mert a lelkes fiatalember mögött kontrasztként

ott leselkedett a történelem egyre fenyegetőbb árnyéka. Amely éreztette a hatását a Zeneakadémián kívül és belül egyaránt. Elég, ha kiemelünk néhány eseményt az intézmény 1939-44 közötti történetéből, tehát azokból az évekből, amikor Ön

a főiskola hallgatója volt. A tényszerű adatok Önre vetítették a fényt és az árnyékot:

Még láthatta Bartók Bélát, a lába nyomába léphetett. De nem sokáig.

Hiszen 1940. október 8-án már a búcsúhangversenyét tartotta. Amely, tudjuk,a hazájától való végleges búcsúzás volt.

Valószínűleg Ön volt az utolsó, akit Kodály Zoltán hivatalosan felvett a Zeneakadémiára zeneszerző növendékének. De egy év múlva nyugdíjba ment. Ezután Siklós Albert lett a tanára, aki súlyos beteg volt és 1942. április 3-án meghalt. Szerencse: Kodály a tanév befejezéséig ismét tanította néhány régi zeneszerző növendékét. Önt is.

1939-ben Dohnányi Ernő volt a főzeneigazgató. Tehát hallhatta varázslatos zongorázását és láthatta vezényelni. De a politikai élet még a zene magyar poétáját sem kímélte. Lemondott főigazgatói állásáról, majd külföldre távozott. Úgy érzem, a sors ajándékának tekinthető, hogy a század nagy magyar muzsikusainak fénykörében élhetett,ha rövid ideig is.

A sikeres felvételi vizsgával 1939 szeptemberében kitárult Ön előtt a Zeneakadémia kapuja. Sőt mindjárt beléphetett a szentélynek számító XV. tanterembe, Kodály termébe.

– Bizony szorongó érzéssel léptem be Kodály termébe. Ott ültek a már híres, nálam idősebb Kodály-tanítványok. Mindnyájan a kottába mélyedtek. Köszönésemet alig vették észre. Akkor egy szemüveges, már akkor kopaszodó fiú rám nézett, kezet nyújtott:

„Szervusz! Maros Rudi vagyok, téged hogy hívnak?” Az elfogódottságom mindjárt feloldódott. Egy életre szóló barátság kezdete volt ez a kézszorítás.

– Kik tanultak zeneszerzést Kodálytól az 1939-40-es tanévben?

– Abban az időben a zeneszerzés szakon két előkészítő osztály után következett a négy akadémiai év. Ha valaki felvételizett, akkor Kodály rendszerint az előkészítő osztályba vette fel, így engem is. De az óráin minden tanítvány – a kezdőtől a végsős növendékig – egyszerre volt jelen. Hiszen abból, amit az idősebbeknek mondott, abból a fiatalabbak is tanulhattak, így aztán közelről megismerhettem mindazokat, akik Kodálynál tanultak ebben a tanévben.

Szinte mindegyikre emlékszem névsor szerint is.

Ahn Eaktai koreai fiú volt és ő is az Eötvös Kollégiumban lakott. Legalább tíz évvel lehetett idősebb nálam. Bőven tellett neki arra, hogy sok kottát vásároljon. A háború kitörése miatt azonban a gyűjteményét nem tudta magával hazavinni. Ládaszámra maradtak itt. Az Eötvös kollégisták mondták, hogy vigyem el, ami kell nekem belőlük. Ma is megvan vagy 10-15 olyan példány, amibe az ő neve van beírva.

Anhalt István nagyon tehetséges volt. Kiemelkedett a Kodály tanítványok közül. Ünnepek című művére emlékszem ebből a korszakból. A görög, a zsidó és a keresztény ünnepeket dolgozta fel. De egészen másképpen kezelte a kórust és a zenekart, mint ahogy akkor szokás volt. Később véletlenül kezembe került egy csomó cédula Anhalt Pista jellegzetes kézírásával. Számítógép-zenére vonatkozó feljegyzések voltak. Aztán 1948-körül gyalog elindult Párizsba. Utána Kaliforniában telepedett le, ahol tanított, könyvet írt és persze komponált. Vele mostanában vettem fel újra a kapcsolatot levelezés útján. A darabjainkat is elküldjük egymásnak.

Dincsér Oszkár néprajzkutató volt. Ő csak azért járt zeneszerzést tanulni, hogy jobban megismerje a szakmát. Ha Kodály az egyetemen, vagy máshol népzenei előadást tartott, akkor Dincsér Oszi vitte mellette a fonográfot.

Járdányi Pál nagy műveltségével és kulturált egyéniségével szinte rátelepedett a társaságra. Nemcsak zeneszerzéssel foglalkozott, hanem más területen is kiválóan tevékenykedett.

Jodál Gábor végzett jogászként jött zeneszerzést tanulni. Kolozsvárra való volt és vissza is ment. Az ottani Konzervatórium igazgatója lett, bár nem volt olyan politikus alkat, amilyet a vezetői funkció megkíván. Aranyos, kedves ember volt. Nemrégen – 1991-ben halt meg.

Kovách Andor szintén Szászvároson született. Ő még 1947-ben külföldre távozott. Most Svájcban él. Néha hazalátogat. Találkoztam vele, meghallgattam a zenéjét is. De az ő stílusa nem áll közel hozzám. Vele nem alakult ki tartós kapcsolatom.

Maros Rudolf a megismerkedésünk első percétől kezdve, egészen haláláig a legjobb barátom volt. Minden zenei problémát megbeszéltünk egymással. Alig említhetek nálánál kedvesebb, figyelmesebb, tehetségesebb embert. Róla mindig csak az elfogódottság hangján tudok beszélni.

Sugár Rezső már akkor is rendkívül kulturált zenét komponált. Igaz, hogy a Kodály-Bartók stílustól csak egy kicsit tért el.

Székely István és Weiner László is nagyon tehetséges növendékek voltak. Jártak hozzánk olyan zeneakadémisták is, akik nem zeneszerzőnek készültek, de a mesterséget minél jobban meg akarták ismerni. Mint például Jeney Zoltán fuvolista és Wehner Tibor zongorista.

Említettem már, hogy Kodálynak az volt a nézete, hogy a zeneszerzésből nem lehet megélni. Ezért csak akkor vett fel valakit a tanítványai közé, ha párhuzamosan tanult máshol is, vagy pedig már állása volt. Jodál Gabi már kész jogászként tanult zeneszerzést. Járdányi és én egyetemre jártunk. Sugár hivatalban dolgozott. Maros mélyhegedűn játszott a Budapesti Hangversenyzenekarban. (A jelenlegi ÁHZ elődjében.) Kivételt jelentett Székely István,

akinek nem kellett állásba mennie, mert dúsgazdag családja volt.

Kodály tanítványainak további sorsába a történelem igencsak beleszólt. Székely István és Weiner László fiatalon haltak meg zsidó származásuk miatt. Anhalt István Kaliforniában, Dincsér Oszkár és Kovách Andor Svájcban találták meg végül is a helyüket. A többiek azonban – Járdányi, Maros, Sugár – a későbbi magyar zenekultúra jelentős egyéniségei lettek.

– Milyennek látta hallgatóként a főiskolát?

– Feljöttem Kolozsvárról és akkor én még nem tudtam volna meghatározni, hogy milyennek kell lenni egy jó főiskolának. De azt mindjárt láttam, hogy itt nagyon jól lehet tanulni.

Nem volt ennyire szétaprózva a tanterv, mint ma. Kevés órára jártunk, de arról éreztük, hogy hasznos. Szerencsés dolognak tartottam, hogy Kodály a zeneszerzés mellett a partitúraolvasást

és több más tantárgyat nem külön órákon, hanem együtt tanította.

Voltak persze melléktárgyaink is. A szolfézst Ádám Jenő tartotta. Emlékszem, hogy nagyon sokan zsúfolódtunk a XVIII-as tanterembe és együtt énekeltük a gyakorlatokat. Valószínű, hogy kevesebb emberrel eredményesebben lehetett volna foglalkozni. Kötelező tárgyként tanultunk zongorázni. Aztán volt még zenetörténet és népzene. Ezekből év végén kollokváltunk és vizsgáztunk.

Kedvenc tantárgyunk volt a karéneklés. Ebben az időben Ádám Jenő vezetésével híresen jó énekkara volt a főiskolának. Képzelje el azt a kórust, amelyikben vagy 300 növendék énekelt. Csak az alsó tagozatosoknak nem kellett járniuk, de a többiek: a zeneszerzőktől kezdve a zongoristákig, a fúvósoktól az ének szakosokig mindnyájan ott voltak. Fegyelmezett, szervezett munka folyt. Mindenkinek volt névre szóló dossziéja. Amikor bementünk a terembe, magunkhoz vettük. Aki hiányzott, azé ottmaradt. Nem kellett külön névsorolvasással időt tölteni. Ha valaki kétszer igazolatlanul hiányzott, ki volt rúgva. De nemigen hiányzott senki, mert imádtuk. Kórusban énekelni – az egy külön tudomány. Amit meg kell tanulni, meg kell szokni, meg kell szeretni. Csodálatos dolgokat csináltunk. Végigénekeltük az oratórium irodalmat. Például Haydn Évszakok című oratóriumát úgy megtanultuk, hogy még ma is tudom mindegyik szólamát, a szopránt, a tenort, a basszust, de még az oboaszólamot is. De ugyanilyen alaposan megtanultuk Händel Dettingeni Te Deumát, Mozart Requiemjét, Kodály Te Deumát és Psalmus Hungaricusát. Amit ott végigénekeltünk, az egy életre a mienk lett. Én azóta sem ismertem meg semmit olyan jól – hiába elemeztem, zongoráztam – mint akkor, amikor hetenként kétszer próbáltuk a műveket és hangversenyeken előadtuk.

(Csak zárójelben jegyzem meg: ilyen most nincs. Mert csak a karvezető tanszaknak van kórusa. A többiek kimaradnak egy életre szóló élményből és tanulságból.)

– Kolozsvári diákként biztosan volt elképzelése Kodályról a művein keresztül.

Amikor a közelébe került, változott-e ez a kép?

– Otthon Erdélyben Kodályt végtelenül tiszteltük. Hogy úgy mondjam, ő volt a vezérünk.

De mi tájékozódtunk másfele is. Említettem már, hogy Kolozsvárott Lakatos István és társai előadásában hallottam Alban Berg Vonósnégyesét. Tudtam arról is, hogy van egy nagyon modern, Wozzeck című operája. Aztán amikor Budapestre kerültem, tapasztaltam, hogy

Kodályt itt valósággal bálványozták.

Kétségtelen, hogy a velem szemben tanúsított viselkedésében szeretetet, figyelmet éreztem.

Ő is egykori Eötvös kollégista volt. Ez olyan, mint egy titkos társaság, amely valamilyen kapcsolatot már jelent.

Sokszor előfordult, hogy óra után azt mondta: „na, kísérjen haza” – és akkor kérdezgetett arról, hogy hogyan élünk most a Kollégiumban, és mi újság van Erdélyben.

Hogy milyen tanár volt, nehéz elmondani, mert rendkívül rapszodikusan tanított. Az biztos, hogy komplex módon nevelt bennünket. Az órákon nemcsak zenei témákról volt szó, hanem foglalkoztunk mi történelemmel, irodalommal, költészettel is. De a zenei képzésünk is nagyon összetett volt. Halála után tudtuk meg, hogy ládaszámra voltak tanítással kapcsolatos feljegyzései, cédulái.

Szuggesztív erővel tudta elhitetni velünk, hogy mi valami magyarság-konzerváló, nemzeti kultúrára nevelő, szóval magasabb rendű stúdiumot végzünk, aminek csak egy része a zeneszerzés.

Hetenként egy vagy két délután meg kellett jelenni egyszerre minden tanítványának. És akkor ő kiszúrt valakit. Rendszerint én maradtam az óra végére, mint a legfiatalabb. Abból, amit az idősebbeknek mondott, abból én tanulhattam. Amit nekem, a kezdőnek mondott, abból a többiek kevésbé tanulhattak, azért ők hamarabb hazamehettek.

Szóval általában én maradtam a végére és akkor különféle zenei „tornamutatványokkal”, hallásgyakorlatokkal gyötört. Volt úgy, hogy öt perc múlva azt mondta: „Na menjen haza, gyakoroljon, mossa ki a fülét.” Ennyi volt az óra. Máskor viszont még este 8-kor is magyarázott nekem.

Hogy a tanítási módszerét megértse, elmondok egy esetet. Egyik növendéktársam volt Kun János. Neki, mint orgonistának kötelező volt zeneszerzést is tanulni. Nem kellett ugyan vizsgáznia, csak tájékozódnia a zene belső törvényeiben, a mesterségben. Kun János szuper intelligens temesvári fiú volt. Sajnos, huszonéves korában meghalt. Fiatal kora ellenére komoly muzikológus volt. A könyvtárát a Zeneakadémiára hagyta. Ha az ember megnézte, hogy milyen könyvbe van bepecsételve az, hogy Kun János hagyatéka, akkor elámult Orgonistának is kiváló lehetett, mert halála után Kun János emlékére címmel könyvet adtak ki.

Egyik óránkon az volt a feladat, hogy Kun János összhangzattani példát diktált, amit nekem a zongorán kellett lejátszani. Kodály ez alatt kint beszélgetett valakivel a folyosón. Az ajtó nyitva volt. Ültem a zongoránál, Kun Jani diktált. Tíz perc múlva bejött Kodály.

„Azt a fisz-moll példát játsszák újra! Diktálja még egyszer!” Kun: „Nem emlékszem már rá tanár úr, hogy mit diktáltam”, – „Akkor mutassa maga, mit játszott” – mutatott rám. –

„Én sem emlékszem már, mit játszottam.” – „Hát maguk csak úgy játszanak a levegőbe, nem figyelnek oda? Na, akkor majd mondom én: fisz-moll I. fok, IV. fok, V. fok.”

„Milyen hibát követett el?” – Mondom, bővített lépést. „Kerülje el” – Ellenmozgást csináltam. „Milyen hibát követett el?” – Kvintpárhuzamot. „Kerülje el”. – Ez így ment percekig.

Én már mindent a világon kipróbáltam, tág fekvést, szűk fekvést… De Kodály csak ismételte „Milyen hibát követett el? Kerülje el!” Csorgott rólam a verejték. Szégyelltem magam. Meg voltam semmisülve, hogy nem tudok összekötni két fokot. Végül kinyögtem; „Nem tudom,tanár úr.” – „Nem is lehet” – volt a válasz.

Kegyetlen módszer, de megtanultam, hogy nem lehet. Egy időben Ligeti György is tanított a Zeneakadémián, többek között összhangzattant. Készített is egy példatárat a tanítványok használatára. És ez, hogy moll IV-V összekötés, ez benne volt. Ő nem tanulta meg, hogy nem lehet.

Nagyon megragadt bennem, azért tudom reprodukálni a következő módszert is. Vannak három taktusból, ú.n. tipódiákból álló népdalok, mint például a „Nád a házam teteje.”

„Keressék meg, hogy a Haydn-vonósnégyesekben hol vannak ilyen tipódiák.” – szólt a feladat. És akkor végig kellett tanulmányozni mindegyiket. Így kényszerített bennünket arra, hogy alaposan megismerjük Haydn vonósnégyeseit.

Sikerült-e a Zeneakadémián a zeneszerzést megtanulni?

– Nézze, én a mai napig sem tudom, hogy hogyan lehet a zeneszerzést megtanulni. S a mai napig azt sem tudom, hogy hogyan lehet a zeneszerzést tanítani. Az a módszer, amit Kodály használt, az nem volt igazán jó módszer a zeneszerzésre. Mert nem igazán zeneszerzésre nevelt bennünket, hanem a magyar nemzeti kultúrába való beágyazottságra a zenén keresztül.

Persze, munka volt, mert elemezni kellett a világon mindent. Mindenféle mintadarabokat kellett írni. A zeneszerzést mindenütt így tanítják. De ez nem az a módszer, amitől a zeneszerzést meg lehet tanulni. Mert ezt én otthon is meg tudom csinálni, hogy elemzek egy csomó művet.

Az persze jó, hogy egy mester megmondja, hogy melléfogtam valamivel.

Elég nehéz stílusgyakorlatok voltak. Egy-egy dolog tanulásához mérhetetlenül sok gyakorlatot el kellett végezni. Például, azt mondta nekem Kodály, hogy írjak ritmusokat. Matematikailag számítsam ki, egészen a harminckettedekig. Ez nem zenei dolog volt, hanem valamiféle ritmusleltár. Három vagy négy füzetet írtam tele. Két hónap múlva megkérdezte, hogy mennyit írtam. Aztán azt mondta, hogy írjak még. Lett vagy öt füzet. Aztán azt mondta, hogy írjak mindegyik alá dallamot. Ezek nem valódi, hanem kiagyalt ritmusok voltak, ezért nehéz volt alá dallamot írni. Kodálynak félelmetes szeme és füle volt. Egy-két hangot kijavított és a dallam már állt a lábán. De igen nagy munka volt. Úgy tudom, hogy az előttem járó tanítványaitól nem kért ilyen feladatot. De a mai híresebb zeneszerzési tanárok, mint Ligeti és mások, alkalmazzák ez a módszert.

Másik módszere az volt Kodálynak, hogy hangközöket íratott velem. Ezt kellett ritmizálni, elhitetve, hogy a felső az alaphang. A mai zeneszerzés-technikában is előfordul, hogy meghatároznak öt hangot, hogy azt kell használni.

Az is a tanítási módszeréhez tartozott, hogy időnként adott valamilyen feladatot, de sokáig szó sem esett róla. Azt hihettük, hogy talán már el is felejtette. Aztán hetek elteltével azt mondta: „Na, hozza ki, amit ezalatt a két hónap alatt csinált.”

Az emlékezőtehetsége különleges volt. Erre megint csak zárójelben mondok egy példát.

Molnár Antal mesélte, hogy valamikor a század elején írt egy dalt Ady versére, Milánó dómja előtt címmel. Egyszer hangzott csak el, a bemutatón. Akkor Kodály is ott ült Tóni bácsi mellett.

A kottáját nem nyomtatták ki, Kodály a kéziratot sem láthatta. Harminc évvel később Kodály Milánóban sétált, vett egy anzix-kártyát a Dómról, rákottázta eredeti hangnemben a Tóni bácsi dalát és „Üdvözlet Milánóból” aláírással küldte el neki.

Jól emlékszem arra is, hogy az első órák egyikén azt mondta; „Írja fel, milyen zeneműveket ismer, szimfóniákat, kvartetteket, szonátákat stb., és azt is, hogy az ismertségnek milyen fokán áll; mi az, amit egyszer hallott, mi az, amit többször. Mi az, amit hallás után felismer, mi az, aminek a kottáját látta, mi az, amiből valamit el tud dúdolni.” Odaadtam neki a listát. Év végén pedig azt kérte, hogy pótoljam ki. Én Kolozsvárott is sokat jártam hangversenyre, de Budapest mégis más volt. Itt szinte minden este világnagyságú művész szerepelt. Természetes, hogy ott voltam. Így sok, újabban megismert zenemű címét fel tudtam még írni. Kodály átnézte. „Schumannt nem szereti” – Mondom: nem. – „Meg kell ismerni!” Tudniillik Schumann nem szerepelt a felsorolt szerzők között. Kodály ezt már kiszúrta. Felhívta a figyelmemet, hogy merre tágítsam az érdeklődésemet.

Említettem már, hogy a zeneszerzéssel együtt Kodály több tantárgyat is tanított, a népzenét is. Mindnyájan tudtuk róla, hogy ezen a területen rendkívüli nagy tudással és tapasztalattal rendelkezik. Én azonban zeneakadémista koromban sem voltam „népies”. Sőt, Kodály népdalgyűjtő és feldolgozó munkájával kapcsolatosan furcsa dolgokat is felfedeztem.

Például az I. vonósnégyesében mottóként szerepel a „Lement a nap a maga járásán” kezdetű népdal. Feltűnt nekem, hogy nem úgy van a ritmusa, ahogyan az eredeti népdalban. Egymás mellé tettem a két kottát. Ebből a példából is igazolva láttam, hogy Kodálynál a népdal egyszerűen nyersanyag, amit tetszés szerint használ fel. Amikor rákérdeztem, hogy miért változtatta meg a népdalt, akkor azt felelte, „Mert ez így volna jó.”

Más alkalommal a dallamot módosította kvintváltással, transzponálással. Amikor azt akarta, hogy egy népdal, vagy annak a feldolgozása terjedjen, népszerű legyen, akkor az összes variáns közül a legszebbet választotta ki. Vagy ha nem volt elég szép, akkor egy kicsit megszépítette. Nemcsak én vettem észre ilyesmit, hanem a népzene ügyében keze alá dolgozó tanítványai is.

De csak titokban, bizalmas körökben meséltek róla. És egyébként igen nagy tisztelettel.

– Azt olvastam, hogy Kodály tanítványai között kialakult valami német zene-ellenesség.

– Nézze, ehhez hozzátartozik Kodály helyzete itt Magyarországon. Az ő ifjúkorában Budapesten igen nagy Brahms-kultusz kezdődött. A zeneszerzés tanára Koessler János volt, Brahms barátja. Dohnányi Ernőnek is szinte minden hangversenyén szerepelt Brahms mű. Kamarakoncerten a Zongorás kvintett, zenekarin pedig a szimfóniák. Az Operaházban pedig ebben az időben a Wagner iránti rajongás volt jellemző. Kodálynak viszont minden igyekezete arra irányult, hogy ebből a nagy német kultuszból kiemelje a magyar közönséget és a magyar zeneszerzést. Maga nem hallott soha Mosonyi operát és a hozzá hasonlókat. Wagner utánzatok. Kodály ezekre a zeneszerzőkre nem hivatkozott és nem is kívánta meg, hogy nagyon tanulmányozzuk. Amíg én Kodály tanítványa voltam, az alatt az idő alatt Brahms és Wagner neve nem hangzott el az órákon. Az idősebbek szerint az ő idejükben sem.

– Kodály tehát nem tanította ezeket a zeneszerzőket, de vajon ő maga sem becsülte őket?

– Nekem van olyan érzésem – de ezt csak nagyon halkan merem kimondani –, hogy Kodály zenéjében nagyon sok brahmsos vonás van. A hangszerelésben, a kürtök használatában stb. Ahogy a Psalmus elindul, az hasonlít a Brahms-szimfóniák indulásához. Az a gesztus, ahogy a bárd a húrjába csap, az is Brahmsra emlékeztet. De ha összehasonlítva elemezzük Kodály és Bruckner Te Deumát, szintén sok közös vonást lehet felfedezni. Valószínű, hogy Kodály alaposan áttanulmányozta Bruckner Te Deumát. Kodály tanítványaiban is kialakult hasonló munkamódszer. Nem biztos, hogy mindig hasznos, de bizonyos értelemben nem hibáztatható dolog, hogy ha valamin dolgoztak, akkor előtanulmányként megnézték a műfaj irodalmát.

Amikor Viski János a Hegedűversenyét írta, akkor a világ összes jelentős hegedűversenyét átnézte. Úgy készült rá, mint egy doktori disszertációra. Nem játszotta ugyan le hegedűn,de megnézte, hogyan csinálták a nagymesterek, Bach, Beethoven, vagy a romantikusok.

Sőt, még Berg Hegedűversenyét is tanulmányozta.

Az is ismert dolog a zenetörténetben, hogy egy Villaert nevű zeneszerző, mielőtt valamilyen újításával közönség elé lépett volna, azelőtt a tanítványaival próbáltatta ki. Ha azoknak sikerük volt, akkor jött a mester és letromfolta őket.

Azt mesélik az idősebb Kodály tanítványok, hogy amikor a Háry János című daljátékban a bécsi harangjáték rondóját komponálta, akkor az egész társaság rondókat írt Couperin-stílusában. Amikor a Pávát írta, akkor Sugár Rezsőék évfolyama a Páva dallamára írt variációkat.

Hátha hoz valaki egy használható ötletet.

– .A szolmizálás módszerét is Ádám Jenő dolgozta ki…. Mégis Kodály-módszernek nevezik.

– Ez nem egyedülálló eset. Az egyetemeken is szokás volt, hogy a professzorok különböző munkákat végeztettek el a tanítványaikkal. Ebbe a vonulatba Kodály is beletartozott.

– Mi lehetett Kodály nagyságának titka?

– Nemrégiben előkerült Kodály középiskolás-kori naplója. Ebben le van írva az egész koncepciója arra vonatkozólag, hogy neki mit kell elvégezni az életében. Döbbenetes, hogy valaki 18 évesen elhatározza, hogy zeneművészetet teremt Magyarországon. Már gyermekkorában mondogatta, hogy neki egészségesen és hosszú ideig kell élnie, hogy a tervét valóra válthassa. És valóban, az életének minden perce ezt szolgálta. Akkor is, amikor sportolt, mértéktartóan táplálkozott, vagy amikor szigorú napirendet írt elő magának.

Főiskolai tanárként a tanítványait is megbízta valamilyen feladattal. Mint például az előbb említett Ádám Jenőt a szolfézs-módszer kidolgozásával. Kertész Gyula pedig megszervezte a Magyar Kórus Kiadót. Hiszen 1934. április 28-án egy kórushangversennyel elindította az

Éneklő Ifjúság elnevezésű mozgalmat. Fantasztikusan sok kórusmű született ettől kezdve. Kodály is írta a kórusműveket, a tanítványai is, mások is. Ezeknek meg kellett jelenniük, hogy

az ország minden kórusához eljussanak a kották. Grandiózus vállalkozás volt ez a kórusok életében. Képzelje el például a kórushangversenyt a Zeneakadémián, ahol sok énekkar szerepel. A végén pedig az összkar. A pódium, a jobboldali, a baloldali és a hátsó erkély is tele van énekesekkel. Egyszer csak Bárdos Lajos vezényletével, hatszáz ember elkezdi énekelni a „Forr a világ” kezdetű Kodály művet. Aki részt vett benne, annak felejthetetlen élmény.

