Emlékezzünk Lehel György karmesterre

25 éve, 1989. szeptember 25-én halt meg LEHEL GYÖRGY, a Rádiózenekar egykori karmestere. Ebből az alkalomból közzéteszem két régi beszélgetésemet a karmesterrel, amelyekből megismerhetjük a művész pályafutását, valamint a magyar zenetörténet, és a Magyar Rádió több évtizedes történetét is.
 

Számvetés Lehel György karmesterrel

A Magyar Rádió és az új magyar zene évtizedeiről

Mottó: „ Mind akik békére vágytok, nézzétek az igazságot!”

1980 körül kezdtem felfigyelni a Magyar Rádió mecénási szerepére, vagyis arra, hogy milyen nagy gonddal támogatják a magyar zeneszerzők ügyét. Megrendelésekkel, a művek rádiós felvételével, műsoron tartásával és részben külföldre való kijuttatásával is.
Elhatároztam, hogy a lehetőségekhez képest megpróbálom a Rádió és a magyar zeneszerzők
kapcsolatát feldolgozni. A Kartontárból kigyűjtöttem a művek adatait, kb. 1952-től – a hangszalagra való rögzítés kezdetétől – napjainkig, 1990-ig.
Az adatgyűjtés – évekig tartó hangyaszorgalmat és kitartást igénylő munkáján túl, fontosnak
tartom az „agyakban” felhalmozott emlékeket is kibányászni, beszélgetések formájában
magnetofonszalagra rögzíteni és leírni. Hiszem, hogy a magyar zenetörténet egy emberöltőnyi
korszakáról,a közelmúltról ily módon is hiteles nyomot kell hagyni.
A zenekari művek döntő többségének bemutatása Lehel György karmester nevéhez fűződik.
Először 1981 májusában kértem egy „emlék-idézésre”. Akkor a Rádiózenekar vezető karmesterének még külön szobája sem volt, ahol nyugodt körülmények között beszélgethettünk volna. Valahol egy stúdió előtti folyosón ültünk le. A mikrofonba behallatszott a takarítónők harsány hangja, szerszámaik zörgése. De Lehel Györgyöt ez a szituáció egyáltalán nem zavarta, talán észre sem vette. Magabiztos, bátorhangú. Élvezettel, kedvvel elevenítette fel pályakezdését, és a több évtizedes eseményeket, történeteket.
*
1. rész
 – 1946-ban, húsz éves fiatalemberként került a Rádióba, amikor ez az intézmény második
születését, vagyis a háború utáni újjászületését élte. 35 év távlatából is úgy tűnik, alkalmas
időpontban és megfelelő helyen kezdte el pályafutását. Hiszen a Rádió minden lehetőséget
megadott Önnek karmesteri tehetsége kibontakozásához. De az első vezénylésig, illetve a
vezető karmesteri kinevezésig még sok minden más munkát is kellett végeznie. Hogyan kezdődött?
 – 1945 februárban jöttem haza a háborúból, és miután mindenünk elpusztult, azonnal dolgozni
kellett, apámnak is, nekem is. Teljesen mindegy volt, hogy mit, csak hogy valamit keressek,
az életlehetőségért. Baráti kapcsolatok révén a Fővárosi Közmunkák Tanácsához kerültem, ami
később Országos Építésügyi Kormánybiztossággá vált, és ott voltam előadó. Tehát teljesen érdeklődésen kívül. Egy év után azonban ez a munka kezdett nagyon terhessé válni. Hiszen nekem volt szakmám, hivatásom, elképzelésem a zenei pályán. Néhány barátom, különösen Várnai Péter, aki akkor már forgató volt a Rádióban, ajánlotta, hogy jöjjek én is ide. Elég nehéz és körülményes dolog volt akkor a Rádióba bejutni. A koalíciós időkben minden pártnak meg volt a … szóval, nagyon bonyolultan volt minden felosztva.
1946 őszén végül is szerződéssel forgatóként alkalmaztak. Akkor voltam húsz éves. Emlékszem,
azon a nyáron volt a stabilizáció, és 10 Ft-os napidíjat kaptam.1947.január 1-én véglegesítettek.
Ha az ember már bent van a Rádióban, akkor elkapja a gépszíj, vagyis a rádiós munka
varázsa. Lelkes, szabadlégkörű munka folyt abban az időben. Hozzájárult, hogy még nem volt
kapuőrség, sem belépő. Teljesen nyitott volt a Rádió. Emlékszem, a mai Puskin utcában – akkor
Esterházy utcának hívták – volt a Sörkatakombának nevezett gyönyörű régi vendéglő, óriási
kerttel, nagy diófákkal. Nemcsak hogy odajártunk át étkezni, hanem telefonrendelésre a pincérek
tálcán hozták át a stúdióba a vacsoránkat. Aztán ezt is megszüntették.
 
 – A Rádiós munka varázsához hozzájárulhatott az is, hogy amikor Ön a Rádióhoz jött, sok
kiváló ember dolgozott itt. Például Kókai Rezső volt a komolyzenei-, Polgár Tibor pedig a
könnyűzenei osztály vezetője. Kik voltak még?
 – Akkor már Kelen Péter Pál volt a vezérigazgató, Ortutay Gyula az elnök, Schöpflin Gyula a
műsorigazgató. Kolozsvári Grandpierre Emil vezette az irodalmi-, Vajna János és Pamlényi Ervin történész a politikai osztályt.
Igazán tehetséges, fiatal gárda jött össze, hiszen mindegyik vezető a 20-as, 30-as évei elején járt.
Maga Ortutay is 30 valahány éves lehetett akkor. A zenei osztályon is majdnem teljesen fiatal
zenészből álló munkatársak dolgoztak, mint például Paul Tibor karmester, Balla Kati szerkesztő,
Tamássy Zdenkó és a forgatók között a velem kb. egykorú Barna István, aki ma zeneíró. Mind a
két zenei osztály tulajdonképpen 2-3 emberből állt. Szinte jobban emlékszem a titkárnőkre, mint
a munkatársakra. Például Szűcs Évára – Kókai titkárnőjére – aki minden adminisztrációt és műsorügyet egyedül végzett.
 – Milyenek voltak a munkakörülmények zenei téren?
 – A zenei adások akkor főleg élőből mentek. A lemeztárnak csak a roncsai maradtak. De
rögtön – már 45-46-ban elkezdtek áradni a lemezek a Szovjetunióból, az angol BBC-ből, Amerikából például olyan szuper lemezeket kaptunk, amelyek csaknem dupla méretűek voltak mint a mostani nagylemezek. A rossz körülmények ellenére is pezsgett az élet.