Tehát Kodály egy bizonyos célra képezte ki a tanítványait. Arra, hogy el tudják látni azt a szolgálatot, amit egy zenésznek Magyarországon szolgálnia kell.

– Most már világosabb lett számomra Kodály nagyságának titka. Az, hogy nagyon korán meghatározta magának az életfeladatát, a magyar nép zenei nevelését. Az, hogy szinte megsokszorozta önmagát azáltal, hogy a zenetanároknak, kórusvezetőknek életfeladatot adott és elküldte őket az ország különböző helyeire. És így mindenütt ott volt a Kodály módszere és szelleme tulajdonképpen. A személyes emlékeim alapján is tudom, hogy Kodály követői, hívei közül sokan komolyan vették ezt a feladatot, sőt egyesek szinte megszállottan végezték a dolgukat.

                                                           *

– Közismert, hogy Kodály 1940-ben, mint zeneakadémiai tanár nyugdíjba ment és a Magyar Tudományos Akadémián népzenekutatói munkát végzett. Így a következő tanévben Siklós Albert tanította a zeneszerzést. Úgy tudom, hogy őrá a német zene tisztelete és a konzervativizmus volt jellemző. Éppen ellentéte Kodály elveinek.

Sikerült-e Önnek ezt az ellentétet elfogadni?

– Bizony ez nehezen ment. Hiszen az 1940-41, a 41-42-es tanévet és a 42-43-as év felét töltöttem el Siklós zeneszerző növendékeként. Tulajdonképpen én már korábban is tanulmányoztam az ő zenepedagógiai tankönyveit. Hiszen mindenfajta szakkönyvet írt, amire a zeneszerző szakos hallgatónak szüksége lehet: összhangzat-tant, moduláció-tant, hangszerelés- tant stb. Ezeket én már Kolozsvárott átnéztem. Furcsa módon azonban bizonyos fogalmak nála nem szerepeltek. Például a „funkció” az ő tankönyveiben nem fordult elő. Itt Pesten hallottam először, hogy van szubdomináns és domináns funkció. Siklós Albert igen termékeny zeneszerző volt, mert sok szimfóniát, operát, dalt stb. írt, de én soha egyet sem hallottam ezek közül.

A hangszerelés tankönyvében voltak ugyan mintapéldák az ő műveiből, de a két taktusos példákból nem lehet megítélni, hogy milyenek a darabjai. Különben a mintapéldák nagy része Wagner volt.

Siklós óráira az iskolásság volt jellemző. Semmi sem volt megindokolva, azért minden olyan ideiglenes és véletlenszerű volt. Egyszer vittem hozzá egy darabot. Megnézte és azt mondta, hogy „Itt a brácsaszólamban az „a” hang helyett inkább „b”-t írjon.” – Miért tanár úr?

– „Mert szebb”. Az ilyen válasz engem nem elégített ki. Olyan kategória, hogy szép, zeneszerző növendék számára nem lehet. Mert neki nem szép, hanem hibátlan zenét kell írnia. Ha azon a fokon van, hogy szabadkompozíciót kell írnia, akkor a darab belső logikája szerint kell hibátlanul, jól írnia. De nem szépen.

Ha Kodály megnézte valakinek a darabját, akkor úgy mondott róla valamit, hogy abból világok táruljanak szét a gondolatunkban. Ha azt mondta, hogy ez a dolog Bach-műveiben így van, Mozartnál mindig úgy van, akkor a szavainak hitele volt. Mert tudtuk, hogy mielőtt kijelent valamit, azelőtt átnézte Mozart összes művét. És tőlünk is ezt követelte. Mint a már említett tipódiák miatt át kellett nézni az összes Haydn-vonósnégyest témáról, témára. Ha egyet kihagytam, akkor azt már Kodály észrevette.

Azt is el kell mondanom, hogy mielőtt Siklós meghalt, már hónapokig beteg volt és nem tartott órát. Közben elszoktunk a rendszeres munkától. Amikor Kodály újra visszavett, megkérdezte, hogy mit tanultam eddig. Elmondtam. „A jövő órára írjon kétszólamú, háromszólamú és négyszólamú motettát Palestrina stílusában. És majd meglátjuk, hogy mit tud.” Az igazság az, hogy elfelejtkeztem róla. Az utolsó nap jutott csak eszembe a feladat. Kétségbeestem, hogy hogyan írok ilyen rövid idő alatt három motettát. Tudja, ilyenkor a diák leleményes. Elővettem azt a mintapéldát, amit Siklós annakidején felírt a táblára. Gondoltam Kodály úgysem tudja, hogy Siklós mit tanított, az évfolyamban pedig én csak egyedül vagyok, tehát senki más nem csinálhatja ugyanezt. Lemásoltam egy új füzetbe és azt vittem el Kodályhoz. A tanár úr átnézte, majd odaszólt Székely Pistához: „Székely, tanítsa meg Szőllősyt és Ferch Stellát a Palestrina stílusra, aztán amikor már tudják, akkor jöjjenek órára.” Ilyen lesújtó véleménye volt Kodálynak Siklós mintapéldájáról. Aztán mi Ferch Stellával – Kósa György felesége, Kósa Gábor édesanyja – valóban minden délután elmentünk Székely Pistához. Heteken keresztül keményen gyúrt bennünket. De a végén megtanultuk. Aztán jelentkeztem Kodálynál, hogy tanár úr kérem, most már megnézheti a feladatomat. „Ez már más” – mondta.

Molnár Antal cikkeiben vannak olyan utalások, amely szerint Kodály nem becsülte Siklóst, sem szakmailag, sem emberileg. Megmondom őszintén, mi akkor lobogó hajú fiatalok voltunk és Kodályt tartottuk mesterünknek. Sőt, akik előttünk voltak Siklós növendékei, azok közül is többen bejártak Kodály óráira is. Kodály volt az új zene és Siklós volt a konzervativizmus. Utólag visszatekintve, mégis azt tapasztalom, hogy a Siklós növendékek szakmailag jól fel vannak készítve a mesterségre. Iskolás módon ugyan, de nagyon jól megtanította őket.

– Hátra volt még az 1943-44-es tanév.

– Ez már Viski János nevéhez fűződik. A Zeneakadémián Siklós halálával és Kodály nyugdíjba-menetelével tanárhiány állt elő, mind a két zeneszerzés tanszéken. Siklós helyét

Kókai Rezső vette át. A másik tanszékre Viski Jánost, a Kolozsvári Konzervatórium igazgatóját hívták meg. Kodály növendékei hozzá kerültek. Neki nagyon sokat köszönhetek.

Nemcsak a zeneszerzésben, hanem az életem egyéb területein is atyai-módon állt mellém.

Viskinek különleges tanítási módszere volt. Feladott egy példát, mondjuk Bach fúgát vagy invenciót, azzal, hogy tessék ilyet írni. Más témával természetesen, de ugyanolyan szerkezet, ütemszám és kompozíciós rendszer alkalmazásával. Ha a mintapélda 12. ütemében C-dúrból e-mollba modulált, azt nekem is hasonlóan kellett megoldanom. Másik tanítási módszere a nagy művek alapos elemzése volt.

Viski emberi kedvességére az is jellemző, hogy mindjárt az első vakáción, amikor ő is és én is Kolozsvárott tartózkodtunk, akkor üzent értem, hogy keressem fel. „Kérem, maga nem tudott eleget járni az órákra, mert az egyetemen is volt elfoglaltsága. Most itt vagyunk mind a ketten, úgyhogy pótoljuk a mulasztást.” És akkor hetenként kétszer felmentem hozzá du. 2-kor és este 8-kor még ott voltam. Ezekért a külön órákért nem kért, nem is fogadott volna el tőlem pénzt.

Ez is az irányomban megnyilvánuló rokonszenv kifejezése volt. Amiért nagyon hálás voltam neki akkor is, most is.

– Zeneakadémista korában Dohnányi Ernő volt a főigazgató.

– Hogy Dohnányi Ernő főigazgatóként a Zeneakadémia rendjét mennyire tartotta kézbe, vagy mennyire nem, abba mi nem tudtunk beletekinteni. Azt tudom, hogy ott csak rangos emberek taníthattak. Ismertünk persze kevésbé szerencsés, vagy kevésbé népszerű tanárokat is,de szakmailag jók voltak.

Dohnányival való találkozásaim a hangversenytermekben történtek. Olyan volt a magyar zenei életben, mint egy hadvezér. A Zeneakadémia igazgatója, majd 1934-től kezdve főigazgatója, a Budapesti Filharmóniai Társaság elnökkarnagya, 1931-44-ig a Magyar Rádió főzeneigazgatója is volt. Karmester, zeneszerző és mindenekelőtt zongoraművész. Nagyon sokat koncertezett.

Az ő zongorajátéka olyan, mint a költészet. Nem lehet sem elmondani, sem tanítani. Pedig Dohnányi sohasem gyakorolt, állandóan melléütött. Időnként az ember haja szála is égnek állt, mert lehetett látni, hogy elfelejtette, melyik darabot játssza. De úgy tudott visszabújni a műbe, mintha mi sem történt volna.

Vázsonyi Bálinttól – Dohnányi életrajzírójától – kaptam egy felvételt, amit kottával a kezemben hallgattam. Egy szonáta reprízében elfelejtette a modulációt. Mégis úgy ment vissza, hogy kottával a kezemben alig vettem észre, hogy mikor csinálja. Fantasztikus volt a muzikalitása. Viski mesélte nekem annak idején, hogy amikor a Hegedűversenyét befejezte, elvitte a mesterhez, hogy nézze meg. Dohnányi kitette a zongorára és úgy blattolta le, ahogy a szerzője hegedűvel és zenekarral sem hallhatta a későbbiek folyamán.

Ugyan akkor mint komponistát nagyon kevésre becsültük. Most egy kicsit többre becsülöm, mert türelmesebb vagyok a maradiság iránt, hogyha szakmailag jól van megírva. De akkor Bartóknak és Kodálynak az árnyékában nekünk semmi nem volt jó, ami nem hasonlított hozzájuk, vagy nem érte el a színvonalukat. És hát a Dohnányi zene nem volt olyan.

– Mindenféle mendemondák keringenek Dohnányi, Bartók és Kodály kapcsolatáról.

– Egyszer például Molnár Antal mondta nekem azt, hogy milyen rossz karmester volt Dohnányi, minden Bartók mű bemutatóját tönkretette. Ezt én így nem tudom elfogadni.

Nem mondom ugyan, hogy rendkívüli dirigens volt, de én mégis hallottam olyan koncertet az ő vezényletével, hogy a lélegzetem is elállt. Sőt, féltve őrzöm Beethoven IX. szimfóniájának egyik felvételét a Filharmónia zenekarával, amelynél jobbat nem hallottam.

És azt is Dohnányi dirigálta.

A Bartókkal való kapcsolata is példamutató. Teljes tudásával Bartók mellé állt.

Ahogy Bartók partitúráján megszáradt a tinta – ha nem volt eladva külföldi előadás számára – akkor Dohnányi azonnal műsorra tűzte. És nem azért tűzte műsorra, hogy tönkretegye Bartók művét. Ismerem azt a levelet, amit akkor írt Dohnányi Bartóknak, amikor főigazgató lett a Zeneakadémián. Valahogy így hangzott: „Kedves Béla, én leszek a főigazgató, nagyon szépen kérlek, mondd meg, hogy milyen igényeid vannak, kiket akarsz tanítani és hány órában.”

– Tehát azzal kezdte a működését, hogy amit Bartók akar, azt ő megcsinálja. Igaz, hogy Bartók is mindig lelkesedéssel beszélt Dohnányiról. Szinte példaképének tartotta.

Voltak olyan Schubert-hangversenyei, Beethoven szonáta-sorozatai, amelyekről Bartók a legnagyobb elismerés hangján kritikákat is írt különböző angol lapokban.

A Kodály-Dohnányi kapcsolat kicsit más volt. Kodályt nem tartotta olyan tehetségesnek,mint Bartókot. De mint tanártársához, nagyon korrekt volt. Komoly nézeteltérés nem lehetett közöttük. Nem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy évtizedeken keresztül bizonyos rend volt a Főiskolán. Kodálynak megvolt a maga terme, tanítási ideje, amin soha senki sem változtatott.

Az igaz, hogy Dohnányival a háború után igazságtalanság történt. Soha nem volt háborús bűnös. Mégis, valamelyik túlbuzgó újságíró egy háborús-bűnös listába betette az ő nevét is.

De ez nem volt igaz! Hallottam egy történetet. Amikor Szálasi uralomra került, akkor rendeztek egy fogadást a magyar művészek számára. Filmet is készítettek az estéről. Szálasi mutatni akarta, hogy az egész művészvilág eljön az ő estjére.

Cseng a telefon Dohnányinál. Zathureczky Ede: „Te Ernő, kaptál meghívót erre a fogadásra?” – Kaptam. – „Elmégy?” – Csak nem képzeled, hogy ilyen helyekre megyek? – válaszolta Dohnányi. Félóra múlva újra szól a telefon. „Dohnányi méltóságos úr, kocsit küldenek, hogy menjen a fogadásra.” Erre Dohnányi felvette a frakkját. Ha már kocsit is küldenek érte, elmegy. A kocsiban ki ül? Zathureczky Ede. Elmentek a fogadásra. Dohnányi nagyvilági ember volt, nem érdekelték a kicsinyes pletykák.

A filmesek végig felvették, hogy koccint ezzel, koccint azzal, Dohnányi ott van Szálasinál.

Zathureczky Ede pedig, ahogy megérkezett, bevonult a WC-be, és amíg a fogadás tartott ottmaradt. Nem mert elmenni sem, nem mert kimenni sem. Ott volt Rajter Lajos is, a Rádió karmestere, aki filmzenéket is írt, tehát ismerős volt a Filmgyárban. Ő másnap bement és a Híradóból kivágta azokat a snitteket, ahol ő látszott. Szóval sokféleképpen lehetett védekezni.

De Dohnányinak eszébe sem jutott, hogy védekezzék. Mert fütyült az ilyen dolgokra.

Ez volt az ő háborús bűnössége.

1944-ben ment ki nyugatra és még a kinti létét is befolyásolta az elterjedt háborús bűnösség. Borzasztó dolog, hogy 67 éves volt már, amikor emigrálni kényszerült és sehol sem tudott jó ideig elhelyezkedni.

Hallottam azt is, hogy Kilényi Ede amerikai katonaként Ausztriában járt. Egy ablakon keresztül zongoraszó szűrődött ki. Kilényi ezt mondta: „Ez nem lehet más, mint Dohnányi.” Bement a házba, és tényleg Dohnányi volt. Az ő zongorázása egyedülállóan jellegzetes volt. Kilényi aztán mindent megpróbált, hogy segítsen rajta. Többek között az kellett volna, hogy Zathureczky Ede, a Zeneakadémia akkori főigazgatója írjon egy levelet, amelyben hivatalosan közli, hogy Dohnányi nem háborús bűnös. De ezt a levelet Zathureczky nem volt hajlandó megírni.

– Mi lehetett az oka? Talán szakmai féltékenység?

– Ennek bizonyos előzményei voltak. 1941-ben, amikor Dohnányit arra kényszerítették, hogy a Zeneakadémiáról eltávolítsa a zsidó származású tanárokat, akkor lemondott a főigazgatói állásáról. Ezt azonban még egy évig nem fogadták el. Dohnányi azt akarta, hogy Ádám Jenő legyen az utódja. El is ment a minisztériumba ezt megbeszélni. Akkor ott vitéz Hász Aladár volt a művészeti osztály vezetője. Egyszer aztán hívatták is Ádám Jenőt, hogy hozza magával az iratait is. Abban az időben mindenkinek igazolni kellett, hogy jó vér, nem zsidó. Ádám Jenő boldogan, ünneplőbe öltözve ment be a minisztériumba, azt gondolta, hogy most fogják kinevezni a Zeneakadémia főigazgatójának. De ott hűvösen csak azt mondták neki, hogy tegye le az iratait. Aztán rövid idő múlva – 1943-ban – Zathureczky Ede lett a főigazgató.

Ádám Jenő nem értette a dolgot és legalább húsz év eltelt, amikor Hász Aladár, vagy valaki más elmondta neki: „Kérlek szépen, a származásod körűi bajok voltak, erre valaki felhívta a figyelmet.” Az igazság az, hogy Ádám Jenő egy református tanítócsaládból származott, de nem tudom, hogy ő maga, vagy az apja, vagy az anyja, de valaki törvénytelen gyerek volt. És mint ilyen, nem volt papírja róla. Valaki ezt kihasználva, közölte, hogy Ádám Jenőben zsidó vér is folyik.

– „De hát ki volt az, aki ezt a hazugságot terjesztette?” – „Kérlek szépen az, aki most a főigazgató.” Tudni kell azt is, hogy Hász Aladár titkárnője Steffanits Mária volt, akit gyengédebb szálak is fűztek Edéhez. Később a Zeneakadémián lett titkárnő.

Nyilván ő keverte a dolgot a minisztériumban Ede javára. Ádám Jenőt pedig kiakombolizálták a főigazgatói állásból.

Amikor pedig Dohnányit kellett volna igazolni, hogy nem háborús bűnös, akkor ezt a hivatalos levelet Zathureczky nem írta meg. Tettét valóban csak féltékenységgel lehet magyarázni. Különösen félt attól, hogy Dohnányi hazajöjjön. Mert ha nem háborús bűnös, ha tisztázódik a félreértés, akkor hazajön és valószínű, hogy nem Zathureczky maradt volna továbbra is a főigazgató. A nagy tehetségtől mindenki fél. Dohnányi pedig elsöprő tehetség volt.

Azért mondom el ezeket, mert most már az én nemzedékem közül is csak kevesen emlékeznek rá. Legtöbbet persze Vázsonyi Bálint tud, aki felkutatta a lehetséges emlékeket, és maga Dohnányi is sokat mesélt neki.

Zathureczkyre visszatérve ettől függetlenül jó főigazgatója volt a Zeneakadémiának. Egyedülálló bravúr, amit ő ezen a helyen végigcsinált. Hiszen 1943-ban Sztójai Döme idején

lett főigazgató és az maradt Szálasi alatt, Nagy Imre kormánya alatt, a Rákosi korszakban és még 1956-ban is ő volt. Ha akkor nem megy el külföldre, akkor holtáig igazgatója marad a főiskolának. Hihetetlen politikai ügyességgel tudott lavírozni mindenkor. 1956-ban koncertkörútra ment ki Nyugatra útlevéllel. Aztán nem tudta eldönteni, hogy merjen hazajönni, vagy ne merjen. Ez alatt évekig üresen állt a helye. Úgy kezdtük el az 1957-es tanévet, hogy nem volt főigazgató. Egy igazgatótanács működött, melynek tagjai; Kadosa Pál, Szabolcsi Bence és Szabó Ferenc voltak. De még mindig nem töltötték be a helyét, hátha méltóztatik neki hazajönni. Egyszer Solymos Péter is kint járt Bécsben koncertezni. Összetalálkozott Edével, aki izgatottan mondta: „Gyere, segíts, most akarnak engem lecsukni. El kell mennem a követségre. Ott várnak rám. Gyere velem, légy tanúja, hogy lecsuknak.” Bement a követségre és ott; „Jó napot kívánok főigazgató úr, meddig hosszabbítsuk meg az útlevelét? Egy évre? Tessék parancsolni.”

A beteges félelem uralkodott rajta. Ebbe pusztult bele.

– Kicsit előreszaladtunk az időben.

A háború idején mindenkinek az volt a legfontosabb gondja, hogy túlélje, hogy megússza…

De azt hiszem, Önre minden körülmények között rásütött az a bizonyos napfény.

Ekkor is. Hiszen 1944. október 17-én házasságot kötött élete örök Évájával.

II/4./ Petrassi mesteriskolájában,a római Santa Cecília Akadémián (1947-48)

– Úgy hiszem, hogy a háború kitörése miatt a zeneakadémiai tanulmányai befejezetlenek, illetve az ezzel kapcsolatos vágyai beteljesületlenek maradtak. De mintha a sors mindezt jóvá akarta volna tenni, az 1947-48-as évben tanulmányi ösztöndíjat kapott Olaszországba.

– Az Eötvös Kollégiumban – különösen a nyelvszakosoknál – az volt a gyakorlat, hogy a tanulmányi idő közben, vagy a végén egy évet tölthettek külföldön. Az idősebb francia-szakos társaim rendszerint Párizsba mentek, az Eötvös Kollégium társintézetébe. De amikor én végeztem, már javában dúlt a háború. Utazásról szó sem lehetett. De a továbbtanulási vágy persze megmaradt bennem. 1947-ben végre kaptam egy külföldi ösztöndíjat, így juthattam el a római Santa Cecília Akadémiára, ahol Goffredo Petrassi tartott mesterkurzust.

– Idézet egy – Varga Bálint Andrásnak adott – nyilatkozatából:

 „Életemnek az a korszaka, amikor eléggé érett lettem volna ahhoz, hogy a zene mélyebb rétegei is feltárulkozzanak előttem, egybeesett a háború és a háború utáni újjáépítés éveivel.

Csak az ötvenes évek közepén kezdtem néhány barátommal arra gondolni, hogy a zenei világ tágabb, mint ahogy hittük, sokféle irányzat megfér benne, olyan is, ami legalábbis elgondolkoztatja az embert, ha követésre nem készteti is.

Nagy segítséget nyújtott ebben a tájékozódásban az az év, amit Petrassi mesteriskolájában tölthettem Rómában, 1947-48-ban. Nagy igyekezettel nyitogatta előttem azokat a kapukat, amelyek az új zene mélyebb megértéséhez vezettek, de akkor nehezen léptem be rajtuk.

Minden kapuban ott állt őrt Bartóknak és Kodálynak a szelleme.”

– Milyen benyomást keltett Önben Petrassi?

– 1948-ban Kodály 66 éves volt, Petrassi 44, én pedig 27. Tehát nem volt olyan nagy a korkülönbség, mint Kodály és tanítványai között. Nyilván ez is hozzájárult, hogy a különben is fiatalos megjelenésű Petrassi közvetlen, baráti légkört alakított ki velünk. Az ő zenei elképzelése eklektikus volt, azaz a különböző stílusokat tetszés szerint alkalmazta.

Amikor én kint voltam, akkor éppen szeriális, dodekafon, Schönberg felé mutató korszaka volt. Petrassi esetében nem lehet azt külön hangsúlyozni, hogy olasz nemzeti zeneszerző, mert az természetes. Mint ahogy Palestrina is az volt az egyházi zenéjével és Verdi is az operáival.

– „Petrassi köszöntése” című cikkében ezt már megfogalmazta:

„Technikát, zeneszerzői szakmát tanított. De már az első órákon nyilvánvaló volt, hogy az általa tanított zeneszerzői eszközök mögött egy sok évszázados kultúra értékei fénylettek fel. Nagyon erős szálak fűzték az olasz zenei múlthoz, s ezek mindegyike az ő megfogalmazásában a jövőbe mutatott. Úgy kell zenét írni, mintha mindent elölről kezdenénk – szokta volt mondani tanítványainak. Ő is minden darabjában mindent elölről kezdett, de úgy, hogy minden hangjának a teljes zenei múlt adott hitelt.”

– Olaszország is nagy élmény lehetett.

– Sokat jártunk hangversenyre, hiszen Petrassi az Accademia Filharmonica művészeti igazgatója is volt. A modem zenei sorozatokban olyan művek voltak műsoron; amelyeket itthon soha nem hallottam volna. Amikor kimentem, még nem tudtam olaszul. Kezdetben franciául folyt a diskurzus Petrassival. De a francia és főleg a román nyelvtudásom alapján annyira belejöttem, hogy itthon felsőfokú olasz nyelvvizsgát tettem. Nagy élmény volt a műemlékek, múzeumok megismerése. Akkor nyílt ki a szemem a képzőművészet értékeire. Ebben nagy segítségemre volt a művészettörténész feleségem. Sokat utaztunk. Kinéztük a térképről, hogy hova lenne jó elmenni. Aztán kiálltunk az ország útjára, és autóstoppal mindig elvittek bennünket valameddig. Éjszaka pedig kolostorokban, vagy olcsó helyeken aludtunk. Nem felejthető az olasz emberek habitusával, szokásaival, viselkedésmódjával való közvetlen kapcsolatunk sem. Igaz, hogy nagyon szegények voltunk, hiszen 168 dollárból éltünk ketten kilenc hónapig. Szinte mindig az itthonról vitt kolbászt ettük krumplival. Mégis az életem egyik legszebb, leghasznosabb korszaka volt az Olaszországban töltött kilenc hónap.

III. MODERATO (Felnőttkorban)

– Az Ön felnőttkora, pályán való elindulása egybeesik a háború utáni lelkes újrakezdés, majd az ezt követő tompultság és tiltás korszakával, amit csak „Moderatoban” – visszavonultabban lehetett túlélni.

– 1945-ben a német megszállás alól szabadultunk fel és boldogan hittünk abban, hogy valami jobb dolog fog következni. És ennek a jobb dolognak az érdekében nagyon sokat tettünk.

Úgy indultunk, hogy most jön el az új zene korszaka egy fölszabadult társadalomban. 1945-48-ig káprázatos időszak volt. Amikor 1947-ben kimentem Olaszországba, olyan országból mentem ki, amely pezsgett szellemileg, fizikailag, mindenféleképpen. És egy év múlva hazajöttem egy olyan országba, amelyik néma volt. Aki ezt nem élte át, az nem hiszi el.

III/1. Az útkeresés

Az Operaházban – mint titkár, 1944-45-ben

– Kezdjük az elején. Első munkahelye az Operaház volt.

– 1944-ben, amikor befejeztem a tanulmányaimat, foglalkozás után kellett néznem.

Viski János, a zeneszerzés tanárom meghallotta, hogy az Operaházban titkárt keresnek és engem ajánlott. Ez is az egyik baráti gesztusa volt velem szemben. Én be is adtam a pályázatot.

Ebben az időben Lukács Miklós volt az igazgató. Jelentkeztem nála, bemutatkoztam, beszélgettünk, íratott velem egy levelet franciául és németül. Ezután az előzetes meghallgatás után Viski tanár úr valósággal latba vetette minden szervezőkészségét, hogy én kapjam meg az állást, még Kodályt is megkérte, hogy szóljon az érdekemben.

Lukács Miklós valóban engem választott titkárnak és 1944. október 10-én azt mondta, hogy 15-én kezdjem el a munkát. Addig én ott csellengtem, barátkoztam az emberekkel, a környezettel. Október 15-én-aztán hivatalosan is beállítottam az Operaházba, mint titkár.

A baj csak az volt, hogy ugyanezen a napon került hatalomra Szálasi is. Gondoltam, hogy ez a dátum nekem nem szerencsés. Addigra már megismerkedtem a gazdasági vezetőkkel,– Csávojszky Vince és Juhász Andor, két aranyos ember volt – és megkértem őket, hogy az október 15-ét hagyjuk ki a szerződésből, mert nekem abból csak bajom lehet.

Így került a szerződésembe az október 12. Aztán bejártam az operába vagy két hétig.

Az irodámba bejöttek az operaénekesek és a többiek, akiknek valamit el kellett intézni.

Én mondtam meg, hogy az igazgató mikor ér rá. Nekem kellett a színlapot is korrigálni. Tulajdonképpen jól éreztem volna magam az operaénekesek között, azonban a politika közbeszólt. A nyilasok elfoglalták az Operaházat is. Sámy Zoltán és egy Szerafini nevű titkár vette át a hatalmat. Akkor úgy éreztem, most van az a pillanat, amikor halálos beteg leszek. Sikerült erről megfelelő orvosi igazolást szereznem, amit már nem is személyesen vittem el, hanem beküldtem. Lukács Miklós, az Operaház igazgatója éppen úgy beteget jelentett, mint én. Neki olyan „baja” volt, hogy nem tudja felemelni a karját. Felkötött karral járkált.

A Szálasi rezsimet így sikerült többé-kevésbé megúszni.

1945-ben aztán az Operaházban is alakult egy igazoló bizottság, ahol engem rögtön igazoltak, Lukács Miklóst pedig leváltották és hallgatásra ítélték. Ennek egyik oka az volt, hogy ő még a Sztójai Döme miniszterelnöksége alatt lett igazgató, a másik ok pedig a bárósága volt.

(Ez azonban csak félig volt igaz. Mert neki az anyja volt báró Perényi. A gyerekeket is bárósították, tehát mint Perényi Lukács lehetett báró, de mint Lukács Miklós, úgy nem lehetett.)

Az Operaház igazgatására Lukács Miklós helyett egy triumvirátus alakult. Ennek tagjai Komáromi Pál baritonista, Székely Mihály és Nádasdy Kálmán lettek. Székely Mihály azonban inkább énekelni szeretett, Nádasdy Kálmán pedig rendezni. Így ők lemondtak a címekről és maradt egyedül Komáromi Pál. Őt előzőleg nem ismertem, tehát bementem hozzá és bemutatkoztam. Különböző megbízásokat kaptam tőle. Például azt, hogy szervezzem meg,hogy az Operaház kottatárát Pannonhalmáról – ahova a háború elől menekítették – visszahozzuk. Na, hát én ezt boldogan szerveztem. Rendeltem egy kéttonnás teherautót, és hozzá kísérőnek két orosz katonát. Indulás előtt azonban közölték velem, hogy a teherautóval utazik Komáromi Pál és felesége, a főtitkár és felesége, a titkárnő és férje. Kiderült, hogy nem a Dunántúlra menekített kottákért utaznánk, hanem azért, hogy az urak és feleségeik élelmiszert, zsírt, krumplit, cukrot, és egyebet szerezzenek. Gondoltam, én nem arra szerződtem az Operaházhoz, hogy az ilyen magán bevásárló utakat megszervezzem és lemondtam a teherautót. Nem is csodálkoztam, hogy másnap már a számvevőségre helyeztek át. Ahol viszont nem tudták hasznomat venni, mert nem értettem hozzá. Úgyhogy egy hét múlva már az Operaházon kívül találtam magam.

(Megjegyzem, hogy Komáromi sem maradt sokáig az Operaház igazgatója. Mint mindenütt, az Operaházban is alakult egy B-lista bizottság, amelynek elnöke Mihály András volt, akkor a zenekar csellistája. Komáromi Pál is B-listára került azzal, hogy nem odavaló. Emlékszem, az újságban megjelent erről a történetről egy cikk „A csellista közbeszól” címmel.)

A minisztériumban – mint előadó, 1946-1950.

– Mi történt Önnel, miután az Operaházban megszűnt a munkája?

– Találkoztam Keresztury Dezsővel – régi tanárommal, aki akkor a kultuszminiszter volt. Kérdezte, hogy hogy vagyok, mit csinálok. Mondom, éppen most rúgtak ki az Operaházból. Ekkor ő elhelyezett a minisztériumban, mint előadót. A Zeneakadémia ügyeivel foglalkoztam. Ez a munka 1945 őszén, vagy 46 kora tavaszán kezdődött és 1950-ig tartott. E közben volt az olaszországi tanulmányutam 1947-48-ban. Mire hazajöttem, már Ortutay Gyula volt a művelődésügyi miniszter.

Ebben a korszakban egy olyan munkát indítottunk el, aminek később is nagy hasznát vettem. Megismerkedtem egy Jatzkó bácsi nevezetű kottametszővel, aki az egyetlen ilyen szakember volt akkor az országban. Jatzkó bácsinak nem volt munkája, emiatt ki akart telepedni Bécsbe. Hogy ezt megakadályozzuk, munkát kellett adni neki. Kitaláltam, hogy Bartha Dénes írjon egy egyetemes, Szabolcsi Bence pedig egy magyar zenei antológiát. Ezzel egyrészt Jatzkó bácsinak munkát adtunk és így Magyarországon tartottuk, másrészt megjelent két fontos zenei kézikönyv. A Bartha-féle Melodárium közvetlenül a háború után készült, amikor nem lehetett a fontos jegyzeteket, forrásokat felhasználni, mert a könyvtárak még be voltak zárva. Szabolcsi viszont leegyszerűsítette a munkát, mert az 1930-32 között készült Zenei Lexikon szöveganyagát használta fel. Pedig tizenöt évvel azután írhatott volna egy új magyar zenetörténetet is.

Mindenesetre ez a két zenetörténeti antológia nagyon hasznos volt. Később, amikor már én is tanítottam a zenetörténetet, akkor állandóan használtuk ezeket, tehát tulajdonképpen magamnak készítettem elő, anélkül, hogy tudtam volna.

Egy időben a művészeti osztályt – ahova én tartoztam –, Antal Jánosné vezette (Antal István zongoraművész sógornője). Furcsa asszony volt: meggyőződéses párttag, ugyanakkor hihetetlenül igazságkereső és igazságot-tevő. Mindenki rettegett tőle. Egyszer egy zenei témájú tervezetet kellett neki beadnom. Néhány nap múlva hívatott és több dolgot kifogásolt. Kérte, hogy dolgozzam át. Gondoltam, biztosan hiányosan fogalmaztam, ezért megírtam ugyanazt még egyszer bővebben. Újra hívatott: „Mondtam magának, hogy dolgozza át a tervezetet így és így…” „Igen, de nem adott módot arra, hogy elmondjam, miért tartom jónak azt, amit leírtam.” Csodálkozva nézett rám, mert én voltam az első ember, aki ellentmondtam neki. „No, mondja el!” – volt a válasza. Abban az időben elég ritkán lehetett találni ilyen rendes embert, hasonló beosztásokban. Semmi igazságtalanságot, kivételezést nem tapasztaltam vele kapcsolatban.

1949-ben Ortutay Gyula után Révai József lett a népművelési miniszter. Akkor az egész minisztériumot átalakították, majdnem mindenkit menesztettek. Valami különös véletlen folytán, engem akkor még hagytak tovább dolgozni, pedig én még párttag sem voltam.

(Engem még csak nem is hívtak soha, hogy lépjek be a pártba. Szerencsére…)

– Biztosan a tudására volt szükségük.

– Még arra sem, hiszen akkor olyan embereket hoztak oda, akikre nem éppen a szakmai tudás, vagy a műveltség volt a jellemző. Mondok egy példát. A minisztérium dolga volt a slágerek engedélyezése. Erre a munkára behoztak egy megbízható, népi kádert, azzal, hogy ő tudja, mi az egészséges erotika, mi az amit szabad és mi az amit nem szabad.

A kottát viszont nem ismerte. Amikor tehát behoztak egy kottát engedélyezésre, akkor én, vagy Ujfalussy József, – aki szintén ott volt ebben az időben – elfütyültük neki a nótát,amit aztán ő engedélyezett, vagy nem engedélyezett.

– Nyilván azért kellett oda szakember is, hogy legyen, aki el tudja fütyülni.De mégis, hogy érezte ott magát?

– Elég rosszul. Képzelje el: „Szabadság elvtársak!” volt a köszönés, örökösen szemináriumokon kellett ülnünk és iszonyatos fegyelmi intézkedésekkel gyötörtek bennünket. Ha kimentünk a szobából, a legegyszerűbb kimutatást is úgy kellett elzárni, mintha valami államtitok lett volna. Ennek betartását állandóan ellenőrizték és mindig az ellenséget keresték.

A szobatársam – a nevét inkább nem mondom – egy nagyon rendetlen, szeleburdi nő volt. Egyszer csak egy rövid időre el kellett mennem, kérdeztem, hogy ott marad-e addig a szobában. Persze, itt marad, menjek csak nyugodtan, hagyjak mindent az asztalon – mondta. Mire visszaértem, a kolléganőm már nem volt ott. A holmija viszont szanaszét hevert, egy kupac tetején pedig a párttagsági könyve. „Na várj csak, majd rendre tanítlak én” – gondoltam, és

a párttagsági könyvét zsebre vágtam. Amikor másnap találkoztunk, teljesen magán kívül volt. Visszaadtam neki, hogy most már nyugodjon meg. De akkorra ő már fellármázta a minisztériumot, hogy az ellenség betette a lábát… stb. Mindenki a tettest kereste. Irgalmatlan fegyelmi lett belőle, és azonnal távoznom kellett a minisztériumból. Akkor 1950-et írtunk…

*

III/2./ A Zeneakadémia tanára, 1950 – 1985.

– 1950-ben a minisztériumból a Zeneakadémiára helyezték. Azt hiszem, hogy ez volt az igazi szerencsés fordulat, hiszen végre az Önnek legjobban megfelelő helyre került.

– Tanári státuszba vettek ugyan fel, de egy évig még nem tanítottam. Abban az időben minden művészeti főiskola mellett működött egy Művészettudományi Intézet. Itt dolgoztam Legány Dezsővel és egy titkárnővel együtt. Ezek az intézetek szovjet mintára alakultak.

Az volt a feladatunk, hogy a marxizmus és hozzá hasonló témák szempontjait megfelelő módon tálaljuk a hallgatóknak, hogy elolvassák. Számon kellett tartani a szovjet sajtót és a művészeti cikkeket. Szerencsére Legány Dezső tudott oroszul és ő számon tartotta ezeket. A fő cél az volt, hogy a szovjet tanterveket utánozzuk. A Moszkvában készült tanterveket lefordították és el kellett látnunk vele a tanárokat.

Véleményem szerint ezekből a tantervekből a Szovjetunióban sem tanulhattak meg semmit. Ha voltak ott jó zongoristák és hegedűsök, nem ennek a tantervnek köszönhető, hanem a jó tanároknak. Nálunk sem lehetett volna egy Kodályt, vagy egy Hernádi Lajost arra kötelezni, hogy ebből a tantervből tanítsanak. Egy évi kemény munkába került, amíg ezt a képtelen ötletet elvetették. Összejöttünk a többi művészeti főiskolák – a képzőművészeti, a színművészeti és az iparművészeti főiskolák mellett működő Művészettudományi Intézetek munkatársaival, mindnyájan egyetértettek abban, hogy ennek nincs semmi értelme. Már nem emlékszem pontosan, hogy hogyan történt, de valóban megszüntették ezeket az intézeteket. Akkor engem el kellett helyezni valahová. Megkérdezték, tanítanék-e holnaptól kezdve zenetörténetet.

Azt mondtam, hogy megpróbálom.

– Az egyetemen szerzett tanári diplomája francia nyelvre és magyar irodalomra vonatkozott. Hogyan esett a választás a zenetörténetre, hiszen zeneszerzést is taníthatott volna?

– Magyarországon abban az időben még nem lehetett zenetörténészi diplomát kapni, mert nem volt ilyen képzés. Csak az 50-es években hozták létre a Zenetudományi Tanszakot. Akik zenetudományból diplomáztak és doktoráltak, azok mind külföldön – Berlinben, Lipcsében, és a többi nyugati nagyvárosban tanultak, mint például Kókai Rezső, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és mások. Én az egyetemen a Kodály művészete című könyvvel doktoráltam esztétikából.

1951-ben az előbb említetteken kívül senkinek sem volt magasabb képesítése, mint nekem. Tehát engem oda lehetett tenni zenetörténetet tanítani.

(A régi időben ahhoz, hogy valaki elemi iskolában tanító legyen, ahhoz kellett diploma,ahhoz, hogy egyetemi tanár legyen, nem kellett. Az egyetem ugyanis a kiváló szakembereket meghívta a maga körébe. Nem azt nézte, hogy milyen diplomája van, hanem hogy mit tud.

Ha valaki mondjuk kiváló atomfizikus volt, nyugodtan meghívhatta minden egyetem, akkor is, ha soha életében nem volt diplomája ebből.)

– Zsoldos Péter a Muzsikában írt egy cikket Önről. Idézzük belőle az első óra emlékét:

„Szőllősy Andrást várom. Korunk interkontinentális vívmánya, a szmog fojtogatja a várost.

Az emlékezet huszonegy év mélységéből hűségesen előhívja a késő őszi délutánt, a Főiskola tizennyolcas tantermét a második emelet végén, lépcsőzetes padsoraival, amikor a köd ugyanilyen vigasztalanná silányította a világot bennünk és körülöttünk. A fiatal tanár jegyzetek nélkül sietett be a tanterembe, és nem a katedrán foglalt helyet, hanem az első pad tetejére ült, ahogyan mi, hallgatók, a szünetekben. Szaggatott ritmusú, gyors mondataira figyelni kellett, mert egyenrangú partnerekként bánt velünk (nemcsak azzal, hogy a második órától kezdve mindenkit a keresztnevén szólított, és a fiúkkal tegeződött), őszinte szeretettel előlegezve hitét, hogy mi legalább annyira meg akarunk ismerkedni azzal, amiről beszél, mint amennyire ő tette az életét erre a tudományra – a zenetörténetre. Bevallom, egyetlen mondatát sem tudnám idézni annak az első órának az olasz barokkról, mégis minden lexikális adatnál többet kaptunk. Toszkána kék ege ragyogott fölöttünk, Velence palotáinak falai visszhangozták Vivaldi zenéjét, látni véltük a Stradivárik, Amatik és Magginik sötéten izzó lakkját és a Szent Márk templom boltíveit, amint részt követelnek Lotti bonyolult, és mégis monumentális polifóniájából.

Persze, ez az emlékezet utólagos korrekciója. Akkor a kék ég volt a legfontosabb, Itália színei és levegője. Azt varázsolta elénk először, hogy a mediterrán világ ragyogásába később, a könyveket és kottákat forgatva, már ismerősként illeszthessük bele az új és új részlet-tudást.

A szmog lepereg rólam, és a bejárat felől ugyanolyan nyugtalan, sietős léptekkel jön Szőllősy András, mint amikor először láttam.”

– Akkor még nagyon bennem élt az Olaszországban töltött egy év emléke és igen szívesen beszéltem róla. Amikor elkezdtem tanítani én voltam 30 év alatt, a hallgatóim pedig 20 év fölött, tehát alig volt néhány év különbség közöttünk. Természetesnek tartottam, hogy a fiúkkal tegeződjünk, bár ezt az idősebb tanár kollégáim nem nézték jó szemmel.

De nekem az volt a nézetem, hogy a tanárnak nem azáltal van tekintélye, hogy tegeződik-e, vagy magázódik, hanem azáltal, hogy valamit tud, és azt át is tudja adni. Később persze, ahogy én idősebb lettem, nőtt közöttünk a korkülönbség, már nem tegeződtem a tanítási idő alatt.

De amikor végzett valaki, mindjárt összetegeződtem, különösen azokkal, akiket becsültem és sejtettem, hogy a zenei életben valamilyen fontos szerepet fognak betölteni. Én mindig úgy éreztem, hogy szívből jövő tiszteletet és szeretetet kaptam a tanítványaimtól. Máig ők az én legjobb barátaim.

El kell azt is mondanom, hogy a dolgok furcsa véletlene folytán – életem első zenetörténeti órája az volt, amit én tartottam. Bár az Eötvös Kollégiumban Keresztury Dezső észrevette, hogy muzikológiai érdeklődésű vagyok, és elküldött Bartha Déneshez, hogy ő irányítson engem.

De amikor Bartha tanár úr megismert, azt mondta: „Kedves kolléga, nem ajánlom, hogy az órákra bejárjon, ott csak olyan alap dolgokkal foglalkozunk, amire magának már nincs szüksége. Inkább vegye meg: Schiedermair Mozart könyvét; olvassa el és majd beszélgetünk róla.”

Az ajánlott ötkötetes nagy Mozart életrajz, illetve műelemzés sorozat életem legnagyobb élménye volt. De így történt, hogy zenetörténeti tanulmányokat hivatalos formában sohasem végeztem.

– Volt-e valamilyen munkaterv, ami szerint tanítania kellett?

– Nem volt ilyen. Magamtól találtam ki, hogy hogyan tanítsak. A régies felfogást – miszerint a zenetörténetben azt kell megtanítani, hogy a zeneszerző mikor született, mikor halt meg, hol dolgozott, hova utazott stb. – én igyekeztem élő zenével helyettesíteni.

Megkívántam azt, hogy ismerjenek öt trubadúr-éneket, harminc Schubert-dalt, és így tovább. Különösen a régi korokat volt könnyű ilyen módon tanítani, hiszen mindenki előtt ott volt az a Bartha-féle Melodárium, zenetörténeti antológia, amit még az én minisztériumi időmben adtak ki. Pedig akkor még nem tudtam, hogy később milyen nagy segítségemre lesz a zenetörténet tanításában. Megköveteltem, hogy minden órán mindenki előtt ott legyen, mert abból énekeltük és elemeztük a darabokat. Megnéztük, hogy például Ochagem zenéje miből áll össze és miben különbözik, mondjuk Dufaytől vagy Josquintől.

Az volt a szokás, hogy a vizsgákon jelen volt egy elnök is. Emlékszem, hogy egy időben Molnár. Antal volt az elnök nálam, én voltam az elnök nála. Tóni bácsi átvette azt, amit nálam a vizsgán hallott. Azt mondta, hogy „Ezt te nagyon jól kitaláltad, ezt így kell csinálni.” Aztán a következő évben újabb módszerekkel próbálkoztam.

A zenetörténetet először két éven keresztül tanítottuk, ami nagyon kevés volt.

Mit lehet ennyi idő alatt elmondani. Addig erősködtem, amíg négyéves tantárgy lett.

A tanítás közben örök dilemmám volt, hogy például egy hegedűsnek a zenetörténet mellett külön ki kell-e térni a hegedűs témákra, vagy éppen annak kell örülni, hogy másokat is hall,

mint a hegedűs probléma. Időnként a szaktanár kollégák is odajöttek, hogy az egyik növendékük most éppen Bach E-dúr hegedűversenyét játssza, jó lenne, ha erről részletesebben beszélnék. Akkor én azt mondtam, hogy igen én tudnék erről is beszélni, de most éppen Palestrinánál tartunk. Az a fajta testre szabás, amit a hangszeres tanárok kértek, megvalósíthatatlan. Annál is inkább, mert az egyik növendék Bach hegedűversenyét játssza, a másik Mozartét, a harmadik Alban Bergét. Ez utóbbi csak elvben fordulhatott volna elő, mert nem emlékszem rá, hogy valaki tanulta volna. Valamennyire azért figyelembe vettem, hogy ha az órán többségben voltak a hegedűsök, akkor részletesebben foglalkoztunk a hegedűs problémákkal, formával, egyebekkel, hiszen tudtam, hogy a szaktanárok csak a technikai: megoldások tanításával foglalkoznak.

–  A zenetörténetet hányan tanították és felosztották-e egymás között a korszakokat, vagy mindenki mindent tanított?

– Ez az évtizedek folyamán változott. Egy időben Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és én tanítottunk zenetörténetet. Az lett volna a jó, ha mindenki azzal a korszakkal foglalkozik, amelyiket legjobban ismeri. De Szabolcsi Bence univerzális zenetörténész volt, aki minden korszakban otthonosan mozgott. Úgyhogy nekünk, akik a nyomában jöttünk, nekünk is mindent kellett tudni. Nagyon fárasztó volt az egész zenetörténetet – az egyiptomiaktól kezdve Alban Bergig – naprakészen tartani. Amikor Szabolcsi már csak a Zenetudományi tanszakosokat tanította, akkor ketten maradtunk a többi tanszakosokra. Bartha Dénes teljes joggal kimazsolázta magának a bécsi klasszicizmust, és ami előtte és utána volt, az rám maradt. Igaza volt, mert ő volt az idősebb, óriási tudással, és őt főleg ez a korszak érdekelte. Aztán Dénes elment Amerikába. Újra hárman tanítottuk a zenetörténetet, a régiek közül maradtam én, aztán Kroó György és Pernye András. Akkor már mondhattam azt, hogy én vagyok az idősebb, én tanítom a bécsi klasszicizmust, ti pedig osztozzatok meg az előtte és az utána levő korszakokon.

A következő néhány év nagyon kellemes volt számomra. Új módszerekkel próbálkoztam. Kiválasztottam egy művet és azon keresztül ismertettem a stílust. Beethovent a szimfóniái alapján közelítettem, például az Eroica szimfóniájának I. tételéről órákon keresztül beszéltem. Mozart operáit – a Don Giovannit és a Figaro házasságát – egy félévig elemeztük.

Arra gondoltam, hogyha egy művet alaposan megismertetek, akkor mintát adok ahhoz, hogy más művekhez is hasonló módon közelítsenek.

A zenetörténet tanításával végül is az volt a bajom, hogy a hallgatóknak nem volt elég zenei műveltségük, alapjuk, amire építeni lehetett volna. Egyszer beszélgettem az egyik növendékemmel, aki megkérdezte: „Tanár úr annyiszor mondja az órák folyamán azt a szót, hogy reneszánsz. Mit jelent az?” Akkor jöttem rá, hogy ilyen módon felesleges a tanítás.

A Zeneakadémia nem süllyedhet arra a színvonalra, hogy azt kelljen magyarázni, hogy mi az a reneszánsz, vagy mi az a barokk. Annyi zenetörténeti óra nincs, hogy ezt is meg lehessen tanítani. Bizonyos alapműveltség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki felsőfokú képzésben részesüljön. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy abbahagytam a zenetörténet tanítását.

Később transzponálást és partitúraolvasást tartottam a középiskolai énektanárképzősöknek, zeneszerzőknek és karmestereknek, majd a Zenetudományi tanszak hallgatóinak.

Ez utóbbi nagyon kitűnő tanszak volt, s talán még ma is az. Ott megkövetelik a nyelvtudást és a sok munkát.

Mindenesetre a Zeneakadémia 115 évéből én 35 évet tanítottam 1950-től 1985-ig. Ez azt jelenti, hogy azok a zenészek, akik 40 és 60 év között vannak, azok mind a tanítványaim voltak.

És hála Istennek, mindegyikkel nagyon jó kapcsolatom van, mind a mai napig.

*

III/3./ A zenetudós

– Mi volt az indítéka, az alapja annak, hogy belevetette magát Bartók írásainak gyűjtésébe? Megbízást kapott rá? Bárhogyan is történt, rendkívüli késztetés, elhatározás kellett egy ilyen hatalmas munka elvégzéséhez.

– Nézze! Az én nemzedékemet átjárta az a gondolkodásmód, amelyet Kodálytól örököltünk. Mi úgy gondoltuk, hogy itt egy nagyon elmaradott zenei élet van, és ezen ki hol tud, segítsen. Mindenki tette azt, amit tudott, és amire szükség volt. Mi úgy gondoltuk, hogy van egy Bartók Bélánk, akit meg kell ismertetni a közönséggel.

Össze kell gyűjteni az írásait és a levelezéseit, hogy hozzáférhetővé tegyük mindenki számára. Legyen ez is a magyar zenekultúra, része.

Demény János elkezdte gyűjteni Bartók leveleit. A kultuszminisztérium keretében működött a Művészeti Tanács, amely kiadói tevékenységet is folytatott.

Kodály Zoltán volt a Művészeti Tanács elnöke, a tagjai pedig, úgy emlékszem a zenészek közül Kadosa Pál és Szőnyi Erzsébet voltak, az irodalmárok közül pedig Kassák Lajos. Kodály bizonyos segítséget adhatott Demény Jánosnak a munkájához, és Bartók Béla leveleinek I. kötetét a Magyar Művészeti Tanács adta ki 1948-ban. Én állítottam össze akkor Bartók Béla műveinek jegyzékét, ami több Bartókról szóló könyvben is megjelent.