Mindenki nagy energiával és érdeklődéssel vetette bele magát a munkába. Én nemcsak a napi
néhányórás szolgálatot láttam el, hanem rövid idő után bekapcsolódtam más műfajokba is, például kísérőzenéket állítottam össze. Gyakoriak voltak a tanulmányutak. Például amikor Schöpflin Gyula és mások a BBC-ből hazajöttek az ún. ”feature”ötletével, amit ma dokumentum-játéknak lehetne nevezni, egymás után készítettük az ilyen műsorokat. Természetesen a téma a fasizmusról és a háborús időkről szólt. Miután a lemeztár teljesen szét volt rombolva, különösen 45 elején minden fasiszta dokumentum- anyagot összetörtek, így az indulókat, a háborús és a háború előtti nótákat is. Ezért a háborús dokumentum-műsorok készítéséhez újra meg kellett szerezni a zenei anyagot. Például a hitlerista és a horthysta indulókat. Egy Koppány Miklós nevű fiúval együtt csináltunk ilyen dokumentum-játékot. Mivel zenei anyag nem volt hozzá, újra fel kellett venni.
Behívtam az akkor még Mária Terézia honvéd gyalogezrednek nevezett katonazenekart, hogy a
stúdióban felvegyük a régi náci és nyilas indulókat. Ez kb. 1946 őszén, 47 elején lehetett. Olyan
felszabadult, boldog zenélést régen láttam, mint amit ők rendeztek, hiszen ismét azt játszhatták,
amit évtizedeken keresztül megszoktak. Komikus szituáció volt.
 – Az Ön egyéni sorsa hogyan alakult itt tovább?
 – Én aztán rövidesen zenei rendező, majd főrendező lettem. Közben összevonták a két zenei
osztályt, majd Szirmai István elnöksége alatt ismét ketté választották. Rövid ideig Enyedi György lett a zenei osztály vezetője, majd Sárai Tibor.
Az ötvenes évek elején nagyon zavaros, nehéz idők voltak. Egy ideig én is voltam osztályvezető – huszonvalahány évesen -, majd pedig főszerkesztő, egészen 1956-ig. Ez utóbbi beosztás rendkívül sok feszültséget váltott ki belőlem is,de körülöttem is. Mert akkor már a karmesteri pályafutásomnak az első évtizedében jártam. 1947 nyarán dirigáltam először a Rádióban. Szóval ezt a kettősséget . a hivatali elfoglaltságot és a karmesteri munkát – nagyon nehéz volt összeegyeztetni.
 – A vezetői feladatok ellátása különösen nehéz lehetett az ötvenes években.
 – Igen. Rettenetes nyomások voltak. Főleg politikai szempontból. A Műsorülésre minden
héten pontos statisztikát kellett készíteni a zenei műsorok nemzetiségi megoszlásáról. 50% fölött
kellett legyen a magyar zene, 25% fölött az orosz, vagy szovjet zene és a maradék 21-22%-ba
kellet bepréselni a világ zeneirodalmát. Ha véletlenül nem sikerült ezt az arányt megszerkeszteni,
akkor kemény botrányok voltak, és újra kellett kezdeni a munkát.
Nem érdektelen megemlíteni egy jellemző epizódot abból az időből, az úgynevezett Savergyán
ügyet. Előtte, 1948-ban volt a Zsdanov-féle párthatározat a Szovjetunióban, amely Sosztakovicsot, Hacsaturjánt és másokat – hát finoman mondva – megbírált. De ennek súlyosabb következményei is voltak. Nem sokkal utána, úgy 51-ben megjelent Savergyánnak a tollából – akiről azóta sem tudom, hogy kicsoda, soha többet nem hallottam róla – egy 120 oldalas brosúra nagyságú füzet, „ A szovjet zene útja” címmel. A Rádió elnöksége, amit akkor Kollégiumnak hívtak, hozott egy határozatot, hogy mi ezt a Savergyán-féle füzetet folytatásokban adjuk le a műsorban. De így, a teljes szövegből kiragadva, részletekben leadva, rendkívül bíráló műsor volt Sosztakovicsról, a formalizmusról és a szovjet zene polgári elhajlásairól –persze zenével, ezekkel az „elfajzott” művekkel illusztrálva.
Végül valakiben – úgy hiszem a Budapesti Pártbizottságnál – azt az érzetet keltette, hogy
ez egy szovjet zene ellenes sorozat, mint ahogy az is volt, hiszen az egész könyv sok bírálatot
tartalmazott. Ebből aztán rettenetes fegyelmi lett, aminek a végén Devecseriné Huszár Klára
szerkesztőt elbocsájtották. Engem és azt hiszem Sárait szigorú megrovással egy fokozattal alacsonyabb beosztásba helyeztek. Akkor egyesítették újra a két zenei osztályt és az osztályvezetőinél alacsonyabb beosztásként lettem főszerkesztő. Ezt csináltam 1956-ig.
Mint előbb már mondtam, a kettős élet az utóbbi négy-öt évben rossz helyzetet, feszültséget teremtett.
1957 elején Gács László, a Rádió akkori megbízott vezetője hívott ugyan vissza, hogy
legyek a zenei főosztály vezetője. De akkor én már eldöntöttem magamban, hogy ha éhen halok is, nem vállalok több adminisztratív és vezetői beosztást, hanem végre egyszer elindulok a saját
pályámon. Akármi lesz ebből. 1957 elején sem a helyzet, sem a kilátások nem voltak túl bíztatóak és optimisták. Elhatározásom miatt meg is orroltak itt rám, és karmesterként sem kértek fel egy ideig. 1958-tól kezdve aztán megint rendszeressé vált a közös munka a zenekarral.
A hatvanas évek elején – ha jól emlékszem 1962-ben – külső szerződésesként a zenekar állandó
karmestere lettem, 1968-ban pedig vezető karmestere. Körülbelül így alakult itt a sorsom.
B.É. – Ön is tagja volt annak a csoportnak, amelynek az volt a feladata, hogy szinte futószalagon
gyártsa a zenés darabokat. Ezért is nevezték a Rádiót akkor „operettgyár”-nak.
L.GY. – 1949-50-ben rendkívül nagy politikai súlyt kezdtek fordítani a rádióműsor népszerűsítésére, hogy minél populárisabb, minél szórakoztatóbb legyen. Hiszen az életszínvonal romlott, a politika egyre keményebb lett, szükség volt valami ellensúlyozásra.
Akkor jött létre egy brigád, egy társaság, akik a Rádióoperettet gyártották. Ma már szinte
hihetetlen, hogy hetenként egy új operettet produkáltunk, hosszú időn keresztül. Ennek a teamnek a vezéralakjai voltak: Rácz György rendező, Szász Péter dramaturg. A darabok legtöbbjét pedig én dirigáltam. Az operett bemutatók általában szombatonként, a 10-es stúdióból mentek élő adásokban. Ez a stúdió akkor épült fel, tehát még új volt. A zenekar rendszerint az erkélyszerű kiképzésen, a galérián volt elhelyezve, a színészek és az énekesek pedig a földszinten voltak. Nyugodtan mondom, hogy nehezebb volt az akkori körülmények között egy operett előadást létrehozni, mint ma mondjuk a szimfonikus koncertet vezényelni.
Mindenesetre nekem – egészen fiatal emberként – jó karmesteri gyakorlatot jelentett. Ma már
hálás vagyok a sorsnak, amiért ebben részt vettem, hiszen olyan szakmai gyakorlatnak felelt meg, amit más kollégák színházi szerződéssel szereznek meg, azzal a plusszal, hogy itt nem sorozatban mentek az előadások, hanem csak bemutatók voltak.