Bartók írásainak gyűjtését magamtól kezdtem el. Kiadása ügyében a Magyar Kórus Kiadóhoz fordultam, amelyet 1930-31-ben – Kodály sugallatára – Bárdos Lajos és Kertész Gyula indítottak. De 1945 után is az egyik legdinamikusabban működő kiadó volt. A kórusművek mellett a kortárs zeneszerzők partitúráit és pedagógiai műveket jelentettek meg. Amikor én jelentkeztem az ajánlatommal, hogy Bartók írásait ki kellene adni, azonnal készségesen, örömmel fogadták. Sőt, Kertész Gyula mindjárt egy sorozatban gondolkodott. A Zenetudomány Kézikönyvei címmel. Bartók írásain kívül tervbe vette Bartha Dénes Zenetörténeti antológiáját, Szabolcsi Bence A magyar zenetörténet kézikönyve című munkáját, sőt még Albert Schweitzer magyarra fordított Bach-könyvét is.

Tehát Bartók Béla Válogatott zenei írásai a Magyar Kórus gondozásában jelent meg 1948-ban. A bővített változatot pedig Bartók Béla válogatott írásai címmel 1956-ban a

Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, a Gondolat Kiadó elődje – adta ki.

– Tíz év múlva pedig megjelent Bartók összegyűjtött írásai1. kötet. 943 oldal! Fantasztikus! A polcról leemelni is nehéz. Hogyan lehetett ezt összegyűjteni,jegyzetekkel ellátni?

– Az akartam, hogy Bartók népzenével kapcsolatos valamennyi írása, más témákkal foglalkozó tanulmánya, cikkei és nyilatkozatai hiteles szövegben együtt legyenek, hozzáférhetően. Mindent egyedül bonyolítottam le hozzá. Én leveleztem, ha valamit külföldről kellett kérni. Ha turista útlevéllel sikerült külföldre kijutnom, azt arra használtam, hogy beültem a könyvtárakba, és reggeltől estig kézzel másoltam amit kellett, mert akkor még nem voltak másológépek. Amikor Durkó Zsolt ösztöndíjjal kint volt Rómában, őt kértem meg, hogy a Santa Cecilia könyvtárából keresse ki Bartók két írását. Tekintve azt, hogy ezeknek az írásoknak egy része más nyelven íródott, azokat le kellett fordíttatni magyarra. Azt sajnáltam, hogy a Zeneműkiadó nem adott rá lehetőséget – nyilván politikai okokból – hogy a magyarra fordított szöveg mellett ott legyen az eredeti nyelven írott szöveg is. Bartók is, mint minden sokat író ember – aki nem irodalmár – gyakran csinált három cikkből egy negyediket.

Ha egy cikk több nyelven is megjelent, akkor ahány nyelven megjelent, annyiszor kellett összehasonlítani, hogy melyik nyelven melyik bekezdés jelent meg, vagy melyik hiányzik, mennyivel van kevesebb például a lengyel változatban és mennyivel több a francia változatban. Ezeknek a tisztázása nagyon hosszadalmas munka volt. Húsz éven keresztül dolgoztam rajta.

Akkoriban Tardos Béla volt a Zeneműkiadó igazgatója. Azt mondta, hogy az I. kötetbe gyűjtsem össze az összes kis írást, a II. kötetbe a két nagy román gyűjteményt, a máramarosit és a biharit. Aztán jöhet a többi. Ezek közül az I. kötet anyaga jelentette az igazi nagy munkát.

A többi már egyszerűbb lett volna, hiszen csak le kellett volna fotóztatni a kottaanyagot és lefordíttatni az előszót.

– Mi az oka, hogy csak az I. kötet jelent meg, a többi pedig nem?

– Amikor ezt a munkát elkezdtem, akkor még nem volt Bartók Archívum. De közben létrejött. Vezetője Denijs Dille éppen Bartók máramarosi és bihari gyűjtését adta ki, ami az én érvényes szerződésem szerint a sorozat II. kötete lett volna. Véleményem szerint, amikor a munka nehezebbik részét én már elvégeztem, akkor a könnyebbik részét nem kellett volna másra bízni. Magam is tudtam, hogy nem vagyunk olyan gazdagok, hogy román népzenei gyűjteményt egymás utáni évben kétszer adjunk ki. E miatt maradt el a többi kötet megjelenése. De a már megjelent kötetre rá lett nyomtatva hogy I. kötet, és azóta mindenki megkérdezi, miért maradt el a folytatása.

– A Bartók-kötet előtt még Kodály írásaiból is megjelent egy válogatás 1954-ben A zene mindenkié címmel.

– A Zeneműkiadó ki akart adni egy válogatást Kodály írásaiból. Kodály azt mondta, hogy én legyek ennek a szerkesztője. El is mentem a Tanár úrhoz, megbeszéltük, hogy mi jelenjen meg. Kodály azt javasolta, hogy főleg a pedagógiai írásaiból válogassak. Ő maga is segített ebben, az előszót is megírta hozzá. Amikor elkészültem, beadtam a Zeneműkiadóhoz, aztán megjelent.

– Igen szűkszavúan beszél erről. Talán valami személyes sérelem fűződik hozzá?

A könyvben az jelent meg, hogy: „Szerkesztette Szőllősy András. Sajtó alá rendezte Martos Vilmos.” Mi történt a szerkesztés és a sajtó alá rendezés közben?

– Nem tudtam semmiről. Engem még telefonon sem értesítettek. Véletlenül találkoztam valakivel, aki megkérdezte, hogy miért nem akarom megcsinálni a könyv korrektúráját?

„Mi az, hogy nem akarom? Miért ne akarnám? Hiszen szerződésem van rá…” így derült ki, hogy a háttérben valami rettenetes dolog kezdődött A zene mindenkié című könyvvel kapcsolatban.

De erről nem akarok beszélni a nyilvánosság előtt. (A magnót elzárja…)

 

– Bartók írásainak gyűjtése közben, 1960-ban megjelent Arthur Honeggerről írott

monográfiája a Gondolat Kiadó gondozásában. Ez is úttörő jelentőségű munka volt, és amellett, hogy szakszerű, igen olvasmányos is. A bevezetőben többek között ezt írta:

 

„Magyar nyelven nem jelent még meg összefoglaló áttekintés műveiről. Külföldön is alig.

Ez a könyv az adott keretek között erre a feladatra vállalkozik. Honegger portréját elsősorban a nagy oratóriumok, szimfonikus művek, kamaraművek alapján igyekszik megrajzolni. Figyelmen kívül hagyva – mint hozzáférhetetlen anyagot – a film kísérőzenéket, rádiózenéket, s kevéssé

tér ki a színpadi kísérőzenékre és a másokkal együtt komponált művekre. Felsorolásukat a függelékben találja az olvasó. Természetesen mindvégig számol azzal, hogy az ilyenfajta alkalmi munkák is hatással vannak a zeneszerzői technika alakulására.”

 

– Hogyan került sor arra, hogy Honeggerrel ilyen behatóan foglalkozzék?

 

– Amikor a Gondolat Kiadó megindította a Kis Zenei Könyvtár sorozatot, engem is megkérdeztek, hogy kiről írnék szívesen. Arthur Honeggerre gondoltam, aki 1892-ben született, a 20-as években lettek „Hatok”, és 1955-ben halt meg. Tehát korunk zeneszerzője, populáris, szeretik az emberek. Abban bíztam, hogy ennek kapcsán kijuthatok egy kicsit Párizsba is kutatni, forrást keresni. 1957-ben valóban kiutazhattam. Az adatok gyűjtésében segítségemre voltak a francia és a svájci követségen is. Ebben a könyvben én nem mondom azt, hogy Honegger a világ legnagyobb zeneszerzője, de nagyon becsületes komponistának tartom. Korántsem jelenti azt a színvonalat, mint Sztravinszkij, de amit csinált, az érdekes.

Én nagyon szeretem a zenéjét és örülök, hogy ez a kis könyv 1960-ban megjelent róla.

 

– A Muzsika című folyóiratban megjelent írásai Petrassiról, Stravinskyról,

Sándor Frigyesről és másokról, arról győznek meg, hogy az íráskészség szinte „folyik”

az Ön tollából. Nagy veszteségnek tartom, hogy nem írt több – a Honeggerhez hasonló zenei témájú könyvet is.

III/4./ A zeneszerző

 

– Áttekintettük a főiskolai tanár és a zenetudós pályafutását. A sok-sok tanítvány tudatában, zenei műveltségében megmarad az Öntől kapott útmutatás, tanítás, példaadás. Felbecsülhetetlen érték az a munka is, amit a zenetudomány terén elvégzett.

De… akit ifjúkorában a szerencse és a tehetség hozzásegített ahhoz, hogy Kodály tanítványa lehetett zeneszerzés szakon, az küldetést vállalt magára: a zeneszerző küldetését. Ha Kodály tanár úr már nem is érhette meg az elvetett jó mag kikelését, szárba szökkenését, a tanítvány tartozik azzal, hogy a belévetett bizalmat, munkát, oktatást bő terméssel, azaz új zeneművekkel hálálja meg.

Nézzük hát, hogy Önnek ez hogyan sikerült?

Milyen kompozíciókkal gazdagítja a magyar zenekultúrát?

*

Az 1950-es évek nem voltak kedvezőek a „zeneszerző” Szőllősy András számára.

Kárpáti János tanulmányából idézek:

 

„Ebben az időben a jelentékeny zenetudományi művek mellett kompozíciók is születtek, ezeket azonban Szőllősy András sikertelen próbálkozásoknak, kiforratlan tanulmánydaraboknak tekinti. Minden alkotóművésznek szuverén joga, hogy művei fölött ítélkezzék, a kritikus legfeljebb annyit tesz ezúttal hozzá, hogy ezekben a szerző által jelentéktelennek tartott művekben is jelen van a jó iskola nyoma, a műgond, az igényességre törekvés. S nem utolsó sorban eszmei-gondolati vonzódás két nagy költőhöz: József Attilához és Radnóti Miklóshoz.”

 

– 1951 és 1956 között a következő Szöllősy-darabok szólaltak meg a Rádió műsorában:

 

1951    Békét akarunk – tömegdal (Weöres Sándor) (ének, kórus, zenekar)

1953    Hazám (Asztalos Sándor) (kórus, zenekar)

Hívogató (Weöres Sándor) (kórus, zenekar)

Népek tavasza (ének, kórus, zenekar)

Szép a világ (kórus, zongora)

1954    A leányka (Vörösmarty Mihály) (ének-zongora)

1955    Köröcskézö (ének-zongora)

Nehéz szerelem – dalciklus József Attila verseire (ének- zongora)

Rózsadal (Csokonai Vitéz Mihály) (ének-zongora)

Nyugtalan ősz (Radnóti Miklós) – kantáta baritonszólóra és zongorára

Kolozsvári éjjel (Jékely Zoltán) – elégia énekhangra és fúvósötösre

 

– Ez az időszak főleg a tömegdalok időszaka volt.

 

– Kodály azt mondta, hogy olyan zenét kell írni, amit az emberek befogadnak, amit

szeretnek, amit megértenek. Ennek a zenének a népből, a nemzeti zenéből kell táplálkoznia.

(Ha ezt lefordítjuk oroszra, Zsdanovnál vagyunk.)

Falun voltak még olyan helyek, ahol népdalt énekeltek az emberek. Mások viszont a Csárdáskirálynőből énekelték az operett slágereket. Ezek helyett kellett valami, ami nem rontja az ízlésüket. Ezt a célt szolgálta volna a tömegdal. Én is írtam, mások is írtak. Volt, amikor volt kedvem hozzá, volt, amikor nem volt kedvem hozzá. Néha kitaláltam egészen szép dallamot. Volt úgy, hogy Weöres Sanyikával összeeresztettek bennünket, hogy csináljunk együtt valamit. Nagyon kellemes délutánokat töltöttünk el együtt. Vagy én vittem a zenét és Sanyika ráhúzta a szöveget, – mert Sanyika mindig, mindenre rá tudott húzni szöveget. Vagy pedig ő írt nekem szöveget. Kérdezte, hogy jó lesz? Mondtam, hogy jó. És másnap egy kis borravalót kaptunk érte.

 

Előfordult, hogy nem volt pénzem, gondoltam, bemegyek a Vasasokhoz. Volt nálam kottapapír és a Főiskolától a Vasasokig a villamoson megírtam egy tömegdalt. Azt mondták, hogy „Jó, megvesszük!” Aztán már úgy hallottam vissza, hogy más hangszerelte meg.

A tömegdal-szövegírók közül a legjobb Raics István volt. Ő írta például Kadosának is a Kossuth-díjas tömegdalát. Ami később a Huszti kaland című opera fináléjának főtémája lett. Nem akarok én most megbélyegezni embereket, de mindenki, még Kodály is hozzájárult, hogy az ő zenéjére úttörő szövegeket írjanak. Arra talán vigyáztak, hogy ne Kodály zenéjére írjanak Sztálint dicsőítő kantátát, de azt nem tudtuk, hogy kinek a zenéjére, mikor írják rá a Sztálin-témájú szöveget. De voltak, akik szövegre komponáltak. Szabó Ferenc a Szovjetunióból jött,

ő tudta, hogy mitől kell félni és hogyan kell abban a helyzetben viselkedni. Mihály András is szövegre komponált. Kadosa Pál pedig mindig elől akart járni és annak ez volt a módja.

Két ilyen darabja volt. December 21-én, Sztálin születésnapjára írta a Terjed a fény című kantátáját Devecseri Gábor versére. A másik pedig Sztálin esküje volt. „Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, örökbe hagyta ránk” (énekli). Mindkettő rossz darab volt.

De higgye el, voltak, akik megpróbáltak valóban olyat írni, amit az emberek szívesen énekeltek és nem rossz zene.

– A tömegdalokon kívül, a filmzene-komponálás is előtanulmányoknak tekinthető

az Ön pályafutásában?

 

– Kétségtelen, hogy a filmzeneírás is ránevelt engem arra, hogy az adottságokhoz kell igazodni. (Nem pedig felborzolni a hajam, és kijelenteni, hogy zseni vagyok.) Amikor az volt a feladat, hogy egy filmjelenethez 14 mp. líra kell, akkor megoldottam. Lehet, hogy nekem volt is hozzá érzékem, (ha egyáltalán volt), de ezek a konkrét feladatok sokat segítettek a későbbi munkámban is.

Én a mai napig, amikor zenekari darabot kezdek írni, először is megnézem, hogy milyen papírom van otthon. Például 24 soros kottalapom van. Akkor megnézem, hogy hogy jön ki a zenekaron, ha 24 soros papíron dolgozom. A zenekar összetétele: 3 fuvola, 2 oboa, 3 klarinét,

2 fagott, 4 kürt, 2 trombita, 2 harsona – ez eddig 18 sor, marad 6. Ezt elosztom, a hegedű, brácsa, cselló illetve bőgő számára. Kész. Ekkora papírom van, ilyen zenekarra írok. Két darabom is így készült, a Lehellet és az Őszi ének. Jól hasznosítottam ezt a módszert akkor is, amikor a King’s Singers számára komponáltam. Az volt a feladat, hogy hat ember számára kell írni. Az egész ambitusa a legmélyebb és a legmagasabb hang között két és fél oktáv. Ebbe hat szólamot kellett elhelyezni. Se feljebb, se lejjebb nem mehet. Meg kellett oldani, mert ezt a feladatot adtam magamnak, vagy adták nekem.

 

– A filmzenétől kicsit eltávolodtunk. Nézzük meg, milyen darabok keletkeztek

a következő években.

 

1957    Concerto No. 1. (vonósokra, rézfúvókra, zongorára és ütőkre)

1959    Régi magyar tánc (négykezes gyerekeknek)

1963    Oly korban éltem – balett (improvizációk a félelemre)

1964    Tre pezzi per flauto e pianoforte (Három darab fuvolára és zongorára)

1965    Pantomim – balett (ez a fuvoladarabokra készült)

 

– Az I. concertóról nem igen lehetett hallani. Mi az oka?

 

– 1956-ban, a nagy forradalmi lendületben határoztam el, hogy írok egy darabot I. concerto címen. A Rádióban fel is vették 1957-ben, de rögtön letiltották azzal a kifogással, hogy formalista. Az egyik barátom utánajárt, hogy miért formalista a darab. Akkor azt válaszolták, hogy nem formalista, csak szakmailag rossz darab, azért nem játsszák.

Ez az I. concerto tehát volt is meg nem is. Én megírtam, a Rádióban felvették, nem törölték ugyan le, de soha nem is játszották.

 

– Kellett lennie egy II. concertónak is…

 

– Elkezdtem ugyan írni a II. concertót, de csak vagy 20 taktus készült el belőle. Nem fejeztem be. Később a IV. concertóban használtam fel az elkészült anyagot.

Amikor egy új darabot akartam komponálni, akkor nem a már megkezdett II. concertót folytattam, hanem újat kezdtem. És úgy gondoltam, hogy annak a neve legyen III. concerto. Jobban hangzik. Úgy tűnik, mintha lenne mögötte már kettő.

 

– Oly korban éltem. Mintha Radnótit idézné.

 

– 1962-ben alakult meg a Pécsi Balett, Eck Imre vezetésével. A legtöbb magyar zeneszerzőt

– Szokolay Sándort, Decsényi Jánost és másokat – megkérték, hogy komponáljanak számukra balettet. Így kértek meg engem is. Akkor még én is a fiatalabb nemzedékhez tartoztam a

41-42 évemmel, tehát teljes lelkesedésemmel álltam melléjük.

A darab címe eredetileg az lett volna, hogy Improvizációk a félelemre. Én a jelen idő félelmeire gondoltam, Eck Imre is úgy koreografálta meg. A bemutató előtt egy nappal azonban megjelent a párttitkár, hogy ezt így nem lehet előadni. Végül is annyit kellett rajta változtatni, hogy előtte elszavalták Radnóti Miklós Oly korban éltem itt e földön kezdetű versét, hogy az egész mondanivaló a fasizmusra vonatkozzon. Oly korban éltem lett az előadott balett címe is,

és ez ragadt rá, pedig eredetileg Improvizációk a félelemre volt. A Pécsi Balett egyszer előadta

a budapesti Operaházban is, de azóta nem játsszák sehol sem. Igaz, hogy ez kifejezetten a Pécsi Balett számára és egy kamaraegyüttesre készült.

A Pécsi Balett lelkes, áldozatkész munkájára ma is a legnagyobb elragadtatással gondolok.

Ott voltam velük és láttam, hogy ezek a kitűnő fiatal táncosok albérletben laktak és előadás után tíz deka párizsit és két zsömlét vacsoráztak. Mert erre telt. Pedig az a munka, amit ők végeztek, az tíz deka párizsival nem reprodukálható a testben. De valamit akartak csinálni, hittek benne, szerették, és Eck Imre fanatizálni tudta őket.

Egyszer Eck Imre azt kérte, hogy az egyik darabhoz írjak még egy tételt. Bementünk a szobába és azt mondta, hogy ő most leül, de addig nem megy ki, amíg készen nem vagyok. Leültem és megírtam.

Más alkalommal itt Budapesten komponáltam. Amikor elkészültem egy tétellel, azt gyorsan le kellett vinni, hogy próbálni tudják. Én nem mehettem, mert a következő tételt írtam. És akkor Szokolay Sanyika utazott le vele. Levitte a tételt és visszajött. Akkor ez így ment még.

 

– Az 1963-as év mintha fordulatot jelentett volna.

 

– Igen. 1963-ban voltam kint Varsóban. A Varsói Ősz rendezvényein találkoztam Severino Gazzellonival, a világ egyik legjelentősebb fuvolaművészével. Az ő szerepe az avantgarde művek propagálásában igen jelentős. Engem úgy mutattak be neki, mint magyar zeneszerzőt és szinte természetes volt, hogy azt mondta: „Írjál nekem egy darabot!” Én meg is ígértem neki, ahogy azt az udvariasság megkívánta. De eztán el is tettem a témát a kedves és udvarias dolgok közé. Hazajöttem és eszembe sem jutott az ígéretem. Egyszer azonban jött a postás és hozott egy kinyomtatott plakátot a Darmstadti Fesztivál műsoráról, benne Szőllősy András-darabok fuvolára és zongorára. Képzelje el a szituációt. Már ki van nyomtatva, pedig én még el sem kezdtem írni. Idegességemben kirohantam a Hármashatárhegyre hogy lecsillapodjak.

Maros Rudi ugyancsak megkapta a műsort és mindjárt telefonált. A feleségemnek mondta: „Miközben mi a lábunkat lejártuk, hogy eljussunk valahova, közben a te férjed elhallgatta előlünk, hogy eladta magát Darmstadtnak.” Szegény feleségem csak mentegetőzött, hogy én is csak most értesültem róla.

Ebben a kényszer-helyzetben írtam meg a három darabot fuvolára és zongorára.

Gazzelloni pedig bemutatta, majd körbevitte a világon.

 

– Konkrét feladat volt, hogy fuvolára és zongorára kell darabot írnia.

Technikailag hogyan oldotta meg?

 

– Ahogy említettem, jártam a Varsói Őszön, ahol a legújabb irányzatokkal lehetett ismerkedni. Abban az időben különben is nagyon sok új zenét hallgattam. A nemzetközi ú.n. „modernzenei” nyelvi hatásokat próbáltam meg visszhangozni ezekben a darabokban.

Megemlítem még, hogy a fuvoladarabokból készült egy balettzene is, amelyet Pantomim címmel 1965-ben mutattak be Pécsett.

 

 

 

 

– Idézzük újra Kárpáti Jánost:

 

„A „vállalt” művek sora valahol a hatvanas évek közepén kezdődik az első két zenekari Concertóval és egy fuvola-zongora kompozícióval. Közülük csak a fuvoladarab jutott el a közönséghez, az I. Concerto nem került bemutatásra, a II. Concerto pedig el sem készült,

csak sok anyag, ötlet gyűlt össze hozzá, melyből azóta a szerző egyet s mást újabb művekbe is beépített. A fordulatot – vagy mondjuk inkább: a szerző önmagára találását – tehát tulajdonképpen egyedül a fuvoladarab, az 1964-ben Severino Gazzelloninak komponált

Tre pezzi per flauto e pianoforte reprezentálja nyilvánosan. A mű Darmstadt, Madrid, Velence modernzenei fesztiváljain is előadásra került a kiváló olasz fuvolaművész előadásában, méltón képviselve e nemzetközi fórumokon az új magyar muzsika hangját, törekvéseit.”

„Megszületett tehát a Három fuvoladarab, mely gyökeresen új fejezetet nyitott Szőllősy zeneszerzői oeuvrejében, s amelyet bizony csak nagyon rejtett szálak kapcsolnak a korábbi művekhez. Az olasz mestertől, Petrassitól tanult latin szellem most megtermékenyítően hatott

a magyar népdal eladdig kötelezőnek vélt hangvételével küzdő szerzőre, és egy másik olasz muzsikus, Gazzelloni ösztönzésére megtalálta a maga igazi helyét a magyar zenén belül.”

„A fuvoladarabok mindennek ellenére sem képviselik még igazán magas szinten az „új” Szőllősy-muzsikát. Kétségtelenül invenciózus dallamívek alatt és mögött érezhetően árulkodik az önbiztató magatartás: „én is tudok a manapság divatos szabadon dodekafon technikával komponálni”. Ma már világosan látható, hogy ez az akkor örömmel fogadott kompozíció, ha nem vesztette is el immanens értékeit, még mindig csak előtanulmány, stíluspróba, „ujjgyakorlat” volt a rákövetkező új művekhez. Ezután még újabb négy év alkotói szünet kellett (igaz, ekkor sűrűsödött a tudományos munka) az 1968-ban meginduló s attól kezdve töretlen ívű és intenzitású alkotói fellendüléshez.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Ezeket a jelentős darabokat vegyük szemügyre egyenként.

 

  1. Concerto No.3. (16 vonós hangszerre)

 

– Sándor Frigyessel, aki megalapította a Liszt Ferenc Kamarazenekart, sokat beszélgettünk az együttes műsoráról. Arról próbáltam őt meggyőzni, hogy új zenekar lévén, a műsoruk is valami újszerű legyen: „Frici! Értsd meg – érveltem –, nem fogtok kiugrani azzal, hogy Bachot és Vivaldit játszatok. Minden tisztességes zenekedvelő embernek a diszkotékájában ott van Bach négy zenekari szvitje 5 féle előadásban. Senki sem lesz kíváncsi arra, hogy egy új zenekar ezeket hogyan játssza. Nektek előbb valami olyat kell előadnotok, amit senki más nem játszik, hogy felfigyeljenek rátok. Írassatok a zenekarotok számára darabokat, azzal járjátok a világot.

És amikor már nevet szereztetek magatoknak, akkor már játszhattok Bachot és amit akartok.”

„Igen, de ki az, aki nekünk darabot ír?” – kérdezte Sándor Frigyes.

Mondom: „Például én is megpróbálom. Írok nektek valamit.” És ez lett a III. concerto.

 

– Volt-e abban az időben olyan zeneszerző, akinek a munkássága útmutató, példakép lehetett, vagy akire hasonlítani szeretett volna a komponálás terén?

 

– A példakép nem jó kifejezés, ilyen soha nem volt. De Lutoslawskira szerettem volna hasonlítani ebben a III. concertóban. Ismerek olyan kollégákat, akik kitették a kottát maguk elé, és aszerint írtak új darabokat. Én ilyet sose csináltam.

Nem is láttam akkor még Lutoslawski-kottát.

 

– Mi az a jellegzetesség, ami mégis utal Lutoslawski hatására?

 

– Lutoslawski akkoriban kezdte az irányított aleatória féle stílusjátékát. Pontosan leírta mindegyik szólamnak, hogy mit kell játszania, de hogy mennyi idő alatt csinálja meg, hogy

2 vagy 3 mp. alatt, az rá volt bízva. Másrészt azt a bizonyos szakaszt mindig ismételnie kellett, egészen addig, amíg a karmester nem intett, hogy tessék továbbmenni. Aztán jött egy következő figura, amit ugyanígy kellett csinálni. Mindenki addig játszott ameddig akart, akár stimmelt a másik szólammal, akár nem. Így a szólamok rendkívül szabadon kerültek egymás alá és rendkívül szabad ritmusok születtek ennek kapcsán.

De azáltal, hogy a szólamok nem voltak együtt, hogy a karmester nem ütemezett, hogy eins, zwei, drei, hanem csak azt intette be, hogy mikor álljon meg, mikor menjen tovább, mikor halkabb, mikor erősebb, azáltal egy végtelen szabad folyondár keletkezett. Mindezt Lutoslawski zenekara nagyon jól csinálta, és egy olyan fölszabadult zenélés alakult ki, olyan gyönyörű hangzásokat hoztak létre – merő véletlenségből – amely nem sikerülhetett volna olyan szépen,

ha mindezt a szerzőnek le kellett volna kottáznia.

Amit én csináltam, az nem volt imitációja, másolása Lutoslawski zenéjének, de mégis

annak után-hangzása, után muzsikálása volt.

 

– Adva volt a Liszt Ferenc Kamarazenekar összetétele: 16 hangszerre kellett komponálni.

 

– Igen. A 16 vonós hangszerre írott műben a hangszerek kezelése többnyire szólisztikus,

ami annyit jelent, hogy a 16 hangszer jobbára 16 szólamot képvisel a darab folyamán.

A tizenhat-szólamúság bizonyos helyeken, formai csomópontokon ötszólamú hangzássá tömörül.

A mű egyetlen tételből áll, amely több gyors és lassú („küzdő”, illetve „kifáradó” hangulatú) tömbből áll össze egésszé. A darabot természetesen a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak, valamint vezetőjüknek Sándor Frigyes barátomnak ajánlottam. Ők mutatták be Bécsben.

A kritika a következő mondattal intézett el. Körülbelül így hangzott: „Szőllősy schreibarbeit nicht zu tun mit musik und avantgarde”. Azaz, „Szőllősy dolgozatának semmi köze nincs

sem a zenéhez, sem az avangardehoz.”

 

– Ennek ellenére ez a mű hozta meg Ön számára az első nemzetközi sikert.

 

– A III. concertóból hamarosan rádiófelvétel készült, amit kiküldtek a párizsi zeneszerzői Tribünre és ott első díjat kapott.

Tudni kell, hogy a magyar zeneszerzők már évek óta szerepeltek ezen a Tribünön.

A játékszabály az, hogy a résztvevő 30-40 rádiótársaság mindegyike bemutat egy órás műsort,

az összes többi pedig pontozza ezt. A pontokat összeadják, elosztják és amelyik darab elsőnek jön ki, azt minden ott lévő rádiótársaság köteles műsorára tűzni. A második, harmadik nyertes

és a többi közül mindenki tetszése szerint válogat. Általában sok magyar komponista műve volt ott jelen, s ha csak 5., 6., vagy akárcsak 10. helyezést ért is el, akkor is jól járt, mert biztos,hogy legalább tíz rádiótársaság műsorára tűzte. A következő évben ugyanígy. Végül is terjedt a darabjuk.

Abban az évben viszont, amikor a III. concertómmal az első díjat nyertem, hozták azt a döntést, hogy aki egyszer első lett, az többé nem szerepelhet a Tribünön. Aminek volt értelme, mert előttem Ligeti György nyert vagy kétszer, Lutoslawski nyert vagy kétszer, szóval mindig ugyanazok kapták a díjakat. Nekem viszont az első szereplésem egyben az utolsó lett.

Egyszer lőttem, célba találtam és ezzel letöröltem magam a Tribün palettájáról.

Nekem semmi olyan illúzióm nem volt, hogy én ezzel az első díjjal világhírű lettem, azáltal, hogy mindegyik rádiótársaság műsorára tűzte a III. concertómat. A sikeremet ugyanis nem tudtam kihasználni, mert nem tudtam másik darabot prezentálni, hogy itt van, adjátok elő ezt is. Másrészt pedig az én nevemmel nem is lehet ismertségre szert tenni. A 38 rádió 38 féleképpen mondta be a nevemet. A Tribün egyik játékszabálya az, hogyha mód van rá, akkor a különböző rádiózenekarok élőben adják elő a darabot. És ha valamely zenekar egyszer megtanulta, akkor többször is eljátszotta. Ezáltal én akkor nagyon sok karmesterrel megismerkedtem.

Ilyen szempontból mégiscsak sikernek könyvelhetem el a párizsi Tribünön nyert első díjat.

Néha a darab sikerét a körülmények szerencsés összejátszása is segíti. Erről elmondok egy esetet csak úgy zárójelben.

(1981-ben az Unesco Budapesten rendezte meg a Zenei Világnapot, a Bartók centenáriummal összekötve. Az Unesco kérése az volt, hogy az ünnepi hangversenyen olyan művek szerepeljenek, amelyek a Tribünön első díjat nyertek. Ez ugyebár érthető, hiszen a Tribünt is az Unesco rendezi. A hangverseny anyagát úgy kellett összeállítani, hogy legyen benne valamelyik demokratikus országból származó zeneszerző műve, egy magyar darab és természetesen egy Bartók kompozíció. A nyertes demokratikus darabok közül Lutoslawski Gordonkaversenyét választották, amelyet Perényi Miklós nagyon szépen játszott. A Bartók művek közül a Cantata profanat tűzték műsorra – az ünnepi beszédben az összes közhelyet el lehetett mondani ezzel kapcsolatban, a népek összefogásáról, a tiszta forrásról stb. Abban az időben a Tribünön három nyertes magyar darab volt: Durkó Zsolt Halotti beszéde, Balassa Sándor Kassák requiemje és az én III. concertom. Mivel a kórus el volt foglalva Bartók Cantata profanájával, kicsit nehéz lett volna még megtanulni akár a Durkó, akár a Balassa művet, mert mindkettő nagy kórust foglalkoztató, nehéz darab. Maradt az én III. concertom. Mivel a Bartók mű nagyzenekari hangzása után furcsa lett volna egy kamarazenekari hangzás, azért az én darabomat teljes vonószenekarral játszották. Tehát, ahol egy ember játszott eddig, ott most öt hangszeres játszott. Nagyon rosszul szólt. Akkor látszott, hogy nem véletlen, hogy én 16 hangszerre komponáltam.

Mindenesetre óriási ünnepség volt. Mindenütt miniszterek ültek. Úgy emlékszem, hogy Losonczi Pál volt az elnök. Lutoslawski és Bartók mellett Szőllősy mű! Valósággal mennybementem. Fogadást tettem volna, hogy a következő díjosztáson én is fogok

kapni valamit, így is lett.

  1. április 4-én – Kossuth-díj osztás éppen nem volt – Érdemes művész lettem.

Ilyenek a véletlenek szerencsés összejátszásai. Ezt csak zárójelben mondtam el.)

Kárpáti János írta: „A darab őszinte zeneiségét jól fogták fel első tolmácsolói, a Liszt Ferenc Kamarazenekar fiatal művészei, akik Sándor Frigyes vezényletével 1969. november 13-án játszották el először a kompozíciót bécsi vendégszereplésük alkalmával. A mű azóta – nem túlzás – nemzetközi méretű diadalt aratott. Első helyezést ért el a kortárs zeneszerzők 1970. évi párizsi „Tribünjén” s azóta sokszor csendül fel a világ megannyi rádiójának műsorában.”

  1. Concerto No. 4. (kis zenekarra)

– A III. concerto sikere után kezdtem kínosan érezni magam, hogy nincs másik darabom. Hogy ne mondhassák azt, hogy vak tyúk is talál szemet, vagyis hogy bebizonyítsam, hogy a Tribünön kapott első díj nem volt véletlen, kénytelen voltam újra komponálni valamit.

Kapóra jött, hogy éppen akkor kért meg Sándor János karmester, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar számára írjak egy darabot

Abban az évben nagyon beteg voltam a pajzsmirigyemmel. Hat hét alatt 16 kilót fogytam, a kezem reszketett, a szemem is megdagadt. A nagy betegség ellenére mégis elkezdtem írni az új darabot, aminek a címe IV. concerto lett. A megrendelő Győri Filharmonikus Zenekarnak ajánlottam, akik Sándor János vezényletével 1970. április 13-án mutatták be. Az eredménnyel nagyon elégedetlen voltam. A rádiófelvételt kérésemre nem is játsszák. Jellemző a magyar zenekritikára, hogy a díjnyertes III. concertot alig méltatták említésre, ezt a nagyon rossz

  1. concertot viszont szinte mennybe vitték a dicséretekkel.

Kárpáti János írta: „Szerkezet szempontjából ez az újabb mű talán nem jelentett előrelépést Szőllősy András zeneszerzői útján, de újat adott a hangzáskarakterek belső kidolgozásában és mozgatásában, korunk technikai eszközeinek egyéni és alaposan indokolt felhasználásában.

A hangzó matéria nagyobb és gazdagabb, mint a III. concertóban, mivel a vonósokhoz fúvósok társulnak (klasszikus kettős fúvóskar, kürt nélkül), s ezzel az is együtt jár, hogy a hangzó tömbök nagyobb felületre széthúzva szólalnak meg. Ebben a műben jelentkezik egészen határozottan Szőllősy „al fresco” technikája s azzal együtt a zenekari hangzás „rehabilitációjának” törekvése.”

  1. Trasfigurazioni (zenekarra)

– A III. és a IV. concerto alapján azt lehet mondani, hogy én csak szükségszerűségből lettem komponista. Ez után azonban úgy éreztem, hogy végre most már kellene írni egy jó darabot is. Izgatott a dolog. A korábbi betegségemből nagy nehezen meggyógyultam, vagyis munkaképes lettem. Kétévi szünet után 1972-ben belelendültem a munkába. Egy évben három darabra is kaptam felkérést. A Trasfigurazionitt a Rádiózenekar 25 éves évfordulójára, a Musica per orchestrat Pest-Buda-Óbuda egyesítésének megünneplésére-és aMusica concertantet pedig a Budapesti Kamaraegyüttes számára komponáltam. Jól ment a munka, mert értelmét láttam.

Kezdjük a Trasfigurazionival… nehéz dolog nekem a komponálásról beszélni. Van olyan zeneszerző, aki fennkölten beszél róla, mint egy megszállott pillanatról, amikor valami a fülébe súgja, hogy nem fiszt, hanem F-et kell írnia. Mások öntelten bagatellizálják, hogy ugyan kérem, semmi az egész. Én sose bíztam abban, hogy nagy zenei tehetség vagyok, és kitalálok valami olyan nótát, amit még senki. Hasonlóképpen távol áll tőlem, hogy kitaláljak olyan harmóniát, amit még senki. (Főiskolás koromban sem volt igazán fantáziám a harmonizáláshoz.) Szerintem a mesterséget művelni kell, s akkor vagy kitalál az ember valamit, vagy nem. Engem mindegyik darabom írásakor foglalkoztatott valamilyen abszurd gondolat, s kíváncsi voltam, mit lehet belőle megvalósítani.

A Trasfigurazioniban a következő ötletet valósítottam meg: van egy dallam, ami 13 hangból áll, ami kicsit kanyargósan, skálaszerűen fölmegy, aztán ugyanez a 13 hang lemegy. Minden szólam mindig ugyanazt játssza, csak éppen más hangon indulnak el. Nincs fordítás sem, tükör sem, más technikai megoldás sem. Csak mintha skáláznának, s a skála hol itt marad abba, hol ott, és a ritmusban különböznek. De mindig ugyanazt a 13 hangot szólaltatják meg föl-le. Annyira egyértelmű volt, hogy milyen hang következik, hogy az egyik zenekari tag, első látásra kiszúrta, hogy hibás a kotta, mert fisz van írva F helyett.

Ebben a darabban próbáltam meg először egy újfajta hangszer összeállítást is. A szokásos két hegedűszólam helyett három hegedűszólamot állítottam be, azt is előírtam, hogy mindegyik szólam 12 hangszerből álljon. Tehát összesen 36 hegedűre van szükség.

Nekem mindig kevés volt a két hegedűszólam. A klasszikus zenekari felállásban a fúvósokat lehetett hármazni, négyezni, de a hegedűk mindig két szólamban maradtak. Tehát itt három hegedűszólamot írtam. (Azt, hogy sokszólamú hegedű kell, a 16 vonósszólamú III. concertoban tanultam meg és azóta sokszor használtam már 3 hegedűszólamot.) Na most, ha van 3 hegedűszólam, akkor legyen minden hangszerből három. Tehát 3 fuvola, 3 oboa, 3 klarinét, 3 fagott, (kürtöt nem használtam, mert nem szerettem, a magam fülével mindig túl zaftosnak, túl romantikusnak éreztem a hangzását), 3 trombita, 3 harsona. A 12 brácsa, 12 cselló és a 12 bőgő szólam szintén hármas csoportban van beosztva. Tehát nagyzenekari hangzást írtam elő. Ebből sokszor komplikációk adódtak. Mert a zenekarnak nem volt 36 hegedűse. Ha nem állítottak be kisegítőket, akkor megbomlott a hangzás egyensúlya. Úgy szólt, mint egy tűzoltózenekar. Tudniillik a fák rátelepszenek az egészre, mert a vonósoknak nincs meg a megfelelő alapjuk. Félreértés ne essék, Mozart-zenekarra is lehet írni darabot, de ez nem arra van írva. Éppen azért született a Trasfigurazioni, hogy az akkor engem éppen érdeklő zenekari hangzást kipróbáljam.

A Trasfigurazioni cím arra utal, hogy a darab alapjául szolgáló tizenhárom hangból álló hangsor – amely egyébként egyetlen építőeleme – lényegi átváltozásokon megy keresztül, anélkül, hogy a hangok sorrendje megváltoznék. A darabot 1972 tavaszán írtam, s az akkor huszonöt éves fennállását ünneplő Rádiózenekarnak ajánlottam.

Ők mutatták be a Zeneakadémia nagytermében, 1973.június 1-jén.

 

  1. Musica per orchestra

1973-ban ünnepelték Buda, Pest és Óbuda egyesítésének századik évfordulóját. Egy évvel korábban, 1972-ben a Fővárosi Tanács öt magyar zeneszerzőt kért fel, hogy erre az alkalomra darabot komponáljon. Ez az öt zeneszerző Ránki György, Dávid Gyula, Sáry László, Durkó Zsolt és szerénységem volt. Nagy megtiszteltetésnek éreztem ezt a felkérést, hiszen ötven évvel korábban, 1923-ban Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán komponáltak darabokat az akkori díszünnepségre.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a három zeneszerző az 1919-es Kommün idején a kommunista Zenei Direktórium tagja volt. Érdekes módon négy évvel később nem ültek számonkérési törvényszéket, hanem azt mondták, hogy van három tehetséges magyar zeneszerzőnk, írjanak darabokat.)

Az én első gondolatom az volt, hogy ötven évvel ezelőtt, hasonló alkalomra született

Kodály Psalmus Hungaricusa. Azért, hogy tisztelegjek a Psalmus előtt, mintegy Psalmus reminiszcenciából átvettem valamelyik témáját. Persze a témát kellőképpen átalakítva, átforgatva, hogy igazán csak akik akarják, azok hallják ki belőle.

Ami engem illet, akkor is valami különleges hangrendszer kialakítása érdekelt, amit a következő módon építettem ki: egy fél távolság, egy egész távolság, egy kisterc, egy egész, egy fél.

S akkor ez ismétlődött újra: fél, egész, kisterc, egész, fél – fél, egész, kisterc, egész, fél.

Ez pont 12 hangot adott ki, hogy úgy mondjam a teljes dodekafóniát. De ennek nem a 12 hangúság volt a lényege, hanem hogy egy egész hang után vagy egy kistercet ugrom, vagy egy felet ugrom. Szóval olyan lépés, hogy egy egész hang után egy szeptimát ugrom, vagy egy szeptima után újra egy szeptimát ugrom, olyan nincs benne. Illetve egy kicsit azért átértékelődik, hogy ez 3 kisterc.

Szóval engem akkor az érdekelt, hogy mit lehet egy ilyen kompletten matematikai dologgal csinálni. Ehhez találtam egy nagyon kitűnő mottót magamnak, Liszt Koronázási miséjének Agnus Dei tételében fél, egész, fél hangokból álló motívumot. Gondoltam, ha mottónak átveszem, akkor legalább Liszthez is kötődik valahogy. A Kodály és a Liszt témák nem olyanok, hogy föl lehessen ismerni őket, de a matematikával kapcsolatban vannak.

– Korábban szó volt arról, hogy matematikai tehetsége is van, és zenei érzéke is, úgy látszik, hogy ez a kettő bizonyos mértékig segíti egymást.

– Kombinatív készségem van, úgy látszik. Mindegyik darabomban vagy egy hangszeres kérdés, vagy egy szerkezeti kérdés érdekelt, és azzal próbálkoztam, hogy mit tudok belőle valamilyen kombinatív módszerrel kihozni.

Visszatérve a Musica per orchestra című darabra, amikor megírtam, beadtam a Fővárosi Tanácshoz, mint ahogy a már említett négy társam is. Akkor felkértek egy zsűrit, hogy zsűrizzenek. Azok pedig kiosztották a darabokat a különböző zenekarok között, hogy azok mutassák be. Hogy ez sorshúzás, vagy madárjóslás alapján történt-e, azt nem tudom, de én nagyon örültem, hogy az én darabomat a Rádiózenekarnak adták oda. Maga tudja, hogy az ilyen feladatok megoldására én messze a Rádiózenekart tartottam a legjobb zenekarnak, és Lehel Györgyöt a legjobb karmesternek. (Ismét csak zárójelben említem meg, hogy a budapesti nagy ünnepi bemutató előtt két nappal a Rádiózenekarnak Bécsben volt egy fellépése, ahová vinni kellett egy magyar darabot is. Mivel az én Musica-mat éppen megtanulták, hát eljátszották a bécsi hangversenyen.

Úgyhogy a Pest-Buda-Óbuda egyesítésére írt darab Bécsben szólalt meg először. Itthon persze ezt elhallgatták. Újabb két nap múlva a Rádiózenekar Amerikába ment turnéra. Oda is vinni kellett egy magyar darabot. Ezt már megtanulták, tudták, hát ezt vitték ki Amerikába is. Lehel Gyuri mondta is: „Meg kellett tanulnom a darabodat kívülről, mert Amerikában nem állhattam oda kottából dirigálni.”)

Úgyhogy ennek a kompozíciónak akkor elég sikeres pályafutása volt. De a világért azt ne higgye, hogy ez a darab érdeme, csak most is a körülmények szerencsés összejátszása segített.

  1. Musica concertante (kis zenekarra)

– A Musica concertante című darabom is felkérésre készült. Néhány évvel korábban alakult meg a Budapesti Kamaraegyüttes, Mihály András vezetésével. Minden zeneszerzőt megkértek, hogy írjanak számukra darabokat. Amikor a III. concertóval díjat nyertem Párizsban, mintegy feltűntem mint zeneszerző, ezért engem is megkértek. S ilyen esetben nem lehet azt mondani, hogy nem írok.

A Budapesti Kamaraegyüttes 11 emberből állott, tehát nekem most 11 hangszerre kellett komponálnom. Különleges ritmikai problémákat igyekeztem megoldani. Tudnia kell, hogy nálam 4/4-ben van írva minden és 60-as metronómban. A filmzenék komponálásakor szoktam meg, hogy 4/4-endéként húzok egy vonalat. Tudniillik, ha egy filmzenében kell 17 mp. szerelem, akkor kell írni 4-szer 4/4-es taktust, az 16 mp és egy leütést, az 17.mp. Nekem nem kellett stopperrel mérni az időt, mert pontosan tudtam a 4/4-es taktusszámmal is, hogy hol tartok.

Ez nagyon kényelmes volt. Az is igaz, hogy ami aztán a 4/4-es taktuson belül van, az iszonyat. Például az 1-ek soha sem érvényesülnek. A 4/4-es felosztás csak arra jó, hogy taktírozni lehessen. Egyébként, ha ki akarnám ritmizálni, akkor 1/16-od, meg 4/16-od és 5/16-od és 3/8-ad és 2/2-ed lenne, szóval minden ütemben változtathatnám. Azt pedig egy karmester sem tudja megcsinálni, hogy egyik kezével 3/8-ot üt, a másik kezével pedig 5/16-odot, akkor mivel üti a 4/4-et? Egyszerűbb, ha az egész 4/4-be van beosztva. Nem lehet finomabban kiritmizálni azért sem, mert ha az egyik szólamnak ez lenne a jó, akkor a másik szólamnak pont az ellenkezője, mert nem mozog együtt a zenekar. Tetszik érteni… Ezek a ritmusok nem lejátszhatatlanok, csak nagyon oda kellene rá figyelni, vagy többet kellene próbálni. Sajnos, sohasem hallottam pontosan ezeket a különleges ritmusokat.

Erre a darabomra rádió megrendelést kaptam, ami azzal jár együtt, hogy a Rádiónak van joga bemutatni. Mihály Andráséknak akkor kellett menni a Zágrábi Biennáléra, ahol ezt elő akarták adni. Úgy hidalták át a jogi problémát, hogy a kiutazás előtti éjszaka felvették a Rádióban. Nem hangzott ugyan el, de fel volt véve. Másnap aztán Zágrábban volt az igazi ősbemutató.

A szerzői jogot nálunk sohasem respektálták igazán.

Ez a három darabom: a Trasfigurazioni, a Musica per orchestra és aMusica concertante az 1972-es év terméke. Tulajdonképpen ez a három darab tett engem zeneszerzővé, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Hiszen a III. concertót a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak írtam, a

  1. concertot csak azért, hogy legyen még egy darabom. De aztán elkezdett izgatni a dolog, mert rájöttem, hogy ez milyen jó játék. De ha valamilyen technikai, vagy hangszer-összeállítási problémát nem tudtam igazán megoldani az egyik darabban, akkor azért is csináltam a következőt, hogy hátha abban sikerülni fog. Mindig úgy görgettem magam előtt a problémát, hogy hátha egyszer megírom azt, amit szeretnék. Meg kell mondjam, hogy a Musica per orchestra és a Trasfigurazioni elég közel áll ahhoz, amit szerettem volna írni. Hasonlít ahhoz, amit akartam, de még mindig nem az igazi. De ezeknek a daraboknak mindig van egy leadási határidejük, például január 14-én le kell adni a kottát, hogy szólamokat írjanak belőle, mert február 2-ra van a bemutató kitűzve. Ha pedig elérkezik a leadási határidő, akkor meg kell húzni a kettős vonalat, és vége. Ne vegye nagyképűségnek, de én utólag nem szeretek javítgatni rajta. Tudomásul kell venni, hogy abban az időben arra voltam képes. Egy fényképet sem lehet utólag retusálni, el kell fogadni, hogy a fényképezés pillanatában úgy néztem ki.

 

  1. Preludio, Adagio e  Fuga (zenekarra)

– A Drezdai zenekar 425 éves alapítására kértek tőlem egy darabot. Egyszer éppen bent jártam a Zeneműkiadóban, ahol találkoztam Várnai Péter barátommal. Említettem neki, hogy milyen lehetőségem van. Tréfásan kérdeztem tőle, hogy szerinte milyen zenekarra komponáljak? Máris mondom – válaszolta ő: 4 fuvola, 4 oboa, 4 klarinét, 4 fagott, 4 kürt, 4 trombita. Mondom jó. Akkor ez lesz a hangszer-összeállítás. És mi legyen a címe? Preludium, adagio és fúga.

Ez jó németes cím, már Bachnál is bevált. Jó. Akkor ez lesz a címe. Ennyi volt a komponálás előzménye. S ha már adva vannak ezek a dolgok, akkor már csak a mesterséget kell hozzá művelni.

– A mesterséget elismerem. Tudni kell, hogy technikailag egy darabot hogyan kell elkezdeni, befejezni, milyen formát kell adni, mindezt meg kell, meg lehet tanulni.

De a darabba lelket is kell lehelni.

– A lélek vagy benne van a szerzőben, vagy nincs benne. Nem lehet beleadni. A mesterséget kell gyakorolni. Mozart is úgy gyakorolta a mesterséget, mint Salieri.

De amikor Mozart azt mondta egy művére, hogy most jó, akkor más etalon, más értékmérő szerint volt jó, mint amikor Salieri mondta ugyanezt a saját darabjára.

  1. Sonoritá (zenekarra)

– A Sonoritá-t a Magyar Rádió megrendelésére írtam és 1974 májusában fejeztem be. Zenekarában a vonóskar mellett csak fuvolák, klarinétok és kürtök szerepelnek. Alapanyaga egyetlen zenei-gondolat három változata. Ezek újabb átváltozásoknak a kiindulásai. A Sonoritát egykori mesteremnek, Goffredo Petrassinak ajánlottam hetvenedik születésnapja alkalmából.

  1. Concerto No.5. (Lehellet)  (zenekarra)

– Magától Lehel Györgytől hallottam, hogy az 50. születésnapjára Ön megírta az

  1. concertót és olyan címet adott neki, amiben benne van Lehel neve is.

Hogyan jutott eszébe ez az ötlet?

– Valamelyik darabomnak a lemezfelvételét készítettük, úgy emlékszem, hogy a pasaréti református templomban. Utána megittunk egy kávét a közeli eszpresszóban. Beszélgetés közben azt mondta Gyuri: „holnapután leszek 48 éves”. Mire én: „Az 50. születésnapodra írok neked egy Lehelletet, hogy ki ne fogyjon belőled a szusz!” Ennyi volt az ötlet. S ha egyszer megígértem, meg is írtam.