A darabok között, amit hetenként vagy kéthetenként produkáltunk, persze sok volt a selejt.
Ilyen rövid periódusokban nem lehet csupa jót alkotni. Azért egy-két maradandó mű is van ezek
között. Az első rádió-operett Kemény Egon „Májusfa” című operettje volt. Erre azért emlékeszem, mert a „Keringője” ma is él és megy néha a Rádió műsorában. Farkas Ferenc „Csínom Palkó” című daljátéka rögtön a bemutató után rendkívüli sikert aratott és nagyon népszerű lett. A zeneszerző Kossuth-díjat kapott érte.
A Csínom Palkót 1950.január 22-én mutattuk be. Április 4-én az Operaházban óriási díszelőadást terveztek a felszabadulás 5. évfordulója tiszteletére. Ezzel kapcsolatosan eszembe jutott egy történet, amire már nagyon kevesen emlékeznek. A díszelőadás szervezői úgy határoztak, hogy a „Csínom Palkóból” is előadunk részleteket. Ahhoz ma már nincs fantázia, hogy 1950-ben egy operaházi díszelőadást milyen biztonsági intézkedések előztek meg. Jellemző, hogy képtelen voltam elintézni, hogy az anyám kapjon rá egy jegyet. Már 2-3 nappal előtte az Operaházba csak különleges igazolványokkal lehetett bejutni. Az épület belső folyosói vasajtókkal voltak lezárva, és mindegyikhez újabb igazolvány kellett.
A díszelőadáson – az nem biztos, hogy minden név hiteles, amit mondok, mert elég régen
volt – Rákosi Mátyás mondott beszédet. Itt volt Vorosilov, Csu En Lai, és mindegyik szocialista
ország vezetője. Azt hiszem, hat órakor kezdődött az ünnepség, és a tervek szerint a protokoll
rész, tehát a beszédek után jött volna a nagyszabású művészi program. Aki élt és mozgott, például Székely Mihály, Svéd Sándor, a balett-együttes – amelyik akkor nagyon híres volt-,és mások. Szóval hatkor elkezdődött, mi pedig ott voltunk beöltözve, a magyar zenei, művészeti életnek a színe-java, – most ezt nem magamra mondom, hiszen szinte gyerek voltam.
Az ünnepség Rákosi beszédével kezdődött, az egy órásra sikerült. Aztán az egyik delegáció
vezető a másik után felszólalt. Ez akkor még nem úgy ment, hogy az első mondatot mondták a saját nyelvükön, a többit fordításban felolvasták, hanem mondatról mondatra fordították a beszédet és minden harmadik mondat után nagy ütemes taps, éljenzés volt. Szó ami szó, az egyik óra múlt a másik után. Tíz órakor még csak a beszédek egy részénél tartottak. Csillag Miklós, a Minisztérium zenei osztályának vezetője volt felelős a műsorért. A páholyban ülve, az egyik műsorszámot húzta ki a másik után. Valamikor fél tizenkettő körül ért véget a protokoll program. Utána Kórodi András eldirigálta az Internacionálét, de a kulturális műsorból a hihetetlen nagy előkészületek után egy taktus sem hangzott el. Na, így a „Csínom Palkó” sem szólalt meg.
B.É. – Az 50-es évek nem kedveztek a művészeti életnek sem.
L.GY. – 1948 nyarán volt az a híres vasfüggöny leengedés magyar részről. Megvártak egy pillanatot, amikor egyidejűleg itthon volt Ferencsik János, Fischer Annie, Székely Mihály, Svéd Sándor és attól kezdve nem lehetett utazni többet. Ezt ma már nagyon nehéz elképzelni is, mert nemhogy nyugatra nem lehetett utazni, de sehova sem.
Nekem éppen ekkor, 1948 őszén lett volna szerződésem a Bécsi Filharmonikusokkal, Európa
legjobb zenekarával. Előzőleg az intendáns meghallgatott és szerződtetett. Ami akkor – és a mai
szemmel nézve is – a világkarrier kezdete lehetett volna, 22 éves koromban.
Abszolút bezártságban éltünk éveken keresztül. 1952-ben a Rádiózenekar első turnéja Lengyelországba olyan óriási dolog volt, hogy ha ma azt mondjuk, valaki Amerikába utazik, az semmi ahhoz képest. Elmondhatatlan élményben volt az embernek része, ha néha sor kerül rá, és mégis kijuthatott külföldre abban az időben. 1955 nyarán például engem küldtek ki a Prágai Tavaszra tudósítani és a koncertközvetítések mellett bábáskodni. Aztán 1956 januárjában volt Mozart születésének 200. évfordulója, aminek alkalmából Salzburgban kisebb fesztivált rendeztek. Akkor szintén én mentem ki a Rádió részéről, a koncertközvetítések előtt néhány mondatos hangulatképet adni. Olyasmit csináltam, amit ma Sebestyén János csinál. Emlékszem, amikor megérkeztem Bécsbe a Westbahnhofra, úgy éreztem magam, mint falusi kislány Pesten. Hallatlan élmény volt. Főleg azért, mert tíz éven keresztül egyebet sem hallottunk, mint a kapitalizmus rothadását. És hát az nem éppen rothadt, amikor én először ott jártam.
Mindez hozzátartozik ahhoz, hogy valaki megértse, vagy fogalma legyen arról, hogy mi itt
milyen kemény légkörben éltünk. Például egy epizód a Rádió ördögéről. Amikor Sztálin meghalt, hajnali 3 órakor kocsit küldtek értem és beráncigáltak. Éjjel halt meg és nekünk reggelre gyászműsort kellett csinálni. A hat héttel azelőtt megszerkesztett műsor 1. száma Erkel „Hunyadi László” című operájából a „Meghalt a cselszövő” részlet volt. Amikor megláttam, elöntött a hideg veríték. Nem tudom, mi lett volna, ha elhangzik. A Rádiónak ördöge van.
Egy másik ilyen „rossz” emlék: az SZKP XIX .kongresszusa megnyitásának estélyén a Petőfi
adón egy hagyományos lemezműsorban benne volt és benne is maradt Saint-Saëns: „Az állatok
farsangja”. Egyikünknek sem tűnt fel. Utólag szabotázsnak minősítették.
A Belügyminisztériumba való berendelés és a kihallgatások tömege következett. Kemény idők voltak azok.
B.É. – Kevesen is élték túl.
L.GY. – Tulajdonképpen kevesen is élték túl. Igen.
B.É. – A bezártság évei előtt viszont itt volt Otto Klemperer.
L.GY. – Hihetetlen szerencse, hogy ezekben az években – amikor én 20-21 éves voltam – ilyen
óriásnak a közvetlen közelében lehetett élni és a zenei pályát elkezdeni. Jól emlékszem rá, hiszen
én ugráltam körülötte a Rádióban az első híres koncertjén. Pesten még nem nagyon lehetett közlekedni, autó sem igen volt.