Abban az időben különösen izgatott az a dolog, hogy lehet-e művet írni úgy, hogy mind a 12 hang egyszerre szóljon az egész darab folyamán. Ezt a komponálási módot próbáltam meg ebben a concertóban. És valóban, az első taktustól az utolsóig az összes hang egyszerre szól. Mind a 12.

A Lehelet kéziratát aztán egy 16-17. századi régies, magyaros stílusban írt születésnapi köszöntővel, vagy ajánlással adtam át Gyurinak. így hangzik:

LEHELET (V. concerto) avagy változatok és recerkárok az Isten éltessen témára, amelynek régies menetjeik mögött felsorakoznak mind az összes hangok, melyeknek szüntelen zúgásuk azért zengedez, mert mind eme hangok köszönteni óhajtják az félszáz éves Mestert, kit ez a darab írója szintén az összes hangokhoz társulván tiszta szívből, nagy-nagy szeretettel köszönt Buda várában Anno Domini 1976. februaris 10.

 

 

A gesztusról csak annyit – egy zeneszerző nem tudja mással kifejezni a szeretetét, mint azzal hogy ír egy darabot, vagy ajánlja valakinek. Így írtam és ajánlottam ezt a darabot Lehel György karmesternek. Szegény Gyuri! Attól kezdve minden februárban ezt az „Isten éltessen!” témát leírtam és elküldtem neki.

 

 

 

 

 

  1. Musiche per  ottoni  (Rézfúvószene)

 

– Korábban sok gondom volt a rézfúvósokkal, mert nem tudták lejátszani, amit írtam. Gondoltam, hogy írok számukra egy etűdsorozatot. Ha azt megtanulják, akkor talán a nagyobb kompozícióimat is jobban fogják játszani ezután. Húsz kis darabból áll a sorozat és hat rézfúvós számára íródott. De csak egy-két darab van olyan, amelyiket mind a hat hangszer játszhatja, a többit különböző csoportok, mint például három trombita, vagy egy trombita és két harsona.

Az etűdsorozatból ötöt, hatot lehet választani és eljátszani, akkor nagyon szórakoztató lehet, de egyszerre mind a húszat meghallgatni viszont igen unalmas.

Ez volt az első olyan darab, amelyre a Zeneműkiadótól kaptam megrendelést. Akkor készültem új autót venni, amihez a darabért kapott tiszteletdíj nagyban hozzájárult. Az etűdök témái is az autóval kapcsolatosak: Négy kerék, Direkt sebesség stb. Az a FIAT-kocsi amit akkor vettem, így lett megörökítve és 18 évig szolgált engem. Ez a története a Musiche per ottoni, azaz Rézfúvószenének.

 

  1. Concerto per  clavicembalo  ed  orcherstra  (Csembalóverseny)

 

– Van nekem egy kedves, amerikai jó barátom, a Mario di Bonaventura karmester, aki nagyon jó kapcsolatot tartott fenn a magyar zenei élettel. Darabokat is rendelt Maros Ruditól, Durkótól. Egyszer nekem is mondta, hogy komponáljak valamit és ő bemutatja. Tehát a Bonaventura kérésére született meg a Csembalóverseny.

Azt szerettem volna, hogy Pertis Zsuzsa játssza a csembalószólót. De amikor a bemutatóra sor kerülhetett volna, ő éppen a gyermekét várta, ezért el kellett halasztani egy évre. Később is nehéz volt összeegyeztetni, hogy Bonaventura is eljöhessen Budapestre és Zsuzsának is megfelelő legyen. Végül is 1979 márciusában elkészült a rádiófelvétel. A Rádiózenekarból alakult egy tíz tagú haknibrigád, és ők játszották a zenekari szólamokat. Egyszer még elhangzott nyilvánosan is itt Budapesten.

Meghallgatásakor rájöttem, hogy a II. tétele nem sikerült. Később még a milánói előadásokra is elutaztam, hogy hátha eszembe jut, mit kellene rajta javítani. De az ottani két hangverseny inkább csak rossz emlék maradt. Ugyanis az egyik hangverseny egy nagy teremben zajlott le,a másik pedig egy kicsiben. Tudtuk, hogy nagyteremben a csembalót hangosítani kell, mert különben csak zümmögés hallatszana belőle. A próbák alatt pontosan be is állítottuk a hangerősítőt. Ennek megfelelően azt mondtam a zenekarnak, hogy nyugodtan játsszanak fortét, mert a felerősített csembaló úgyis keresztüljön rajtuk. Elkezdődött a hangverseny, és egyszer csak a hangerősítő begerjedt és elkezdett fütyülni. A technikai szakember nem tehetett mást, minthogy kikapcsolta. Ettől kezdve a zenekar úgy szólt, mint az ágyú, a csembalóból pedig csak zümmögés hallatszott. Borzasztó volt. Két nap múlva következett a kisteremben való előadás. Mondtam, most ne erősítsünk semmit, a csembaló játszik, amit játszik, a zenekar pedig maradjon egy kicsit a háttérben. Így mentek le a próbák. Az előadáson pedig megleptek azzal, hogy mégiscsak erősítették a csembalót. Ott aztán csak a csembaló érvényesült, mellette a zenekar pedig szinte eltűnt.

Szóval a Csembalóverseny előadása nagyobb figyelmet igényel, mint más darabok. Figyelembe kell venni a terem nagyságát és akusztikáját. Amennyiben szükséges a csembaló erősítése, akkor pedig pontosan meg kell találni a zenekar és a felerősített csembaló egyensúlyát.

A Budapesti bemutató után hamarosan ki akarták nyomtatni a kottáját is. Elküldték a korrektúrát belőle. Gondoltam, hogy a kevéssé sikerült II. tétellel kellene valamit csinálni, hogy jobb legyen. A korrektúra változatlanul ott áll a fiókomban, azóta sem adtam vissza, következésképpen meg sem jelent.

Íme egy beszámoló: (?, Muzsika, 1979. október 5. Korunk Zenéje)

„A koncerten hallhattuk Szőllősy András Csembalóversenyét. (Pertis Zsuzsa és a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában, Gazda Péter vezényletével). Különösen mintaszerűnek éreztem a Szőllősy-mű anyagszerűségét.

A komponista nagyszerűen találta el a csembaló és a kamarazenekar hangzásarányait, újszerű, virtuóz és minden ízében hangszeres fogantatású anyagokat fedezett fel szólóhangszere számára. Egységes, de mégis kellően sokszínű, karakter-gazdag művet alkotott.”

  1. Pro somno  Igoris  Stravinsky  Quieto (Gyászzene Igor Sztravinszkij emlékére)

 A holland Ensemble M. és kitűnő karmesterük David Porcelijn nevű úr rendeltek meg tőlem egy darabot. Korábban már elkezdtem olyan műveket írni, amelyekben kifejezem tiszteletemet azok előtt, akiket szeretek. Így Kodály emlékének szenteltem a Musica per orchestrat, Petrassinak pedig – hála Istennek nem emlékére, hanem hetvenedik születésnapja alkalmából ajánlottam a Sonoritát. Sztravinszkij is azok közé tartozik, akiket szeretek és tisztelek.

Az alkalmat megragadva, az Ensemble M. együttes kereteire mérve komponáltam a Gyászzenét Igor Sztravinszkij emlékére.

A mű zenei alapanyagához átvettem egy Sztravinszkij-témát valamelyik művéből, de azt a magam elképzelése szerint használtam fel, úgy, hogy talán felismerni sem lehet. Nem is akartam, hogy „így írtok ti” módjára hasonlítson.

A mű címe: Pro somno Igoris Stravinsky quieto, ami azt jelenti; „Hogy Igor Sztravinszkij álma nyugodt legyen”. Ez egy gyászzene, amit a Requiem bizonyos soraival fejeztem ki. A szöveget nem egy külön kórus recitálja, hanem az együttes tagjai. Az előadóművészek tehát vagy játszanak a hangszerükön, vagy a requiem szövegét recitálják.

A bemutató előadás itt volt Budapesten. Az együttes tagjai megérkeztek reggel, délután eljátszották nekem a darabot és este volt a koncert. A próbán nem sokat tudtam nekik mondani. Nem azért, mert nem volt idő, hanem mert nagyon tisztességesen megtanulták. Másnap reggel fölvették a Rádióban, és már utaztak is tovább. Ez a darab története.

  1. A Hundred  Bars  for  Tom  Everett  (Száz  ütem  Tom  Everettnek)

– Tom Everett egy kitűnő harsonás, akinek azt a kérését, hogy írjak számára egy darabot, Varga Bálint András közvetítette. Mondtam, hogy jó, és írtam neki egy darabot. Éppen száz ütemre jött ki, azért adtam neki ezt a címet, hogy Száz ütem Tom Everettnek. A darab basszusharsonára és ütőhangszerekre íródott. Először – és valószínű utoljára – alkalmaztam ütőhangszereket, három bongót. Már bánom.

A vibrafon-hang például varázslatosan szép, de nem miattam, a zeneszerző miatt szép, hanem mert szép a hangszer hangja. Én azonban szeretem magam kitalálni, magam kikeverni a széphangzást. Ez az egyik oka, hogy idegenkedek tőle.

A másik oka pedig az, hogy az én kortársaim között túl van használva az ütőhangszer és nem mindig indokoltan. Egy időben minden darab nagy üstdob tremolóval kezdődött.

Úgy tűnt, hogyha valakinek nem jutott eszébe jobb ötlet, akkor jött az üstdob tremoló.

Minek? Az ember ilyenkor megmakacsolja magát és azt mondja, hogy én juszt se csinálom…

A darabot aztán Tom Everett bemutatta valahol egy templomban. Elküldte a koncert felvételét, és írt hozzá egy magyarázkodó levelet is, hogy nagyon hideg volt, nehezen lehetett a harsonán játszani. Az előadás, a felvétel alapján valóban nem sikerült.

Annál jobban tetszett a mű budapesti bemutatója. A Zeneakadémián Balogh Sándor végzős harsonás játszotta el a diplomahangversenyén. Gyönyörűen csinálta. Csak néztem, hogy hogyan tud harsonázni. A rádiófelvételen is ő adta elő, az ütőhangszereken pedig Magda Tünde játszott. Varga Bálint András aztán kiküldte ezt a felvételt Tom Everettnek, azzal a megjegyzéssel, hogy nálunk ezt így játssza egy zeneakadémista hallgató.

  1. In Pharisaeos  (A farizeusok ellen) (kórus trombitával)
  2. Planctus Mariae  (Változatok  egy  barokk  témafejre ) (nőikar)
  3. Fabula Phaedri  (Phaedrus  mese) (ének-szextett)
  4. Miserere (ének-szextett)

– Ez a négy kórus tulajdonképpen összetartozik, ugyanis, a két utóbbit a King’s Singers számára komponáltam, az előző kettő pedig előtanulmányként készült.

A King’s Singers együttest Varsóban hallottam először énekelni, amikor nálunk még nem is hallottak róluk. Kodály országában én hozzá voltam szokva a szép énekléshez, de azt mégsem tudtam elképzelni, hogy ilyen magas fokon is meg lehet szólalni emberi hangokon. Amikor aztán megrendeltek tőlem egy darabot, igen megtisztelve éreztem magam. Két előtanulmányt is írtam, mert annyira igyekeztem, hogy jó legyen. Az első A farizeusok ellen volt, amit elvittem Pászti Miklóshoz, hogy a Népi Együttes énekkarával szólaltassa már meg, hadd halljam, hogy amit elképzeltem, megvalósítható-e. De magamtól is rájöttem, hogy igen nehezen énekelhető, mert a szólamvezetése nagyon bonyolult, másrészt pedig nagyméretű kórust igényel. Éreztem, hogy A farizeusok ellen nem volt sikeres előgyakorlat, azért egy másikkal is próbálkoztam. Ez volt a Planctus Mariae.

Itt már vigyáztam, hogy kisebb volumenű legyen, tehát jobban hasonlítson a hat énekeshez. A kórus alcíme az, hogy Változatok egy barokk témafejre. Ez a téma sokszor szerepel Bach és Haydn műveiben, vagy például Mozart Requiemjének Kyrie tételében.

Nincs egyetlen hangja sem a darabomnak, ami ne ebből a témafejből alakult volna. Mindig ezt éneklik és mindig kánonban, csak hol egy secunddal feljebb, hol egy secunddal lejjebb, hol a közepén, hol egy egész hang után lépnek be a szólamok. Dömötör Tekla gyűjteményében találtam egy gyönyörű szép 18. századi passiót, annak a szövegét használtam fel.

Megkértem Mohayné Katanics Máriát, hogy a kórusával énekeltesse el. Kiderült, hogy kimondhatatlan nehézségű, komplikált darabról van szó. Nagyon sokat kínlódtak vele, amíg megtanulták. Pedig én nagyon szeretem ezt a kórusomat, mert az az érzésem, hogy sikerült úgy megírnom, ahogy elképzeltem.

Mind a két előtanulmányt azért írtam, hogy visszahalljam az elképzelésemet, mielőtt a

King’s Singers számára megkomponálom a rendelt darabot. De nem hallottam. Közeledett a határidő, megírtam a Phaedrus mesét, elküldtem a King’s Singersnek Ausztráliába, mert éppen ott koncerteztek. Hamarosan be is mutatták. Rég elhangzott már a Phaedrus mese, amikor jelentkezett a két kórus, hogy most már meghallgathatom az előtanulmányoknak szánt darabokat.

Phaedrus mese is eléggé komplikált, polifón darab lett, szövevényes secund kánonok tömegével. Vidám témájú, latin szöveget választottam, hozzá – bár a King’s Singers mindenféle nyelven, még magyarul is képes énekelni, mégis úgy gondoltam, hogy mindig komikus, ha beszajkóznak egy idegen nyelvet, olyan akcentussal, hogy sem a magyar nem érti, sem a külföldi.

A bemutató után kiderült, hogy a megrendeléskor nem ilyen rövid hat-hét perces darabra gondoltak, hanem hosszabbra. Az a szereplési módszerük ugyanis, hogy egy negyedóráig énekelnek, aztán kis szünetet tartanak. A Phaedrus mesét viszont nemigen tudták társítani más számokkal, ahhoz pedig rövid, hogy egyedül ezt énekeljék el. A műsoruk végén vannak ugyan rövid számok is, de azok vidám örökzöldek, azaz slágerzenék. Mondtam nekik, hogy én nem tudok egy negyedórás vidám zenét írni. „Ki mondta, hogy vidámnak kell lenni?” – kérdezték. Ekkor újból megkértek, hogy írjak számukra egy másik darabot, ami valóban egy negyedóráig tartson.

Ekkor azért egy kicsit megriadtam, mert elkezdtem méricskélni. Bartók Cantata profanája szólistával, kórussal, zenekarral együtt huszonhárom perc. Csak egyharmaddal több a tizenöt percnél, amit ők kértek tőlem. Kodály monumentális kórusa, a Jézus és a kufárok sincs egészen tíz perces. És nekem nem egy óriási kórusra, hanem hat emberre kell komponálnom, akiknek a hangterjedelme bő két oktáv. A legmélyebb hang a basszus, az rendben van.

De a két kontratenor – akik ebben az együttesben énekelnek, azoknak a hangja nem megy fel olyan magasságba, mint a szopránoké, csak, mint a magas tenoroké. Tehát eléggé szűk ambitusban kellett gondolkodnom. Másrészt pedig a Miserere szöveget választottam, ami nagyon kevés változatosságot biztosít. Nincs benne egy scherzo lehetőség, vagy valami más kontraszt lehetőség. Ennek ellenére, úgy érzem, nem lett nagyon monoton. A faktúrával igyekeztem a változatosságot biztosítani.

Igyekeztem azt is figyelembe venni, hogy ha nincs abszolút hallásuk, akkor nagyon nehéz tizenöt percig úgy énekelni, hogy ne csússzanak. Márpedig nekik nincs abszolút hallásuk, mert mindig megfújnak egy sípot mielőtt elindulnak, így adják meg a kezdőhangot. Márpedig ha nincs abszolút hallásuk, akkor könnyen csúsznak minden támaszték nélkül. Ha az egyik szólam csúszik, akkor a másik is, és a végén nagyon hamis lesz. Úgyhogy bizonyos időközönként kellett olyan pontokat találni, amikor újra indulnak egy hangból. Arra is vigyáztam, hogy az egyes szólamok könnyen énekelhetők, tonálisak legyenek. A szólamok szövése tette aztán nehézzé a darabot.

A Misereret Angliában, egy templomban mutatták be. Én is jelen voltam. Ezt a darabot láthatóan megszerette az együttes, jól belefért a műsorukba. Végigénekelték vele az egész világot, Ausztráliától Amerikáig. Az angol királynő egyik jubileumi koncertjén még a Phaedrus mesét is elénekelték. Egyszer meghallottam, hogy egy ausztriai turné alkalmából Grazban a Phaedrus mesét, Bécsben pedig a Miseseret éneklik. Gondoltam, hogy én is odautazom. Nem kellett mondanom egy szót sem, mert mindent úgy csináltak, ahogy az le van írva, és ahogy elképzeltem. Szinte sírva hallgattam őket, olyan gyönyörűen énekeltek.

A King’s Singers énekeseivel nagyon jó barátságot kötöttem, de sajnos, időközben a tagok kicserélődtek, már csak két ember van, aki a Misereret énekelte. Sajnálom, hogy e miatt lekerült a műsorukról. De életem egyik szerencséje volt, hogy találkoztam velük.

  1. Tristia (Maros  sirató)  (vonósokra)

– A King’s Singers számára komponált két darab között született a Tristia – Maros sirató, vonós kamarazenekarra. Szegeden minden évben megrendezik a Kamarazenei Fesztivált, amelyre egy új művet is rendelnek. 1983-ban rám esett a választás, engem kértek fel a komponálásra, amit szívesen elvállaltam. Egy évvel korábban temettük el Maros Rudit, és azóta foglalkoztatott a gondolat, hogy szeretnék írni valamit az emlékére. Sokat gondolkodtam a címen, végül is Tristia lett, ami szomorú dolgokat jelent Ovidiusból szabadon.

Zárójelben pedig Maros sirató. Sok személyes dolog van belekomponálva, mert amikor én Marost siratok, akkor nekem két Marosom van: egy ember és egy folyó is. Maros Rudolf az egyik legjobb barátom volt, és a Maros folyó mellett születtem. Egy régi zenei emlékem is felmerült. Hindemithnek van egy brácsa szólóra és vonós együttesre írott Gyászzenéje, amit nagyon sokszor játszottunk Rudival, úgy, hogy én játszottam a vonós együttest zongorán, ő pedig a brácsaszólóban csillogtatta meg hangszeres tudását. Hindemith művének egyik legszebb részlete a korál.

Ehhez hasonlóan az én darabomban is minden korál sor után hegedűszóló játszik A korál ebben az esetben az a 90. genfi zsoltár, ami a Rudi temetésén is elhangzott: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, a második strófája pedig: „Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek!” Rudit – előttem ismeretlen okokból református pap temette, holott Rudi is és a felesége, Harmat Jerry is katolikusok.

– Én Harmat Jerrytől tudom, hogy Molnár Miklós, református esperes temette, aki Maros Rudolf első feleségének, Molnár Klárinak a bátyja. Amikor Maros már súlyos betegen kórházban feküdt, Jerry kérte meg a volt sógort, hogy mint rokon látogassa a kórházban és lelkileg készítse fel a nagy útra. Elvált emberként, a katolikus egyháztól valószínűleg nem is kaphatott volna utolsó kenetet. Molnár Miklós, ez a református esperes vigasztalta a nagy beteget, ő is beszélt vele utoljára. Természetes volt, hogy a temetési szertartást is ő végezze el.

– Szóval akkor ezért hangzott el a 90. zsoltár itt is, mint minden református temetésen.

A Tristiába ezt is belekomponáltam, a hegedűszólóval pedig Maros egykori hangszerjátékára emlékeztem.

A zeneszerzésre való felkérés úgy szólt, hogy a szegedi Weiner Kamarazenekar számára írjak, mert ők fogják bemutatni. Én azonban gondolatban a Liszt Ferenc Kamarazenekar méreteit is figyelembe vettem, hogy később ők is játszhassák, ha akarják. De meg kell mondjam, hogy a Weiner Kamarazenekar Weninger Richard vezényletével igen szépen játszotta a darabot. Érződött rajta, hogy nem csak azt adták bele, amit tudtak, hanem annál többet is. Nagyon hálás voltam nekik érte. Később aztán úgy alakult, hogy Gazda Péter vezényletével a Liszt Ferenc Kamarazenekar is eljátszotta a művet a Korunk Zenéje egyik hangversenyén, majd 1984. október 12-én a rádiófelvételen is. Velük is nagyon meg voltam elégedve. Nagyszerű társaság.

  1. 1985. Töredékek – dalciklus Lakatos  István  verssoraira

– 1940 nyarán – amikor elsőéves egyetemi hallgató voltam – nem tudtam hazautazni az édesanyámhoz. Akkor volt az, hogy Erdélyt idecsatolták, vagy visszacsatolták – nem tudom, hogyan kell ezt mondani, hiszen másképpen látja a dolgokat az, aki ott él, és másképpen az, aki itt él. Folytak a különféle tárgyalások, de határforgalom tulajdonképpen nem volt.

Az Eötvös Kollégium nyáron mindig bezárt két hónapra és nekem nem volt hova mennem.

Egy újsághirdetés alapján jelentkeztem házitanítónak Bicskére. Lakatos István, az ottani Takarékpénztár vezetője keresett a fia számára házitanítót, aki zongorázni is tud.

Így ismerkedtem meg az akkor gimnazista – tehát nálam csak néhány évvel fiatalabb

Lakatos Pistával, a rendkívül okos, intelligens, nagy tudású, kedves, aranyos fiúval.

A napjaink azzal teltek, hogy sokat olvastunk, beszélgettünk, sakkoztunk, kirándultunk, csokoládét ettünk. És zongoráztunk. Lakatos Pista kezdő zongorista volt. Nekem akkor sikerült megszereznem Bartók Mikrokozmoszának I. kötetét, amit magammal vittem. Tekintettel arra, hogy még sohasem tanítottam zongorázni, gondoltam kezdjük ezzel. Valószínű, hogy Bartók Péteren kívül Lakatos Pista volt az első, aki a Mikrokozmoszból tanult zongorázni. Meg kell adni, ha mást nem is, de a kedvet elvetettem Pistában a zongorázás iránt, mert aztán magán-szorgalomból igen sokra vitte. Később már operakivonatokat játszott és hallatlan zenei műveltségre tett szert.

– Ha már ilyen részletesen mesél a Lakatos Istvánnal való találkozásról, hadd idézzem azt is, hogy a költő hogyan emlékezett erre a nyárra:

„Tizennégy-tizenöt éves koromtól kezdve úgyszólván már semmi nem érdekelt, csak a zene és az irodalom. Harmadik gimnazistaként, vagyis tizenhárom évesen megismerkedtem első mesteremmel, Szőllősy Andrással, Kodály növendékével, aki akkor elsőéves zeneakadémista és magyar-francia szakos bölcsészhallgató volt. Apám a nyári vakációra instruktornak fogadta föl mellém a szegény zeneszerző jelöltet: zongorára, franciára és matematikára tanított.

Bandi, nevezhetem így, hiszen mindmáig meghitt jó barátok vagyunk, mélyen hatott rám.(…) Órákig tudtam hallgatni, moccanástalanul, ahogy végigzongorázta annak idején a Wohltemperiertes Klaviert, majd a Mikrokozmoszt. Bartók ifjabbik fia után – Bandi naprakész műveltségének jóvoltából – alighanem az első voltam, aki zenei tanulmányait, 1940-ben már a Mikrokozmosz füzeteiből kezdte Magyarországon. (…)

Legfogékonyabb esztendőimben ivódott belém Szőllősy Bandi meglepően széles repertoárja, azaz nem is repertoárja – sose akart ő előadóművész lenni – , hanem ahogy ujjaival olvasta, fülem hallatára, a zenét, a Fitzwilliam Virginal-Booktól a Davidsbündlertänzéig és tovább.”

– Lakatos Istvánból később kitűnő költő és műfordító lett. A háború után sokáig nem találkoztunk. De amikor meghallottam, hogy 1956-ban leültették, keresni kezdtem a feleségét, aztán őt is. Jellemző rá, hogy még a börtönben is megszállottan dolgozott: lefordította Vergilius Aeneisét. Amikor kiengedték, kezdtünk újra összejárni és emlegetni a régi időket.

Mindig megkaptam tőle az új köteteit. Nagyon szerettem a verseit, sokat könyv nélkül is tudtam. Ezért is motoszkált bennem a téma. Már tíz évvel korábban is elkezdtem írni valamit, de akkor abbamaradt. Aztán közeledtünk Lakatos István 60-ik születésnapjához. Elővettem a régi vázlatokat és folytattam. Az akkor már Összegyűjtött versei közül kezdtem válogatni, nem verseket – mert azok túl hosszúak voltak – hanem verssorokat Például ezt: „Mint akinek bemérte már helyét műszereivel a halál” – milyen pontos megfogalmazás! Így született meg a Töredékek – dalciklus Lakatos István verssoraira.

Az énekszólamhoz fuvolára és brácsára írtam kíséretet, hogy könnyebb legyen két muzsikust találni az előadásához.

Lakatos István 60. születésnapján a Fészekben rendeztek ünnepséget a köszöntésére.

Itt hangzott el először. Én akkor Angliában voltam és éppen csak az estre érkeztem meg. Úgyhogy előtte nem tudtam jelen lenni a próbákon, hanem csak az eredményt hallgattam, ami nagyon szomorú volt. Aztán a darab egy ideig elfeküdt, mindaddig, amíg Csengery Adrienne kézbe nem vette. Azóta ez a legtöbbet előadott darabom, mert Adrienne sokfelé hangversenyezik, és úgy látszik, nem kell szégyenkeznie a szerző miatt…

  1. Canto d’autunno  (Őszi  ének)  (zenekarra)

– Köztudott, hogy az Őszi ének a BBC megrendelésére készült 1986-ban. Bemutatója 1987. január 17-én volt Swansea-ban, a BBC Welsh Symphony Orchestra előadásában, Elgar Howarth vezényletével. A magyarországi bemutatója pedig 1992. április 27-én volt a Budapest Főpolgármesteri Hivatal dísztermében, amikor a Magyar Rádió szimfonikus zenekara játszotta Antal Mátyás vezényletével, a Századunk zenéje című hangversenyciklus koncertjén.

 Milyen technikai megoldások foglalkoztatták az Őszi ének komponálása közben?

– A Trasfigurazioniban alkalmazott három hegedűszólamot itt még tovább is fejlesztettem, mert a három részre osztott hegedűket még részenként ötös divisivel csináltam. Tehát mindegyik hegedűszólam további öt részre oszlott. Ilyen osztásnál meg kellett adni a 2-2 hegedűt, szólamonként a tízet, a három szólamban pedig összesen harmincat. Tudom, hogy ez a darab is túl van méretezve, mert 30 hegedűst elég nehéz összehozni. De meg kell, hogy mondjam, hogy a három hegedű szólammal én sokkal jobban tudok dolgozni, mint kettővel. Most legalább nincs prím és secund szólam, hanem három egyenlő szólam.

A különbség legfeljebb az, hogy a második hegedű technikailag nem olyan jó, mint az első, és a harmadik szólam általában kisegítőkből szokott összeállni, ennek következtében technikailag gyengébb az első két szólamnál. De mindig reménykedem, hogy egyszer olyan karmester vezényli el, aki pontosan betartja a zeneszerző előírásait és megteremti a szólamok között is az egyensúlyt.

A címadás nekem mindig nehezen megy. De ez a cím: Canto d’autunno – Őszi ének – azt hiszem, találó. Hiszen az egész darab olyan borongós, másrészt az én életemnek is ősze volt már. Kint is ősz van, itt bent is ősz van, gondoltam, ez a kettő jól összecseng. A művet egyébként Varga Bálint Andrásnak ajánlottam, mert ő nagyon sokat segített nekem azzal, hogy megrendeléseket szerzett, gondoskodott az előadásokról. Nem azt akarom meghálálni Bálintnak, hogy portált helyettem – mert belőlem hiányzik az ehhez szükséges becsvágy –, hanem azt akarom meghálálni neki, hogy bízott bennem. Bízott abban, hogy amit csinálok, az jó.

Íme két kritika:

Kárpáti János: „A kompozíciót mind lineárisan, mind pedig akkordikusan egy tizenhárom hangból álló sor határozza meg, mely a Trasfigurazioni című zenekari darabban használt

alapsor, ott elő nem forduló tükörfordítása. A kis- és nagymásod, valamint kisterc hangközökből összetevődő sor változatos irányú dallamlépésekkel íveli át az oktávot, és rendkívül gazdag lehetőséget nyújt különböző lineáris (dallami) és vertikális (hangzati) kombinációk kialakítására. A sortechnika mindazonáltal igen szabadon, minden szeriális ortodoxiától mentesen, három, illetve négy hangból álló sejtek technikájában érvényesül, s főképp arra szolgál, hogy a kompozíció belső egységét fenntartsa. Ezt az egységet egyébként még „tonálisan” is megerősíti a kezdő és záró hang azonossága (A). Szöllösy műveinek sajátos vonása a jól követhető dramaturgiai terv, a világosan tagolt, nagy tömbökből való építkezés. Ezt a hagyományt folytatva, a Canto d’autunno öt, szinte csak lélegzetvétellel tagolt részből áll.

Az ötös tagolás már önmagában is szerkezeti szimmetriát sejtet, és ezt igazolja is a nagyon súlyos harmadik tömb, melyben igazi csúcspontot alkot az alapdallam egyértelműen melodikussá alakított változata, vastagon kirajzolva, a teljes zenekar fff tutta forza dinamikájával. Ezen a ponton a Trasfigurazionira való, egyébként rejtett utalás nyílttá válik: a kirajzolt dallam ritmikája is az 1972-es zenekari dallamra utal.”

Hollós Máté: „Canto d’autunno – ez a címe Szőllösy András 1986-ban a BBC Wales-i Zenekara megrendelésére írt művének. Magyarul a cím: Őszi ének. De nem „Őszi ének”, hanem „Canto d’autunno”.

A magyar cím – magas hangrendű, magánhangzói nem elégítik ki a zeneszerzőt, aki általában szívesen absztrahálja olasz nyelvre művei címét. Ez a darab csakugyan a komoly, mély zengésű magánhangzók által kifejezett hangulatot sugallja. Vonóskarának színvilágát az egyenletes négy-negyed lüktetés ritmikai gazdagsága festi. E foltok között csillan meg a trombita ősziesen lehajló dallama. Az öt nagy formaegységből épülő kompozíció hálás témája lehet szakszerű elemzésnek. A hallgatót azonban nem az építmény mérnöki tökélye fogja megragadni, pontosabban csak látensen az. A belsőépítészet, a lírai tartalmat hordozó motivika fogja szíven ütni. A pengetett vonóskar menetelése előbb a fúvósok ködfoltjaival ellenpontozva, majd azok által is felerősítve ritmikailag. Vagy később vastag mélyvonós akkordok rezignált komorsága. S minden tömbszerűség ellenére a mű karcsúsága. Amitől (őszi) ének.

’86 őszén és az életmű őszén keletkezik ez az ének. Mondanánk Szőllősy őszikéjének? Nem. Ez nagyszabásúbb opusz, semhogy az Arany János-i kicsinyítő képzőt alkalmazhatnák rá.

A zeneszerző bő évtizeddel korábbi nyarának, a Trasfigurazioninak, a Lehelletnek későbbi rokona a Canto d’autunno.

Szép ez az ősz! És nem is rozsdállanak a levelei, hanem aranylanak!”

  1. Quartetto di  tromboni  (Harsona  kvartett)

– Ennek a Harsona kvartettnek is van története. Említettem már, hogy a Száz ütem Tom Everettnek első hazai előadása a Zeneakadémián egy vizsgakoncerten volt. Ez után a főiskolai tanár kollégáim unszoltak, hogy írjak nekik tanulmányi célra darabokat. Sőt, még egy táblázatot is adtak, ahol le volt írva mindenféle különleges fogás, azzal, hogy íme ezeket is le lehet játszani harsonán, nemcsak azokat, amiket én eddig alkalmaztam.

De ehhez valahogy nem lett volna kedvem. Én csak azzal tudok boldogulni, amit magam találok ki, amivel eljátszadozhatok, hogy hogyan szól ilyen, vagy olyan fogásmódban.

Az új harsonadarab megírását Hőna Guszti és társai kényszerítették ki belőlem. Azzal a meglepő hírrel álltak ugyanis elő, hogy mennek valahova koncertezni, ahol az én új darabom már ki is van plakátozva. És mi a címe? – kérdeztem. Az egyszerűség kedvéért Harsona kvartett – volt a válasz. Ha már ki is van plakátozva, akkor mit tehettem volna mást, megírtam a Harsona kvartettet.

Sajnos, nem sikerült valami jól. Bár a darab végén próbálkoztam egy Steve Reich-féle újdonsággal: egy kistercet fújnak, ami mindig megy tovább, és alakul mássá – ilyen guruló dolog. Csak arra nem figyeltem eléggé, hogy a harsonát megfújni, ahhoz tüdő kell, és ha én 3 percig fújatom egyfolytában, akkor ők kigyilkolódnak. A fáradtság miatt aztán már nem úgy szól a darab, ahogy a kottában le van írva. A Hőna kvartett hősiesen megcsinálta a rádiófelvételt is.

Én pedig az 1987. évi kritikusok díját kaptam érte.

  1. Paesaggio con  morti  (Tájkép  halottakkal)  (zongorára)

– Az angliai Szent Magnus Fesztivál kért tőlem egy zongoradarabot, azzal, hogy Frankl Péter fogja bemutatni. Frankl Péter régi kedves barátom – valamikor tanítványom is volt.

Tudtam, hogy bármilyen darabot is írok, Péter veszi a fáradtságot hogy megtanulja, és a lehető legjobban fogja eljátszani. Ez nagyon inspirált engem. Igyekeztem is a Péter adottságainak megfelelő darabot írni. Mégis nagyon nehezen előadhatóra sikerült.

A cím eredetileg Tájkép lett volna. De mivel lassan a legtöbb barátom a Farkasrétre költözött, az ő emlékük állandóan bennem él. Nagyon sok dolog van, amit hol az egyikkel, hol a másikkal szeretnék megbeszélni. Mindig hiába nyúlok a telefon után. Ezt a darabot is át meg átszövi az a rémület, hogy ez sincs már, az sincs már. Így lett a címe Tájkép halottakkal. Az Angliai premier után a magyarországi bemutatója 1990. január 10-én volt a Zeneakadémián, szintén Frankl Péter előadásában. A darab rádiófelvételével az 1990. évi új magyar zene seregszemléjén a legjobb kamarazenei díjat kaptam.

Kroó György (Új Zenei Újság):

„A Trasfigurazioni szerzője olyan darabot irt, amely a muzsikust éppúgy meghódítja, mint a nagyközönséget. A Tájkép halottakkal című kompozíció arányaival, a teljes klaviatúrán élő, lélegző, mozgó anyagával, felületeivel, színeivel, kontrasztjával, plaszticitásával, zenei és érzelmi egyensúlyával aratott viharos tapsot.”

  1. Quartetto per  Archi

– Hollandia Kerkkrade nevű kisvárosában nyaranként megrendezik az Orlando Fesztivált.

A Fesztivál alapítója és a hangversenyek középpontja az Orlando vonósnégyes. Ők rendelték tőlem ezt a kvartettet. A hagyományos vonós hangszerekre komponáltam: két hegedűre, brácsára és gordonkára. A Fesztivál egyik legszebb élményem volt.

A kisvárosnak van egy kolostora – ami régen valamilyen rezidencia lehetett – és ott helyezik el a muzsikusokat, akik kurzusokon vesznek részt. Mindenki gyakorol egész délelőtt, délután órákra mennek, amit a hangszer kiváló művészei, mesterei tartanak. Berkes Kálmán klarinétművész is tanított ott, ő mesélte, hogy az egyik próba után megkérdezte a hallgatókat, hogy mivel foglalkoznak. Kiderült, hogy van köztük teológus, latin tanár, szóval amatőrök, akik szeretik, és magas fokon művelik a zenét. Esténként pedig hangverseny van, amelyen részt vesznek a műkedvelők, a tanárok, az énekkar és a meghívott világhírű művészek is. A hangversenyek főszereplője a világjáró Orlando vonósnégyes. Amíg én ott voltam, eljátszották Bartók mind a hat vonósnégyesét és Mozart összes vonós kvintettjét. Aztán megérkezett a Takács Nagy vonósnégyes Amerikából – akik szintén a maguk formájának csúcsán vannak – és akkor együtt játszották Mendelssohn oktettjeit.

A közönség soraiban pedig jelen vannak a helyi lakosok és a közeli német városok zene-kedvelői is. Az egésznek rendkívüli baráti légköre van. Nem tudom, mikor éreztem magam olyan jól két hétig, mint azon a holland zenei fesztiválon.

Természetesen az én kvartettemet is bemutatták az egyik koncerten, amitől nem voltam nagyon elragadtatva, bár képet adott az elképzeléseimről A jobb előadás még várat magára, mert azóta nem hangzott el sehol sem.

  1. Elégia (tíz  hangszerre)

– Fúvósötösre és vonósokra írt darab. Variációk egy kistercre, abból kibontakozó siratójellegű dallamra.

Előadása: 1994. október 7. Zeneakadémia Kisterem:

Intermoduláció Kamaraegyüttes,vezényel: Gerhardt Müller-Goldboom.

Farkas Zoltán: Elégia és optimizmus – részlet – (Muzsika, 1995. január)

„Elérkeztünk tulajdonképpeni főtémánkhoz, Szőllőssy András Elégiájához, mely 1993 januárjában keletkezett a Berlini Biennálé felkérésére. A fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt és vonósötös együttesére fogalmazott mű ajánlása Varga Bálint Andrásnak szól. Bemutatója Berlinben volt, s Magyarországon is játszották már (épp a szombathelyi Bartók Szemináriumon), én viszont az idei Korunk Zenéjén hallottam először.

Szőllősy alkotásaival kapcsolatban immár ismétlődő élményem, hogy az ember legszívesebben felejtené a reászabott kritikusi feladatkört, hiszen Szőllősy zenéjét hallgatva egyetlen érzés hatalmasodik el rajta: a hála. Igen, a kritikus, aki a kortárs zene legújabb hozamát rendszeresen figyelve kénytelen „mindenevővé” válni, végtelenül hálás, ha a jószerencse olyan muzsikát hoz elébe, amelyet nemcsak hogy érdemes boncolgatnia, hanem amellyel érzelmileg is mélyen azonosul, amely adott esetben megrendíti, megtisztítja, egyszóval: amelyik igazán magasrendű műalkotás. Szőllősy ilyen kompozíciókat ír. Legjobb lenne most is kritika helyett néhány csöndes szóval köszönetet mondanom Szőllősy Andrásnak az Elégiáért. A műért,mely szomorú és megszenvedett, de szomorúsága reménykedéssel tölt el, szenvedése megtisztít.

Miért elemezzünk? Miért kellene az illatos virágot tövéről letépni, szikével tárni fel porzóját, termőjét, lepréselni erezetét? Mégis, valamiféle – tán rosszul értelmezett – kötelességtudattól vezérelve, hozzálátok az Elégia „szakszerű” vizsgálatához.

Az Elégiához fűzött rendkívül szűkszavú, mindössze három és fél soros zeneszerzői önismertetésben egyetlen megjegyzést találunk, mely a darab kompozíciós technikájára vonatkozik: „Zenei anyaga két, hat-hat hangból álló zenei gondolat”. Jogosnak bizonyul az elemző gyanúja, hogy két „félsorról” van szó, mely a teljes tizenkéthangúságra egészíti ki egymást.”

*

– Most, hogy áttekintettük a kompozícióit, az jutott eszembe, hogy amikor a Zeneakadémiára felvételizett, akkor két kórussal jelentkezett. Aztán valahogy a vokális művek eltűntek a palettájáról és a hangszeres darabok kerültek előtérbe.

Érdekelne az is, hogy a hangszerekkel mikor és hogyan ismerkedett meg?

– Furcsa módon a zeneszerzés tanulmányaim alatt egyetlen egyszer sem voltam jelen olyan órán, amikor a tanár azt mondta volna, hogy ez itt a fuvola, ezt és ezt kell vele csinálni, így kell használni, ilyen a hangja, ilyen a forte, hallgassátok meg a pianóját. Kodálynál ez egyáltalán nem volt divat. Amikor Kodálytól elkerültem, akkor pedig már túl voltam azon az időn, amikor még ezzel kellett volna foglalkozni. De engem mindig érdekeltek a hangszerek. Gyermekkorom óta szokásom volt, ha láttam egy hangszert, akkor odamentem ahhoz, aki játszott rajta és megkértem, mutassa meg, hogyan kell rajta játszani, és mit lehet vele csinálni. Lehetőleg kottával a kezemben figyeltem, hogy a zenekarban hogyan szólnak a különféle hangszerek.

Ez a hangszer iránti érdeklődés még ma is megvan bennem.

Egyébként nagyon sok hangszerelés-tani könyvet olvastam végig. Meg aztán magamtól is elképzelem, hogy egy hangszernek hogyan kellene szólnia. A fogástáblázatokból megtanultam, hogy egy-egy hangot 2-3 féleképpen lehet fogni. Rendben van. De akkor a 2-3 féle fogás között lehet például tremolózni. Volt olyan, hogy a hangjegy fölé írtam a fogásmódját. Erre a trombitás, vagy a kürtös azt kérdezte, hogy mik azok a római számok a hang fölött. Mondom: ugyanaz a hang különböző fogásokkal.

Az igaz, hogy főleg hangszerekre komponálok, mert sok olyan lehetőség van bennük, amit még nem használtak ki.

*

Szöllősy András műveinek rádiós felvételei

 1952

Békét akarunk – tömegdal  (Weöres Sándor)

1953

Hazám
Hívogató (Weöres Sándor)
Népek tavasza
Szép a világ

1954

A leányka  (Vörösmarty Mihály)

1955

Köröcskéző
Nehéz szerelem – dalciklus József Attila verseire
Rózsadal (Csokonai Vitéz Mihály)

1956

Nehéz szerelem – dalciklus József Attila verseire (2. felvétel)
Nyugtalan ősz –kantáta baritonszólóra és zongorára  (Radnóti Miklós)

1957

Kolozsvári éjjel – elégia énekhangra és fúvósötösre (Jékely Zoltán)

1958

Nehéz szerelem – dalciklus József Attila verseire (3. felvétel)

1959

Régi magyar tánc

1969

Három darab fuvolára és zongorára

1970

III. concerto (16 vonós hangszerrel) (1968)
IV. concerto (1970)

1972

Átváltozások (Trasfigurazioni)

1973

Zene nagyzenekarra (Musica per orchestra)
Musica concertante

1974

Preludio, adagio, fúga
Sonoritá (Hangzások)

1976

Lehellet

1977

Rézfúvószene

1978

Gyászzene Igor Sztravinszkij emlékére (/Pro somno Igoris Stravinsky quieto)

1979

Csembalóverseny

1982

100 ütem Tom Everettnek (A hundred bars Tom Everett)

1984

Tristia (Maros sirató)
A farizeusok ellen (In pharisaeos)
Planctus Mariae – változatok egy barokk témafejre

1985

Miserere

1986

Harsonakvartett
Planctus Mariae – változatok egy barokk témafejre (2. felvétel)

1988

Töredékek – dalciklus Lakatos István verseire

 – Zárásként álljon itt még az első beszélgetésünk teljes szövege.

Szőllősy Andrással első alkalommal 1989. november 14-én beszélgettem.

Azt kértem tőle, hogy emlékezzen Lehel Györgyre, a Magyar Rádió szimfonikus zenekarának nemrég (szeptember 23-án) elhunyt karmesterére, egyben az egyik legjobb barátjára.

Azt ajánlotta, hogy az emlékezést Lehel Györgyről maga fogja megírni. Tiltakoztam, hiszen akkor én kimaradnék belőle. Többlete van annak, ha spontánul elmondja mindazt, ami eszébe jut, én pedig leírom. Nem tartott sokáig a „rábeszélésem”, néhány apró kérdés az emlékek zuhatagát indította el. Az asztalra kitett magnetofon pedig rögzítette mondandóját.

Első beszélgetésünk Lehel Györgyről, az új magyar művek felvételéről és a Rádióban várható változásokról szólt.

– Lehel György az új művek bemutatásával kapcsolatosan így nyilatkozott Önről:

”Most már szeretnék azoknál a barátaimnál maradni, akik a legközelebb állnak hozzám. És így jutunk el Szőllősy Andráshoz, akinek jelentős darabjait mutattam be.

Hozzá rendkívül szoros lelki kapcsolat fűz.”

Hogyan kezdődött ez a barátság?

– A pályám kezdetén, nagyon sok alkalmi- és kísérőzenét írtam a Rádió számára. Olyan egy-kétezer forintos munkákat. Akkor még Lehel Gyuri is kezdő karmester volt, tehát többé-kevésbé ő dirigálta ezeket. Egy ilyen felvétel szünetében elkezdtünk beszélgetni. Hamarosan kiderült, hogy egyformán gondolkoztunk a zenéről, az irodalomról, képzőművészetről, egyformán gondolkoztunk a világról. És ez az egyformán gondolkodás az idők folyamán rendkívül szorossá fűzte kapcsolatunkat.

Számomra ez a barátság azt a bizonyosságot is jelentette, hogy ha egy új kompozíció kottáját Lehel György kezébe leteszem, akkor ő azt hallja ki belőle, amit én szeretnék, hogy ő kihalljon. A kották mögé tudott látni, világos volt számára, miért írtam meg valamit, mit akarok vele mondani. És ő ezt kibányászta a zenekarból. Ha az ember sok karmesterrel dolgozik életében, akkor tudja igazán, hogy ez milyen nagy dolog.

Volt-e Önök között valami részletesebb megbeszélés, vagy műhelymunka egy új kompozíció betanulásánál, felvételénél?

      Soha. Átadtam a partitúrát, aztán ő értesített, hogy mikor van a felvétel. És akkor elmentem. Előfordult persze, hogy közbeszóltam:Gyurikám, ezt a dolgot így, vagy úgy szeretném.

Néha ebben-abban ellenkeztünk is. De ő megindokolta, hogy mit miért csinált. Egyszóval neki elképzelése volt a darabról, amit meg is valósított. A szólampróbákat is rendszerint maga vezette. És újra és újra, még egyszer és még egyszer próbálta. Ha valami mégsem úgy sikerült, ahogy kellett volna, az nem rajta múlott. Mert mire Gyuri a szólamokat lecsiszolta és összerakta, hogy abból egységes dolog jöjjön ki, addigra már túl is voltak azon a próbaszámon, amit egyáltalán meg lehet adni.

Nem kívánhatom, hogy egy új darab felvételére adjanak még száz próbát. A Rádió nagyüzem és megvannak a maga kötöttségei.

Persze, amikor a Waldbauer-vonósnégyes – köztük Molnár Antal – Bartók Béla I. vonósnégyesét bemutatták, akkor 280, vagy nem tudom mennyi próbát tartottak. Csakhogy ők elhivatottak voltak, hittek abban a zenében, és jól akarták előadni. Mert egy új darab mindig olyan, amilyennek a karmester, vagy előadó megmutatja. Egy Beethoven-szimfóniára mondhatom azt, hogy rosszul játszották. De egy új darab előadását nincs mihez viszonyítani. Senki sem tudja, hogy milyen. Lehel Gyuri tolmácsolásában én mindig úgy éreztem, hogy a kompozíció olyan. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy a legkevesebb próbával is eltalálja a lényeget.

Megformálta az arányokat, összefogta, darabot csinált a hangokból.

Ha tudta azt, hogy a Rádiózenekar fogja bemutatni a készülő új művét, akkor a komponálás közben számolt-e az ottani lehetőségekkel?

– Én mindig a Rádiózenekarban gondolkodtam.. Ezzel a zenekarral éppen a korai kísérőzenék miatt sokszor voltam kapcsolatban. Úgyhogy nagyon jól tudtam, hogy mit tud az I. hegedűs, mit tud a II. hegedűs, a klarinétos, az oboás. Ahogy tudtam, igyekeztem testre szabni a szólamokat. Mindaddig, amíg el nem rugaszkodtam. És akkor jött a klarinétos, vagy más, hogy ezt a szólamot nem lehet eljátszani. Egy kis vita után aztán megegyeztünk. Pedig igazán nem kerestem a különleges fogásokat és hatásokat. Mert eljátszható darabokat szeretnék írni. Hiszen a mi zenekaraink általában nincsenek felkészülve a különleges igényű művek előadására.

Az olvasásnál már rendszerint baj van. Aztán az együtthangzásnál.

Egy Beethoven-szimfóniánál minden zenekari tag tudja, hogy mekkora diminuendót kell csinálni ahhoz, hogy a fontos szólam kijöjjön. Mert ezt már sokszor hallotta, sokszor játszotta.

De az új darabnál már kísért a bizonytalanság. Még a legjobb zenekaraink sem alkalmasak mentálisan arra, hogy egy egész koncerten új műveket játszanak, mint ahogy a „Korunk zenéje” sorozatban olykor előfordul. A Rádiózenekarnál jobb a helyzet. Először is a zenekaraink közül a legjobban olvasnak. Hozzá vannak szokva. Kísérőzenéken és másokon jól begyakorolták. Azért lehetséges, hogy a Rádiózenekar első olvasása olyan, mint a többi nagyzenekarunk harmadik próbája. Ezt is Lehel György nevelte beléjük. És ő nevelte a zenekarba azt a tisztességet is, hogy sosem fintorog, hogyha új zenét játszik.

A Rádiózenekarban ezt sohasem éreztem.

A régi boldog időkben, amikor még a zenészek figyeltek egymásra, akkor szokás volt az, hogy bementünk egymás felvételeire. Például mikor Maros Rudinak volt egy felvétele, akkor nyolcan, tízen ültünk ott. És mindenki elmondta a véleményét. Megbeszéltük a zenekarral,a karmesterrel is, ha valamit másképpen gondoltunk. Volt valami érdeklődés egymást iránt.

– Mit gondol, a Rádió eddigi mecénási szerepe – az új magyar zenével kapcsolatban – változik-e, marad-e?

– Én nem ismerem a Rádiót belülről. Mindenesetre két dolog elengedhetetlen. Kell egy olyan vezetőség, amelynek fontos a magyar zene ügye. És kell egy olyan megszállott karmester, akinek az új magyar zene ügye a szívén fekszik. No most, ha van egy vezetőség, aki ezt szeretné tovább folytatni, és van egy karmester, aki azt mondja – ezt most személy szerint senkire sem mondom, mert azt sem tudom, hogy ki lesz Gyuri utódja, Ligeti András marad-e, vagy más jön – de ha azt mondja, hogy hagyjatok nekem békét ezzel a sok mai zenével, akkor hiába piszkálja őt a vezetőség, a karmester nem fogja csinálni.

Lehet, hogy jön valaki, akinek mindene lesz az új magyar zene, és ötpercenként be akar egyet mutatni, de akkor meg a második, a harmadik, vagy a negyedik után – most úgyis mozog minden – egy főnök fogja azt mondani, hogy hagyj békén már ezzel a sok mai zenével. Játsszatok inkább Mendelssohnt, mert az kell a közönségnek. Nem lehet ezt kiszámítani előre.