A 6-os stúdió melletti kis hírolvasóba tettek be egy ágyat neki, s ott aludt a próba és a hangverseny közötti időben. Az én feladatom volt, hogy időben felébresszem. Nagyon sok koncertjére emlékszem, bár nem tudom már különválasztani, hogy melyik volt a Rádióban, melyik a Hangversenyzenekarnál, amit akkor még Fővárosi Zenekarnak hívtak. Akkor még nem úgy volt, mint ahogy ma teszik a karmesterek, hogy időnként idejött, aztán megint elment valahová külföldre, hanem gyakorlatilag évekig itt élt és folyamatosan vezényelt.
Emlékszem például itt a Rádióban egy saját művének felvételére. Schiller: „A takácsok” című versére írt egy kb. 5 perces nagyon rossz kórusművet, amit itt a 6-os stúdióban nagy elánnal dirigált. Ezt én végigcsináltam vele. Ott volt néhány koncertemen is és elmondta a véleményét. Szóval Klemperer jelenléte kiemelkedő eseménye volt az akkori éveknek.
B.É.- Nagyszerű zenész és kiváló ember volt Kókai Rezső is.
L.GY. – Vele szemben elfogult vagyok, mert nagyon szerettem őt. A köztünk lévő elég nagy korkülönbség ellenére, mondhatom azt, hogy igazán bensőséges barátság alakult ki közöttünk,főleg azután,hogy elment a Rádiótól. Kevés képzettebb és színvonalasabb muzsikussal találkoztam. Zeneirodalom ismerete egészen hihetetlen volt: a legbonyolultabb partitúrákat első látásra tökéletesen lezongorázta lapról. Szenzációs zenész, csak eléggé félénk, bezárkózott ember volt. A bátorság nem tartozott az erősségei közé. Azok az évek az ilyen alkatot nem szerették, úgyhogy a fordulat éve után látványosan és gyorsan eltávolították a Rádióból.
Amikor először dirigáltam a Rádióban, akkor még ő volt a zenei osztály vezetője. Emlékszem,
egy kora nyári napon – 1947-ben – „Új karmesterek bemutatkozása” címmel ment a műsor.
Kókai is ott ült a stúdióban. Bár addig nem volt különösebb kapcsolat közöttünk, hiszen a forgatók nem a zenei, hanem a műsor-lebonyolítási osztályhoz tartoztak. Csak később, amikor zenei rendező lettem, akkor kerültem a zenei osztályhoz. Kókai az adás után odajött hozzám – ezt soha nem felejtem el, mert pályám egyik legszebb babérja – azt mondta: „Egyszer még büszke leszek arra, hogy akkor vezényelt először itt a Rádióban, amikor én voltam a főnök.” Tehát az ő bizalma – és nagyvonalúsága indította el a pályámat 21 éves koromban.
B.É. – Somogyi László karmester először tanára volt, később pedig munkatársa lett.
L.GY. – Igen, Somogyi volt a tanárom. Az ő növendékei közül kerültek ki utánam. Lukács Ervin,
Kertész István és sok más, azóta nagy pályát befutott fiatalember is.
Amikor a Rádióban kezdtem dolgozni, csakhamar ő lett a Rádiózenekar karmestere, úgyhogy a tanár-növendék kapcsolat maradt közöttünk, mindvégig. Például amikor a zenekar az első külföldi turnéjára ment Lengyelországba 1952-ben, akkor a koncertek zömét ő dirigálta, de úgy emlékszem, kettőt én is. Egészen addig tartott ez a tanár- növendék kapcsolat, amíg aztán 56 végén, vagy 57 elején külföldre nem ment. Rendkívül indulatos ember volt. Mindenütt összeveszett valakivel.
A növendékeivel, mint velem kapcsolatban, meg sem próbálta magát fegyelmezni. Különösen kínossá vált a viselkedése, amikor már én is vezető voltam a Rádióban. De őt ez egyáltalán nem befolyásolta. Minden alkalommal, ha bent volt a próbán, vagy dolgozott a zenekarral, az egész zenei osztály reszketett, hogy mikor tör ki a botrány, s mikor rohan el és jön vissza.
Szélsősége temperamentuma a pályáját is döntően meghatározta, mert 57 után külföldön sem
érte el azt az eredményt, ami képességei és zenei formátuma alapján megillette volna.
B.É. – Rendkívüli képességű rádiós egyéniség volt Polgár Tibor is.
L.GY. – Ismertem Tibor édesapját is. Polgár Géza bácsi volt az egyik legősibb rádiós műfajnak,
a „Mit üzen a rádió” c. műsornak az atyja. Ő találta ki, és évtizedeken át csinálta minden héten.
„Mity üzen a rádió”- most is hallom jellegzetes akcentusát.
A fia, Polgár Tibor is feltétlenül azok közé tartozik, akik a Rádió első 25-30 évében a legnagyobb befolyást gyakorolták, akik arcot adtak a zenekarnak és a zenei osztálynak is.
A Rádió indulásától, tehát 1925-től kezdve itt volt, és mindent tudott: zongorázni, zongorán kísérni, komponálni – könnyű és kevésbé könnyű zenét. Olyan dolgokat csinált szenzációsan, amihez a legnagyobb kézügyesség és stiláris érzék kellett. Voltak neki például olyan nagyzenekari variációi, amelyeket különböző mesterek stílusában komponált. Ezek egészen kiválóak voltak. Talán azt tudta legkevésbé, amit legjobban szeretett: vezényelni. Bár ott is nagyon jó izéssel, csak nem eléggé jelentékenyen működött. Bartók-zenét és minden mást is dirigált. Néhány zenésdarabját és kísérőzenéjének a vezénylését rám bízta, ami fiatal koromra való tekintettel nagy megtiszteltetés volt. Jó baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Mostanában is szoktunk találkozni, ha összefutnak az útjaink valahogy.
B.É. – Aki ilyen nagyon szerette a Rádiót és ilyen sokat tett érte, miért hagyhatta el mégis? Sértődöttség, vagy mi más vezette?
L.GY. – Meggyőződésem, hogy a felesége, Nagykovácsi Ilona – aki akkor már erősen kopóban levő énekes sztár volt – kiforszírozta azt, hogy csapot-papot itt hagyva nyugatra menjenek. Nagyon sok zenész ment el 56 után. És jó néhányan csináltak nagy karriert, jó néhányan olyan megérdemeltet, és nagyon kevesen érdemük alattit. Polgár Tibor is ezek közé tartozik. Az érdem alattihoz, mert neki tulajdonképpen itt volt az életeleme. Nem mondhatom azt, hogy neki ott kint most rosszul megy, vagy éhezik, mert Torontóban egy nagy egyetemen tanított. De ő is egy talaját vesztett ember lett lényegében. Körülbelül Somogyihoz hasonlíthatnám az ő kinti karrierjét és pályafutását. 1973-ban találkoztam velük Torontóban. Voltam is náluk. De nem lettem boldog ettől a találkozástól. Ilona már úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa vízkereszt után. Csak a díszek voltak rajta. És hát mondom, Tibor is egészen más pályát futhatott volna be azt hiszem, ha itthon marad. Bonyolult ez. Amikre soha sincsenek igazi miértek, csak az tudja, aki dönt ebben a dologban.
B.É. – Hogyan látja a Rádiózenekar fejlődését? Kik vezényeltek leggyakrabban a megalakulás
utáni években?
L.GY. – A háború előtt is volt a Rádióban szalonzenekar, 1943 őszétől pedig egy kis szimfonikus
zenekar. De nagy szimfonikus zenekar csak 1945 elején alakult. Akkor 60-65 fő lehetett a tagok
száma. Ma már legfeljebb 3-4 ember van a zenekarban az alapító tagok közül. Például Ney Tibor, Zsolnai József, Brünhauer, Kiss Gyula nyugdíjasként. Szécsi Klári talán az alakulás után félévvel kezdett. A fúvósok közül gyakorlatilag senki sincs már itt.
Először Ferencsik János volt a vezető karmester 1945-től 1951.-ig. Utána jött Somogyi László
1957-ig. Kezdetben a legtöbbet Polgár Tibor, Paul Tibor és Fricsay Ferenc vezényelt. Külföldiek
közül csak Molinari-Pradellire emlékszem. És persze Klempererre, aki nemcsak a Rádió, hanem
egész Magyarország zenei életére óriási hatással volt. Szerintem a legjelentékenyebb fejlődés a Somogyi éra alatt volt, mivel rendkívül komolyan vette a dolgot. Hiszen ő is bezárt ember volt, évente ha egyszer utazhatott Bulgáriába, a Szovjetunióba, vagy máshová. De gyakorlatilag itt élt. Tehát a körülményei is olyanok voltak, hogy komolyan vehette. (Mert egy mai karmester már hiába dolgozik fegyelmezetten, ha az évből hat hónapot nincs itthon.) Somogyi iránt nagy bizalommal voltak a zeneszerzők. Valóságos műhelylégkör alakult ki körülötte. Az akkor jelentősebb zeneszerzők – Szabó, Szervánszky, Farkas, Kókai művei mind a Rádiózenekarhoz kerültek. Már nem emlékszem pontosan, hogy hogyan alakult ki a megrendelés-rendszer.
De 1951-ben a zenei osztály vezetőjeként én rendeltem meg például Sugár Rezső: „Hősi ének”
című oratóriumát és Ránki György: „Pomádé király új ruhája” című meseoperáját.
A zenekar mecénási szerepe megmaradt a mai napig. Természetes, hogy a 30 éves gyakorlat
az új magyar zene előadásában óriási előnyt jelent a többi zenekarral szemben. A zeneszerzők
azért is vannak elsősorban hozzánk bizalommal. Tulajdonképpen akkor ennek a gyakorlatnak
negatív hatása is volt. Mert a zenekar nagyrészt stúdiómunkát végzett. Sok új magyar és más
nemzetiségű modern zenét játszottunk, és a hagyományos repertoárra alig maradt időnk.
És az előbb említettem a sok statisztikai kötöttséget a műsorral kapcsolatban, ami a zenekarra is vonatkozott.
B.É. – A Rádiózenekar fejlődése és nemzetközi elismertsége az Ön karmesteri működése idejére
esik.
L.GY. – Nehezen tudom ezt megítélni, mert nagyon szubjektív vagyok. Fokozatosan több lett a lehetőség és egyszerre kinyílt a világ előttünk. Jelentékeny karmesterek jöttek hozzánk.
1958-ban mehettünk először nyugatra, Párizsba és Brüsszelbe szerepelni. Utána megindultak a turnék. Főleg az én erőszakolásomra, követelésemre. Amikor már Faludi Rezső és Sebestyén András lettek a zenei osztály vezetői – már nem nagyon kellett követelni, mert egyetértettünk abban, ahhoz hogy jó zenekarunk legyen, ahhoz sok koncert, külföldi turné, nyilvánossággal való kapcsolat is kell. A turnék és a zenei élet nyitottsága egyszerre hozta meg a fejlődést. Nem akarom ezt magamnak vindikálni. Egyszerűen az élet változott meg úgy, amibe már lehetett nívós zenei életet is teremteni. Megtaláltuk a mércét hozzá és az összehasonlítási lehetőségeket. Ezzel egy időben azért pénz is csurrant-cseppent hangszerekre és más szükséges dolgokra.
Az utolsó 20-25 év tette ilyenné a zenekart, amivel nem akarom azt mondani, hogy az ötvenes években nem lett volna kiváló bizonyos dolgokban. Tehetséges tagjai is voltak, és a körülmények kedvező alakulása ugrásszerű fejlődést eredményezett.
B.É. – Most már csak egy szubjektív kérdésem lenne. Áttekintettük röviden a saját életét, pályafutását. Elégedett-e? Nincs-e még valami hiányérzete? Vannak karmesterek akiket nem elégít ki az, hogy mások műveit dirigálja, hanem esetleg ő is zenét akar alkotni. Nem akart például Ön is zenét szerezni?
B.É. – Ebben a témában az elrettentő példák sokasága lebeg előttem. Furtwänglertől és Klemperertől kezdve – akit már említettem a saját művével kapcsolatosan – egészen máig.
Én azzal kezdtem, hogy zeneszerzést tanultam. Éppen a napokban vettem elő legrégibb emlékeim közül egy zongoraszonátámat. Valamikor 46-47-ben Böszörményi Nagy Béla játszotta a Rádióban. De mint már mondtam, sokáig kettős életet éltem. Fent a főszerkesztői szobában a hatod-hetes, nyolcad-hetes műsorokkal, meg a szerkesztőkkel bajmolódtam. Aztán 10-kor lementem próbálni a zenekarral, utána visszaültem a főszerkesztői munkához. Ebbe az életmódba már nem fért bele a zeneszerzés. De nem is ambicionálom.
Hogy elégedett vagyok-e? Mikor lehet az ember elégedett? Soha – önmagával.
A körülményeimmel azt hiszem, elégedett vagyok. A zenekar – mondhatjuk- hogy az ország egyik legjobb zenekara. Európai és világviszonylatban is. Különösen azért, mert az új magyar zenét ennyire támogatja. Abban biztos, hogy az első. De más stílusú művek előadásában is jó.
 
B.É. – Ön ma már sokat jár külföldre egyénileg is, más zenekarokat vezényelni.
L.GY. – Tulajdonképpen azért vagyok boldog, mert nem tudok magamnak nagyvonalúbb, toleránsabb, megbecsültebb, jobb légkörű munkahelyet elképzelni. Tényleg, az életem úgy alakult, hogy nagyon sokat vagyok külföldön. Legalább hat hónapot egy évben .Ezt a Rádió nemcsak hogy lehetővé teszi, hanem még büszke is rá. Igaz, nekem nem sok kérésem, vagy kívánságom van, de nem tud olyan lenni, hogy annak ne jönnének elébe.
A kölcsönös megbecsülésnek és talán mondhatom a szeretetnek olyan légkörében tudok most
már közel 20 éve dolgozni, hogy az ritkaság. Annyit beszélnek ma közérzetről, hogy ezzel kapcsolatban azt tudom mondani, nekem nincs közérzetem, mert arról akkor szoktak beszélni,
ha rossz. Én szeretem ezeket az embereket akik körülvesznek, általában sokra tartom őket, és minden lehetőséget megadnak a színvonalas munkához.