Ilyen szempontból az elmúlt évtizedekben nagyon szerencsésen alakult a közös munka, mert a Rádió vezetősége is akarta, és Lehel György is akarta támogatni a zeneszerzőket.

*

B.É.: Idáig tartott – a hivatalosnak szánt – beszélgetésünk. Innentől kezdve abból idézek, amit szubjektív megközelítésben a naplómban feljegyeztem.

 

Rajeczky Benjaminnal (Pándi Titusz felvétele)

 

  1. rész

SZŐLLŐSY  ANDRÁS szubjektív megközelítésben.

 

Az első látogatásom után, legközelebb a Rádióban csak futólag találkoztunk,

de azt megmondhattam neki, hogy a beszélgetésünket szeretném folytatni.

– „Milyen célból?” – kérdezte.

 – „Eddig 15 zeneszerzővel beszélgettem az életükről, pályafutásukról, a Rádióval való kapcsolatukról …

– Van 15 zeneszerző?

– Hát … a 15 zeneszerzőbe benne van Kósa György és Kadosa Pál is (tehát azok,

akik már nem élnek.)

– És Mozartról nem írt?

Hát igen. Milyen egyszerűen adta tudtomra, hogy Mozart a zeneszerző.

Tehát amit én csinálok … De én ebbe a korba születtem. Nem tehetek róla, hogy ma nincs egyetlen Mozart sem. Azokat kell megbecsülni, akik Mozart után is zeneszerzőnek vallják magukat. Én pedig azt vállaltam, hogy néhányukról írok, – a magam módszere szerint.

Szőllősy azért került hozzám olyan közel, mert annak ellenére, hogy ma ő az egyik legtiszteletreméltóbb, legelismertebb, legtekintélyesebb magyar zeneszerző, mégis képes rá, hogy szerény maradjon, és helyzetét, helyét Mozarthoz mérje a zenetörténetben.

És közben nemcsak önmaga, hanem az egész magyar és nemzetközi zeneszerző társadalomról mond kemény ítéletet.

Szerencsémre a beszélgetés folytatódott.

  1. november 14-től – 2007. november 27-ig (amikor utoljára jártam nála,) 18 év telt el.
  2. november 14-től – 1995. novemberéig (tehát hat év alatt) 20 darab 60 perces magnó kazettát töltött meg mondanivalója. (Több is lehetett volna, de időnként – ha nem akarta véleményét megörökíteni, – kikapcsolta a magnót.)

A hosszú szöveget leírtam és témánként sorrendbe szedtem. A rövidített, száz oldalas szöveget elvittem neki, kérve, hogy olvassa el és javítsa ki. Sajnos, erre nem került sor.

Amikor kiderült, hogy Kárpáti János ír róla könyvet, akkor szomorúan ugyan, de megértéssel fogadtam. Nem kértem többet „magnetofonra rögzített beszélgetésre”.

A kész anyagomat (100 oldal szöveg, 50 oldal a művek jegyzéke) dobozba tettem,

(mint egy szellemi koporsóba), hogy ott várjon valamilyen „feltámadásra”.

*

Íme a jegyzetem részletei:

 

  1. 11. 14. Szőllősy beszélgetés közben a pulzusát mérte. Hanggal jelezte, milyen egyenetlen a szívdobbanása. Kihagyások is vannak. Azt mondta, hogy a héten megy vizsgálatra és talán szívritmus szabályozót építenek be.

 

  1. 11. 30. Telefonon minden jót kívántam névnapja alkalmából.

A bemutatkozásnál kissé morbid tévedés történt. „Bieliczkyné Éva vagyok, …(csend) …

„a Lehel ügyben kerestem”. A nevemet nem tudja, Lehelről pedig a hűtőszekrény jutott eszébe. (Hogy most nincs semmi baj vele, nem kértek javítást …) Persze, aztán beugrott neki, hogy ki vagyok. Kérdeztem a hogyléte felől.  „Amikor a kórházban lesz hely, értesítenek, és megyek.” „A kórházi tartózkodás meddig tarthat?” – tudakoltam. „Három hétig. Tehát három hét múlva vagy itthon leszek, vagy a Farkasréten …”

 

  1. 12. 05. Elkészültem az első szöveg magnetofon szalagról való leírásával. Tehát újra találkoznunk kellene. A telefonhívásra senki sem jelentkezett. Szomorú lettem. Nem tetszik nekem a szervezetbe való olyan erőszakos beavatkozás, mint a szívritmus szabályozó.

Valamit végletessé tesz. Addig tart az élet, amíg a szerkentyű pontosan működik. Én ilyenbe nem mennék bele. Csak a természetes gyógymódoknak vagyok híve. Jó lenne őt is erre-fele irányítani. Ha beleszólhatnék egyáltalán a sorsdöntéseibe.

Késő délután végre felvette a telefont. Egyelőre nem megy kórházba. Hála Istennek! Megkönnyebbültem. Csütörtökön ő jön be a Rádióba.

 

Milyen érdekesnek tűnik mindaz a mondanivaló, amit tőle várhatok. A neki feltett kérdések az én hiányérzetemből fakadnak. Mert ami nekem fájó hiányérzet, az neki az átélt lényege: Erdély, Eötvös Kollégium, Zeneakadémia, …. zenetudomány, zeneszerzés.

Óriási tudás, tapasztalat, mindez gazdag kincsestár.

 

  1. december. Összeállítottam az elképzelt könyv tartalmát.

A magnetofon-szalagról leírt szöveget ez alapján kezdtem csoportosítani.

 

1./ Élete első 18 esztendejét Erdélyben töltötte.

2./ Tanulmányait Budapesten végezte: a Pázmány Péter Tudományegyetemen,

az Eötvös Kollégiumban és a Zeneakadémián, Kodály Zoltán tanítványaként,

majd Rómában Goffredo Petrassi mesteriskolájában.

3./ Útkeresés után a Zeneakadémia tanára, zenetudós és zeneszerző.

4../ Epilógus Ha a történelmi korszak, amelyben létezett, rányomta is bélyegét az életére, mégis teljes értékű, tartalmas életet mondhat magáénak, amit optimista, pozitív kicsengéssel kell zárni!

 

  1. 04. 03. Ébredéskor az volt az első gondolatom, hogy nem halogathatom tovább a Szőllősyvel való beszélgetést. A Rádióba vittem a magnómat, hogy hátha már ma?

Telefonon sikerült beszélni. És talán csütörtökön.

A decemberben előre megtervezett „tartalmat” még most is jónak tartom. Isten adja, hogy ezt a vázat sikerüljön megtölteni tartalommal.

Ahogy megbeszéltük a csütörtöki időpontot, mindjárt vissza is hívott. (Tehát már tudja a nevemet és a telefonszámomat …) Tologatni akarta az időt. De én szinte felháborodva mondtam, hogy december eleje óta már a világtörténelem is megváltozott. (Mi pedig közben nem haladunk.) Ne halogassuk tovább a beszélgetés folytatását. Meggyőztem. Tehát csütörtökön a Rádióban. (Nem hívott magához a kávézósarokba …)

 

  1. 04. 25. Megint hetek telnek el, amíg Szőllősyvel újra találkozunk. (Influenzás volt, aztán

a felesége szeméről lézerrel leoperáltak valamit. Most pedig ő jár valamilyen kínai

akupunktúrás kezelésre.) De a jövő csütörtökön már bejön a Rádióba.

A következő téma: az Eötvös Kollégium. Nagyon érdekel, hogy milyen volt az élet a háború előtt. Persze, a témákra a lehetőség szerint fel kell készülnöm. A könyvtárból kikértem Szász Imre: Ménesi út című könyvét. Az eleje: regény. Egy fiatal történésznő tanulmányt akar írni az Eötvös Kollégiumról. Anyagot gyűjt hozzá – az élő emlékezetből. Így jut el többek között tanárához, aki egykor Eötvös kollégista volt. A könyv második része valóban dokumentum anyag, igaz, hogy csak az 1945 utáni életről szól.

Tehát a háború előtti kor bemutatása, – amit Szőllősytől várok – nagyon is időszerű.

 

  1. 05. 03. Végre valakitől személyes élményként hallottam az Eötvös Kollégiumról.

Bár egy kis csalódott hiányérzetem is van. Talán nem tudtam a lényegre kérdezni. Vagy csak olyan titok után kutatok, ami nincs is. De mégis, ha végiggondolom, csak a felszínről beszélünk. Még nem jutottam a közelébe. Nem tudtam kinyitni azt a bizonyos kis „lelki” zsilipet, ami meghatna, ami hatással lehetne rám. Vissza kell térni még egyszer (vagy többször is) a gyermekkorára. Azt mondják, hogy minden a gyermekkorban dől el.

Tehát, ha meg akarom fejteni a „felnőtt ember” titkát, vissza kell mennem a forrásokhoz.

Miből táplálkozott a tudása, az érdeklődése.

 

  1. 05. 07. A témám Erdély volt. Ezzel kellett volna kezdenem is a beszélgetést. Hiszen az első 18 évét ott töltötte. Az ő hazaszeretete, magyarságtudata több rétegű, nem úgy, mint annak, aki Magyarország közepén született.

A fáradtságára hivatkozott ugyan, mégis most (először) nyílt meg előttem a lelke titkos ajtaja:

az évtizedek óta vele élő honvágya, Erdély után. És a bűntudat, amiért elhagyta szűkebb hazáját. Budapesten azóta sem érzi magát igazán „otthon”. Megható és szép volt.

1990.05.15. Most először éreztem, hogy Szőllősy is fontosnak tartja, hogy „kibeszélje” magából a életét, véleményét az átélt eseményekkel kapcsolatban és az emberekkel való találkozásait.

  1. 06. 05. A mai témánk: a Zeneakadémia tanárai a háború előtt: Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, Ádám Jenő, Zathureczky Ede. Időnként könnyekig meghatódtam.

Kodály a tanítványainak kijelölte az életutat. Mit jelölt ki Szőllősy András számára?

Hiszen már 1943-ban összeállította az első Kodály kötetet. Talán ezt?

Tudat alatt mindig töprengtem azon, hogy mi tette Kodályt a magyar zenei kultúra meghatározó egyéniségévé. Most tömören, világosan megkaptam a választ. Kodály már 18 évesen kitalálta önmagát. Tehát: életének feladata: a magyar zenei oktatás felemelése.

A tanítványain keresztül megsokszorozta önmagát a cél érdekében. Kiosztotta mindenkinek a feladatot, amit egy életen keresztül „tennie” kellett. Így jutott el Kodály minden városba,sőt külföldre is. Ettől (is) lett nagy.

  1. 06. 19. Két óra hosszat szánt rám. Úgy érzem, szívesen beszél. Még a zárójelbe tett gondolataiból is kis előadás kerekedett. Már többször rákérdezett, hogy írom-e?

Említette, hogy örül az olyan napoknak, amikor kettesben lehet a feleségével. Beszélgetnek, kávéznak. Szóval teljes az összhang 46 évi házasság után is. A feleségét is Évának hívják.

  1. 08. 21. A nyári nagy hőségben gondolni sem mertem volna arra, hogy behívjam

a Rádióba „szenvedni”. Helyette otthon dolgozom. A kazettákról írom a szöveget és témák szerint rendezgetem.

  1. Négy alkalommal beszélgettünk.
  2. január Az újév első keddjére beszéltük meg a találkozót. De mégsem jó, mert a feleségének kificamodott a lába, ápolnia kell.

A következő kedden vidáman mondja a telefonba”jövök!”

Készülök rá. Csöng a telefon: Csőtörés van. Szóval most sem.

De mégis! Tíz perc múlva visszahívott: „Megjöttek a szerelők, tehát délután megyek!

  1. 04. 02. Végre! Eljött az ideje, hogy a Szőllősy anyagot folytassam. Elővettem a régi jegyzeteimet. 1989. november 14-e óta három és fél év telt el. Egy kis történelem. Azóta rendszerek, kormányok változtak. Az én munkahelyi és magánéletemben is sok minden változott. Beindult a nyugdíjaztatásom ceremóniája. A nyűgös „kaptafaírást” (a heti műsortervezés leírását) átadtam Györki Évának, én pedig szabadon gazdálkodhattam a felmentési időmmel.

A nyugdíjas életem ajándéka, hogy 1992. december 1-én végre elkezdhettem a Rádiófónia

– 75 esztendő a magyar zene hullámhosszán című sorozatomat, és rám bízták (mert kértem) a zenei lektorátus ügyeinek intézését.

És itt van a Szőllősy-anyag! Szeretnék nála jelentkezni: hogy íme, készen vagyok a 20 db.

60 perces kazettára mondott szöveg leírásával. (Óriási munka.)

Feladatom: dolgaimat pontosan, szépen rendbe tenni, megfogalmazni.

S kiszűrni mindent (mindenkit), ami (aki) már felesleges életem ez újabb periódusában.

(Nem: szenvedély és anyagiasság, Igen: szellem és titoknyitogatás!)

Kedves Éva, azt hittem, hogy a tíz nappal korábban feladott kívánságaimmal megelőzöm a barátaimat. Magánál ez nem sikerült. Így csak viszonozni tudom tiszta szívvel minden jókívánságát. Kezét csókolja Szőllősy András (1994. december 20.)

*

  1. 04. 24. Újabb két év telt el. (Közben meghalt az anyósom, lezajlott a hagyatéki ügy, eladtam a lakást, vettem egy kisebbet és elköltöztem.) A lelkemből a feszültségek eltűntek.

Most már csak az édesanyám van és a kedvtelésből végzett munka. A kedves kis lakásban itt van az új számítógép is. Elővettem a Szőllősy dossziét és kezdem begépelni a szöveget.

Azt is, ami már egyszer készen volt, de nem lehetett átmásolni, és azt is, ami még hiányzik.

  1. 06. 29. Papp Márta szerkesztő kolléganőm megkért, hogy bizonyos Zenetudományi Alapítvány alapító okiratát írassam alá Szőllősyvel. Végre felhívhattam telefonon, megmondhattam az új címemet, telefonszámomat. Megkérdezhettem, hogy van?

(Rosszul, éppen orvosi vizsgálatra megy …) Megmondtam, hogy gépelem az anyagát.

Papp Mártának is említettem, hogy készül egy könyv a Szőllősyvel való beszélgetések alapján. Segíteni fog kiadót találni, csak legyen készen a kézirat. (!) Most új lelkesedéssel folytatom a munkát.

  1. 07. 04. Találkoztam Szőllősyvel. Akármilyen gyenge is, bejött a Rádióba. Igazán nem akartam fárasztani, de hálásan fogadtam. (A kettőnk közötti politikai nézetkülönbség – ami az utóbbi időben zavart – áthidalódott a szeretet, megbecsülés által.)
  2. 07. 17. Szőllősy kazetta-szövegei között sokáig kerestem azt a részletet, amelyen komponálási technikáiról, szokásairól beszélt. Végül a 14. kazettán találtam meg. Most írom,

és nagyon tetszik. Itt ugyanis műhelytitkokat árult el arról, hogy mit, miért és hogyan csinált.

Azt hiszem, ő is élvezte, hogy olyan valakinek beszélhet erről, aki nem igazán szakmabeli, de kíváncsian és érdeklődéssel hallgatja. Sőt, amit elmondott, azt én értettem, vagy legalábbis nem volt idegen számomra.

  1. 10. 20. December 4-én kezdődik az MR-70 kiállítás, amire én két partitúrát ajánlottam fel. Október 10-én látogattam meg Farkas Ferencet – december 15.-én lesz 90 éves! – ,

aki nekem ajándékozta a Csínom Palkó sok-sok megjegyzéssel „dekorált” ének-zongora kivonatát. E mellett Szőllősy András Lehellet című concertójának eredeti partitúráját szerettem volna megkapni. Ezt ajándékozta a zeneszerző a karmesternek, a különleges ajánlással.

Lehel György halála után a kotta a húgához, Lehel Judithoz került. Évekkel ezelőtt ő adta nekem kölcsön, hogy a dedikációt lemásolhassam. Szegény Judit, ezen a tavaszon szintén meghalt, ugyanolyan betegségben, mint a bátyja.

Tudom, tapintatlan dolog volt, hogy a férjétől Bánki Lászlótól (a TV dramaturgja és szerkesztője) kértem a kottát, de a szokásos rámenősségemmel mégis megtettem.

Hiszen kellett a kiállításra, és kell majd a Szőllősy- és a Lehel-könyvhöz is!

 

Hosszú ideig keresgéltük, de mivel emlékeztem a bordó kötésre és nagy méretére, végül a Judit könyvespolcán megtaláltam.

Persze, Bánki Lacival (egy friss cipót majszolgatva) beszélgettünk Lehel Györgyről, a hagyatékáról, ami talán idegeneké lett. Ezért ajándékozta nekem szívesen a partitúrát és a nála lévő Lehel fotókat is. Amikor Juditra terelődött a szó, szegény Bánki, az emlékek súlya alatt elsírta magát. A búcsúzásnál azt mondta, hogy sohasem találkozott még senkivel – rajtam kívül – akinek ilyen beleérző képessége lenne.

Utóirat: 1996. január elején, az Operettszínház vendégszereplésen volt Japánban. Elkísérte őket Bánki László is, hogy TV felvételeket készítsenek, de a szállodában hírtelen meghalt.

  1. 11. 06. Papp Mártának megmutattam a Szőllősy könyv tervezetét. Azt mondta, hogy ajánl kiadókat és alapítványokat, ahova pályázatot kell benyújtani. Igyekeznem kell az anyaggal, hogy decemberben kész legyen.
  2. 11. 23. Elkészültem a Szőllősy anyag nagy részének gépelésével. Már csak a befejező Epilógus hiányzik, amibe az összes zárójelbe tett gondolatát és a vegyes témákat akarom beleírni. Mellékletként pedig a műveiről készült rádiós felvételek listáját állítom össze.

(kb. 50 oldal)

Telefonon hívtam Szőllősyt, kérdeztem, hogy van. Válaszul sok-sok panasz hangzott el.

Elvittem a száz oldalnyi szöveget, de csak az ajtó előtti (levélszekrényt helyettesítő)

kosárba tettem le. Kértem a jó Istent, segítse meg, hogy még legyen ereje, kedve a javításhoz, kiegészítéshez.

  1. 11. 30. András napján telefonon hívtam Szőllősyt és kívántam, hogy „Isten éltesse”.

A hangja már életerősebb volt. Kézbe vette az anyagot, és egy hét múlva visszaadja – mondta.

(Nem adta.)

  1. 12. 07. Papp Márta azt mondta, hogy vegyem fel a kapcsolatot Hollós Mátéval.

Valóban: a kiadója számára levélben küldtem el a Szőllősy-könyv tervezetét.

  1. 12. 10. Hollós Máté telefonált, hogy érdekli őket a Szőllősy anyag. Szeretnék megünnepelni februárban a születésnapját, de nagyon elzárkózik. Ezért örülnek, hogy van valami, amiben személyesen is részt vett. Ha Szőllősy kijavította, valamint áldását adta rá, jelentkezzek a kézirattal és a jövő év folyamán kiadják a könyvet. (Hű, de fellelkesedtem!!!)
  2. 12. 14. Telefonon jeleztem, hogy kész vagyok a Szőllősy művek listájával is, holnap viszem el hozzá. Kiderült, hogy még mindig nem olvasta el a kéziratot … mert fáj a gyomra, rossz a közérzete. (Én pedig olyan szomorú lettem …)
  3. 12. 15. MR-70” kiállítás a Néprajzi Múzeumban. Én adtam hozzá: Szőllősy András Lehellet című művének partitúráját, amelyet Lehel György karmesternek dedikált, továbbá a dirigens fotóját és egy plakátot.
  4. 02. 02. A szobámba besüt a nap és gépelem a Szőllősy anyagot. A 150. oldalnál járok.

Jövő héten már találkoznom kell vele, hogy kiegészítsük a kérdéses részeket.

Tudnom kellene, hogy egyáltalán mi a véleménye? Nem jelentkezik.

Az is lehet, hogy a könyv kiadásával még várok … Szükségét érzem, hogy nagyobb rálátásom legyen a dolgokra. Pontosítani, részben korrigálni kellene mindazt, amit Szőllősy elmondott, mert időnként hiányosan fogalmaz, máskor pedig túlzásokba esik. Sajnos, az én tudásom, tapasztalatom nagyon kevés ahhoz, hogy egy tiszteletreméltó, fantasztikus műveltséggel rendelkező tudós, zeneszerző, főiskolai tanár „meséinek” lektora lehessek.

  1. 02. 27. Szőllősy 76 éves. Virágos lapra írtam: „Születése napján minden jót kíván szeretettel: B.É.” Elvittem hozzá, de csak az előszobájáig mentem és a kosárba tettem.

Többször kértem tőle, hogy adja ide másoltatás céljából a fényképeit és az írásait.

Halogatta. Egyszer aztán kiderült, hogy Kárpáti János zenetörténész, Szőllősy műveinek elemzője vitte magával. „Mindent, ami a fiókban volt, azt beseperte a táskájába.”

Szóval ez a halogatás oka. Kárpáti János fog könyvet írni róla, nem én.

(Miután velem felidézte az emlékeit, könnyebb volt újra elmondani.)

  1. 11. 30. András napja. Telefonon gratuláltam neki.
  2. 02. 09. Szőllősy ma bejött a Rádióba, a Passacaglia című új művének felvételére.

Hosszú idő után mozdult ki az otthonából. Kaptam az alkalmon és én is bementem a 22-es stúdióba. Szívesen szegődtem kísérőjéül, amit ő igen kedvesen fogadott. A művet Perényi Miklós és az Auer vonósnégyes játszotta. Teljesen felkészülten jöttek be a stúdióba, és szinte hibátlanul eljátszották már az első nap. (Pedig 3 délelőttöt biztosítottak a felvételre.)

Az egyik minimális hibát maguk a művészek fedezték fel, nem a szerző és a nem Matz László, a zenei rendező.

A felvétel után a pagodába mentünk. Szemlátomást élvezte a helyzetet: könyveket nézegetett, utána a büféből vett 2-2 hidegtálat (az egyik az elmaradt reggeli, a másik az ebédje lehetett).

Kérdeztem, hogy mi legyen a nálam lévő dedikált Lehellet partitúrával? „Legyen a magáé!”.

Örömmel vettem és szépen megköszöntem. Elmondtam, hogy a róla írott könyvről letettem. Nem konkurálhatok Kárpáti János zenetudóssal. Ha megjelenik a könyv, összehasonlítom a nekem elmondott szöveggel, és ami egyezik, azt kihúzom. Talán, marad olyan sztori is, amit csak nekem mesélt el: a rádióval, a bemutatókkal, a zenekari tagokkal és másokkal kapcsolatosan. Az az én sztorim lesz. (Utóirat: nem húztam ki semmit.)

  1. 10. 22. A Rádiófónia 100. adása – véletlenül, de mégis szerencsésen alakult.

Október 23-a előestéjén, az operaházi díszünnepség közvetítése után hangzott el a műsorom, amely maga is ünnepi volt a 100. adás miatt. (A Rádióújságban a cikkem és a fényképem is megjelent.) A témákat is úgy választottam, hogy a szívemhez közelálló zeneszerzők legyenek benne (Chopin, Dohnányi és Szőllősy).

Az operaházi műsorban Dohnányi Gyermekdal-variációira balettet mutattak be.

A Rádió közvetítésében – idő-csúszás miatt – lekeverték a zenét. Kezdődött az én műsorom, amelyben Dohnányi haláláról is szó volt. Zenei illusztrációként pedig a Gyermekdal-variációk befejező részletét idéztem. Ami az Operaház élő közvetítéséből lemaradt, az a Rádiófóniában folytatódott (pedig hetekkel előtte megterveztem). A véletlen játéka volt ez, de nekem tetszett.

E műsor apropójából felhívtam Szőllősyt, hogy hallgassa a Rádiót.

Tudom, hogy év elején, hosszú betegség után meghalt a felesége. A rövid beszélgetés alatt kiderült, mennyire egyedül érzi magát és beteg is. (Nem tud járni és félig vak.)

  1. 03. 15. Szőllősy András Széchenyi díjat kapott!
  2. 10. 17. A nyomdából elküldték a „LEHEL GYÖRGY karmester EMLÉKEZETE” című könyvecskémet. Az emlékező zeneszerzők között van Szőllősy András is. Minden fontos embernek adtam, vagy küldtem belőle 1-1 példányt.
  3. 11. 27. Végre rászántam magam, hogy Szőllősyhez is vigyek egy könyvet ajándékba. Aludt, így nem találkoztam vele. Egy asszony volt ott, valószínű, hogy állandóan ápolja.

A következő csütörtök hajnalban 2007. december 6-án meghalt. Nyugodjon békében.

  1. 01. 08. Este bekapcsoltam a Bartók rádiót. Magyar Kornél éppen a következő számot, Szőllősy András művét konferálta be: Paesaggio con morti (Tájkép halottakkal).

Nagy odafigyeléssel hallgattam. Közben eleredtek a könnyeim.

Most sirattam el Szőllősy Andrást, a kedves, jó embert.

  1. szilveszter napján, előkerült Szőllősy vaskos dossziéja és elkezdtem olvasni.

A szöveg érdekes, fordulatos, információkkal gazdag. Benne van Szőllősy spontán beszélgetős stílusa, színes „mesemondása”, egyéni véleménye. Nem tartom továbbra is az elzárt dobozban.

Most olyan korban vagyok, amikor minden régi írást, dokumentumot – javítások után – beírok a számítógépbe és kinyomtatom. Legalább az Emlékszobában (ahol a férjem irodalmi hagyatékát és az én zenetörténeti gyűjteményemet tárolom) maradjon meg, valamint a honlapomon teszem közzé. www.fonix-sarok.hu

 

Otthonában a kutyájával (Felvégi Andrea felvétele)