De az ember önmagával végül azt hiszem, sohasem lehet elégedett. De ez a Rádiótól független
kérdés.
B.É. – Mit szeretne még elérni?
L.GY. – Jobban csinálni a dolgot. Jobban zenélni, jobban muzsikálni. Az emberben minden műről él egy ideális kép, és minden egyes előadáson megpróbál ehhez az ideális képhez közelíteni. Ez tulajdonképpen 100%-ig talán soha nem sikerül – az ember önmaga korlátai miatt, a közvetítő közeg miatt. Szóval szeretném közelebb hozni ehhez a képhez azt, amit csinálok.
B.É. – Melyik hangverseny volt olyan, amelyik ezt az ideális képet megközelítette?
L.GY. – Hát nézze. 1700 hangversenyem volt eddig. Ami nem kis szám. Ez körülbelül úgy oszlik
meg, hogy 1956-ig mondjuk 60-ig – lehetett olyan 300, és azt utolsó húsz évben 1400. Ez rettenetesen nagy szám. Átlag évi 70 előadást jelent, ami az emberi teljesítőképességnek a határa. Nem nagyon tudok ebből mazsolázni. Azt remélem, hogy általában, minden évben talán kicsit jobb, mint az előző évben.
B.É. – Fizikailag, szellemileg hogyan bírja?
L.GY. – Néha nehezen. Iszonyatos hetek is vannak. Például az idén januárban olyan heteket csináltam végig, amiről még most sem tudom, hogyan bírtam. Hét napra átmentem Kanadába, ami önmagában is fárasztó a hét órai időkülönbség miatt. Onnan egyenesen Drezdába utaztam. 41 órán át nem aludtam, úgy estem be Európa egyik legjobb zenekarának, a Staatskapellének a próbájára, amit két koncert követett. Utána Angliában voltam két hétig. Szóval vannak ilyen időszakok, amelyek nehezen mennek. De én azt hiszem, hogy sokkal jobban bírom fizikailag is, szellemileg is, mint 25 éves koromban bírtam. Sokkal jobban. Amikor még 25 éves voltam, az évi öt koncertre úgy készültem, hogy hat héttel előtte sportszerű életet éltem. Tíz órakor lefeküdtem és fantasztikusan nagy külsőséges ügyet csináltam belőle. Most, ha hat hét alatt 30 koncertet kell Amerikában végig állni, akkor megy. Hát hogy meddig, azt csak a jó Isten tudja.
*
2. rész
 
B.É. Mi történt a második beszélgetés előtt?
1988. augusztus 15-én futótűzként terjedt el a hír a Rádióban,hogy Lehel György karmestert
tüdőrákkal megműtötték. Akkoriban már az említett anyaggyűjtés végén jártam. Hét évig készültem arra, hogy újra beszélhessek vele, immár a pontos adatok birtokában. Éreztem, hogy ennek eljött az ideje – de nagyon kell sietnem.
A magyar zeneszerzők rádiós felvételeit tartalmazó – négy vaskos dossziét megtöltő – adathalmazból kigyűjtöttem azokat a műveket, amelyeket Lehel György vezényelt, majd sorba szedtem a szerzők betűrendje és az évek sorrendje szerint is.
1988. szeptember 26-án felhívtam telefonon. A vonal túlsó végén – fáradt, fakó hangon Lehel
György szólalt meg. Szívesen segít – mondta -, de adjak neki még 2-3 hetet. Mert beteg.
Egyik kórházból megy a másikba kezelésre. Én azonban a listát minél hamarabb el akartam juttatni hozzá – ezért becsomagoltam és rövid levelet írtam:
Kedves Lehel úr!
Végre összeállt az új magyar művek listája, kb. 1952-től – a magnószalagra való rögzítéstől napjainkig. Szeretném kérni, hogy ez alapján mondja el emlékeit és véleményét a szerzőkről és
műveikről. Segítségét előre köszönöm!
Jó egészséget kíván és hívását várja: Bieliczky Éva
Türelmetlenségem ördöge nem hagyott nyugton, ezért este elmentem a Normafa út 17/a szám
alatti házához, hogy mihamarabb eljusson hozzá az anyag. A postaládába azonban nem fért be a
vastag boríték. Valaki talán átveszi és továbbítja neki – gondoltam, ezért becsengettem. Meglepetésemre maga Lehel György jött le az emeletről, a hosszú kerten át a kapuig. Morgósan mondta, hogy nehéz ez neki, miért zavarom. Elnézést kértem. Kezet nyújtott – mint aki nem haragszik.
A fényesen kivilágított ház kapujában megérintett a magány és a halál előtti szenvedés, félelem.
A sötét utcán hazafelé – megrendülésem zokogásba tört ki. A Mátyás templomba vezettek
lépteim, hogy imádkozzak érte. Az áhítatos csendben egyszer csak megszólalt az orgona, reményt és megnyugvást árasztva.
Néhány hét múlva, egy vasárnap este végre hívott telefonon:
„Holnap délután négy órakor – folytassuk az egykor elkezdett beszélgetést!”
A szituáció az évek során megváltozott. Ma már van ugyan Lehel Györgynek hivatali szobája
is a Rádióban, mégis az otthonába hívott, a tüdőműtét utáni lábadozás időszakában.
1988. október 17-én délután találkoztam a kissé hajlott, kissé megőszült, kissé sápadt karmesterrel. A beszélgetés azon a kazettán folytatódott, ahol 1981-ben abbahagytuk. Így közvetlenül egymás mellé került Lehel György akkori, energiától duzzadó és a mostani, szenvedéstől meggyöngült, tartózkodóbb hangja.
Azt kértem, hogy a művek listája alapján mondja el, ami spontánul eszébe jut a szerzőkről és
a darabjaikról.
B.É. – Ön, Lehel György a legtöbbet tette, amit karmester tehet a kortárs magyar zeneszerzőkért: bemutatta műveiket.
L.GY. – Most látom először kigyűjtve, hogy 1950 óta, tehát 38 év alatt 58 zeneszerző 219 művét mutattam be ősbemutatóként rádiófelvételen. Azt hiszem, hogy ez a szám nagyobb is, – bár nem jelentősen – ha olyan darabok bemutatóit is számítom, amelyek koncerten hangzottak el, tehát nem a Rádióval kapcsolatosan. De hát ez is megdöbbentő szám. Nyugodtan lehet mondani, hogy egy élet munkája, amelyben döntő része volt a kortárs magyar zenének.
Nagyon hálás vagyok ezért a kigyűjtésért, mert olyan dolgokkal találkoztam, amiről már
meg is feledkeztem. Itt látom például a nagyon fiatalon elhunyt Vincze Imre nevét, akinek két
szimfóniáját mutattam be. A II. „Sztálinvárosi” szimfónia címe már el is árulja a kort, amiben
született.
Ma már az ember szinte el sem tudja képzelni, mennyire ki volt szolgáltatva a zenei élet a politikai aktualitásoknak. Egy példát említek. Amikor kitört a koreai háború – amit nem én vagyok hivatott eldönteni, hogy ki kezdett – de ha az ötödik napon Észak-Korea elfoglalta Szöult, akkor a hatodik napon- nem tudom már melyik zeneszerzőtől, felvettek a Rádióban egy tömegdalt, aminek a refrénje az volt, hogy „Szöul szabad már”. Aztán megint nem lett szabad. De abban az időben így ment, ha hétfőn történt valami, akkor már csütörtökön egy nótát kellett felvenni róla. Ennek a szellemnek a nyomai itt vannak a listán is.
Végignézve, különösen az ötvenes években – 56, 57, 58-ig, eléggé vegyes műfajú. Vannak
benne tömegdalok, zenés játékok, operettek, amit fiatalon nagyon szívesen csináltam, hiszen sokat lehetett tanulni belőle. De a fő ok az, hogy 1956-ig a reprezentatív magyar bemutatókat többnyire Somogyi László, a Rádiózenekar akkori vezető karmestere dirigálta.
Azért az első periódusban is feltűnnek olyan darabok, amelyek szerintem időtállóak. Elsőként
kell megemlíteni Farkas Ferenc: „Csínom Palkó” című daljátékát, aminek a bemutatása
1951-ben nagy sikert hozott. De a maradandóértékű művek között említhető: 1951-ből Szabó Ferenc: „Nótaszó”, 53-ból a Vincze-szimfóniák és Kadosa Pál „Concertinója” is.
1957-58-tól kezdve aztán az új magyar zene döntő többségének vezénylését én vettem át a Rádióban. Ez természetesen sokáig úgy zajlott le, hogy a Rádió vezetősége egyszerűen feladatnak adta, hogy ezt és ezt a művet fel kell venni.
Aztán, – s ennek a jelei már 57-ben mutatkoztak – kezdődött az a korszak, amikor egyes
zeneszerzők elkezdtek ragaszkodni ahhoz, hogy én mutassam be darabjaikat. Így kifejezetten
hosszú és nagyon termékeny együttműködés alakult ki néhány nagyszerű, főleg most a negyvenes éveik végén, az ötvenes éveik elején járó magyar zeneszerzővel.
Mindig büszke voltam arra, ha a komponisták engem kértek fel műveik bemutatására. Hiszen a szerző érdeke elsősorban, hogy a műve bemutatóját olyan valaki kezébe adja, akiben megbízik, akitől a maximumot várja. Amikor ezt a listát lapozgatom, akkor nagyon melengető érzés látni, hogy milyen sok zeneszerző bízott meg bennem.
A zenei pálya értékelése nagyon szubjektív és relatív. Az, hogy valaki mekkora tehetség milyen
képességű, annak megítélése teljesen egyéni. Ezt a listát nézve, nekem elsősorban azoknak a neve tűnik ki, akiktől több mű szerepel, akikkel egy bizonyos fajta szellemi kapcsolatom
alakult ki.
Ha ABC sorrendbe nézzük, itt van Balassa Sándor, akinek számos nagyon jelentős darabját
adtam elő. Az első együttműködés a „Requiem Kassák Lajosért” című oratóriuma volt, amellyel
Balassa berobbant a magyar zene élvonalába. Utána nem sokkal a Rádió számára készült
Az ajtón kívül” című operája. Az eredeti alcíme is ez volt: Rádióopera 5 képben.
Az Operaházban is színre került, ott is én dirigáltam.
Bozay Attila ugyanebből a korosztályból való.
Jó néhány darabját vezényeltem Dávid Gyulának, akiről már szinte azt sem tudják, hogy
működött valaha. Holott annak idején, az ötvenes években egyike volt a legfavorizáltabb, legközismertebb zeneszerzőknek. „Brácsaversenyét” sokszor játszották szinte az egész világon.
Most érek Durkó Zsolthoz, akinek 12 nagyzenekari darabját, illetve a „Széchenyi oratóriumot”,
a „Halotti beszédet”, az „Ady kantátát” és a többi művét tartottam keresztvíz alá a Rádióban, koncerten, hanglemezfelvételen, Magyarországon és külföldön, sokszor, sok helyen.
Érdekes talán, hogy hogyan kezdődött ez a kapcsolat. Durkó ösztöndíjas volt Rómában, Goffredo Petrassitól tanult és ott írta: „Epizódok a B-A-C-H témára” című diplomamunkáját. Még nem jött haza, amikor engem megkeresett levélben, hogy nagyon szeretné, ha az itthoni előadást én dirigálnám. Megnézve a kottát, kiderült, hogy egy egészen rendkívüli tehetséggel találkoztam, új hanggal a magyar zenében. Örömmel és boldogan vállalkoztam a mű bemutatására.
Azt se felejtsük el, hogy ebben az időben én is a harmincas éveim közepén-végén voltam és
hihetetlenül izgatott minden új, minden változás, minden előremutató jelenség a magyar zenében. Ennek egyik eredménye lett a B-A-C-H darab rádiós felvétele és bemutatója.
Attól kezdve – talán 2-3 kivétellel és persze a kamrazenei darabokat kivéve – , Durkó minden zenekari darabját két évtizeden keresztül én mutattam be.
Ha az ember folyamatosan foglalkozik egy szerzővel, akkor egy pár év után a holt kottapapír
mögött már úgy tűnik, hogy ismeri a komponista gondolatait.
Tehát egy olyan együttműködés alakul ki, hogy neki sem kell sokat magyarázkodni, hogy mit gondol, énnekem se kell sokat kérdezni, hanem kevés polémiával nagyon célratörően lehet viszonylag jó előadásokat produkálni. Durkó akármelyik művét nézem, például az úgynevezett „Magyar rapszódiát”
 – ha a Liszt rapszódiákra gondolunk, akkor ez a cím egy kicsit félrevezető, hiszen ízig-vérig mai zene. A két klarinétra, cimbalomra és szimfonikus zenekarra írott mű a maga idejében reveláció volt. A „Halotti beszédet” 1975-ben mutattuk be, a zenekar bérleti hangversenyén. Akkor is volt, és ma is van a Rádiózenekarnak olyan bérlete, amelyikben minden koncertet kétszer játszunk el. Pénteken este a felnőttebb ifjúságnak, tehát a középiskolásoknak és az egyetemistáknak, vasárnap délelőtt pedig a tágabb közönség számára. Életember kevés ilyen nagy sikerre emlékszem, mint amilyen Durkó „Halotti beszéd” című művének első előadásakor volt. A „Turner illusztrációk” címet viselő hegedűversenyét itthon és külföldön egy Erich Gruenberg nevű angol hegedűművésszel játszottuk. Szóval Durkó – nyugodtan mondhatom . egy fejezet az életemből. Azok közé a szerzők közé tartozik, akiknek szinte minden zenekari darabját dirigáltam és akivel nagyon jó szellemi kapcsolatom van.
Most itt vannak az idősebb nemzedékből Durkó tanárának, Farkas Ferencnek a művei. Akinek
nagyon hosszú ideig főleg ezeket a kitűnő, rendkívüli invencióval megírt daljátékait, a már
említett „Csínom Palkón” kívül a „Májusi fényt”, a „Vidróczki” balladát, és a „Furfangos diákok” című balett-szvitjét is én mutattam be, sok más zenekari darabjával együtt.
Hidas Frigyes, akinek – nem is tudom elhinni – 17 darabját én mutattam be. Köztük olyan
remekművet, mint a „Cédrus” című balettből a két tételt, amit szimfonikus zenekarra írt, a „Hegedű concertinót”, a „Klarinét concertót”, a „Fagott-versenyt”, a „Harsonaversenyt”,
a „Cantata de minoribust”. A „Gyászzene” csak a Rádióban hangzott el. 1974-ben Hidas volt olyan – most mit mondjak – bátor, vagy megszállott, vagy elhivatott, hogy írt egy kantátát a doni áttörésről és a doni magyar hadsereg pusztulásáról. Ez a „Gyászzene – Requiem egy hadseregért”. Akkortájt jelent meg Nemeskürty Istvánnak erről a témáról szóló könyve, Hidas abból válogatott szövegrészeket és írt egy félórás kantátát. A Rádióban elég eldugott helyen engedték csak bemutatni. Mert 1974-ben a doni hadseregről úgy írni, hogy requiemet írni értük, az nemhogy divatos nem volt, hanem hát „musica per ibita”, szóval tiltott dolog volt.
A témának az ad aktualitást – amiért beszélek róla -, hogy néhány hete a Fészekben tartottak
ünnepséget Hidas Frici 60. születésnapján, amin én betegségem miatt sajnos nem tudtam részt venni. Ott erről a rádiós hangszalagról előadták ezt a „Requiemet”. Frici szerint döbbent, feszült
figyelem fogadta.
Én már 1974-ben, a felvételkor tudtam, hogy a darab nemcsak megérdemli, hanem aktuális is a bemutatásra. Nem tudom, hogy 14-15 évvel az első eljátszás után eljutottunk-e már oda, hogy nyilvánosan, koncertteremben, élő hangversenyen is elő lehessen adni.
Mindenesetre Hidas is azok közé tartozik, akit nagyra becsülök, mert ő az a fajta művész,
aki ebben a hetenként változó világban, soha másra nem hallgatott, csak arra, ami belőle szólt.
Nem rohant együtt a változó divattal. Hű volt önmagához, és ez az önmaga egy nagyon mély, lírai, gazdag lélek.
Hallotta már Jemnitz Sándor nevét? Sokan talán már nem is tudják, hogy zeneszerző volt.
Pedig hát ő volt a nagy bécsi iskolának, a Schönberg-féle iskolának az első és legelsősorban küzdő harcosa.
Most itt vannak majdnem egy oldalnyi terjedelemben Kadosa Pál művei. A napokban lett
volna 85 éves. Nagyon gondolkodnom kellene, ha találni akarnék még néhány olyan magyar muzsikust, akinek annyit köszönhet a magyar zenei élet, mint amennyit Kadosának. Most a pedagógusi munkásságáról beszélek. Ő volt a Zeneakadémián a zongora tanszak vezetője, és
az a zongoraiskola, ami ma az egész világot ámulatba ejti, a Kadosa műve. Kadosa a zenei élet sok más felelős posztján is rengeteget tett egész életében. Mégis keveseket felejtettek el annyira, mint őt.
Általában, ha ezt a listát nézem, kifejezett keserűség van bennem, hogy mennyire nem tiszteljük
az értékeinket. Olyan benyomása van az embernek jó néhány névvel kapcsolatban, hogy szinte
örülnek annak, ha néhányan lehunyják a szemüket, mert akkor már nem gond tovább még egy
koncert műsorára betenni, és gondoskodni műveik előadásáról.
Kadosa nekem tanárom volt sok éven át. Én voltam az a különlegesség, aki nem zongorista
növendéke voltam, hanem zeneszerzést tanultam nála. Rajtam kívül talán Mihály Andrást és
Sárai Tibort is tanította zeneszerzésre. Hihetetlen tudású, nem hiszem, hogy lett volna valami,
amit ő a zenéről ne tudott volna. Ugyanakkor fiatal korában szenzációs zongoraművész, a 30-as
években az Új Zene Nemzetközi Társaság koncertjeinek egyik csillaga volt. Én még emlékszem a háború alattról – olyan Beethoven G-dúr koncertet játszott, mint ahogy senki más. Kompozíciói közül kiemelkedett a két „Hegedűverseny”, a „Partita”, az „I. és VIII. szimfónia”, a három zongoraverseny – ezeket mind én mutattam be. Itt van még a „Pian’ e forte” című zenekari darab. A cím a két hangerőt – a pianót és a fortét jelenti, tehát semmi köze nincs a zongorához. Ezt a művet a szerző nekem is ajánlotta..
Az utóbbi években, tehát a nyolcvanas évek közepén-végén , két Kocsár Miklós– művet is
bemutattam. Mindkét darab közel áll hozzám. A „Változatok zenekarra” című művét többször játszottuk külföldön is.
Kókai Rezső nem annyira primeren és sodróan zeneszerző alkat, bár amit leírt – azoknak az
éveknek a nyomása ellenére – máig is helytálló, finom munkák. Az 50-es években a zsdanovi esztétika alapján elvárt darabok közül, talán ő írta a legjobbat a „Verbunkos szvitben”, amit Somogyi László mutatott be. Kókai is azok közé a zeneszerzők közé tartozott, aki gúzsbakötés nélkül szebben tudott volna táncolni. Sajnos, az ő munkássága java azokra az évekre esett, amikor elő volt írva, hogy mit és hogyan kell komponálni, olyanok által, akik azt sem tudták, hogy mi a zene. A „Hegedűversenyét” én mutattam be. Később Gertler Endre hegedűművésszel lemezre is felvettük. A „Concerto all’ Ungherese” című zenekari darabot nekem ajánlotta. Ebben a művében próbált meg kitörni abból a provinciálisan magyaros stílusból, amit az ötvenes években rákényszeríttettek a zeneszerzőkre. Nem hiszem, hogy ez egy korszakalkotó mű lenne, de mindenképpen egy rendkívül nagy tudással, ízléssel megírt kompozíció, egy finom lélek megnyilvánulása. Amit ma is szívesen hallok. Ez volt az első darab, amit nekem ajánlott egy zeneszerző. Azóta nagyon sok ilyen mű van már, de ez volt az első, ami mélyebb nyomot hagy az emberben.
Kósa György talán a legtermékenyebb magyar zeneszerző volt: hagyatékában operák, oratóriumok, szimfóniák tízei vannak. Aki a 30-as években a világra berobbanó tehetség volt. Kósa Györgytől csak egy darab szerepel ezen a listán, de az annál kedvesebb. Ő kért meg, hogy mutassam be a Devecseri Gábor eposzára komponált „Bikasirató” című kantátáját.
A következő Lajtha László, akiről szintén csak keserűséggel lehet beszélni. Egyike volt a
legműveltebb, legnagyobb tudású magyar zeneszerzőknek. Ő közvetlenül a Bartók, Kodály utáni
generációhoz tartozott, ami nagy átok volt. Ezért ösztönösen, vagy tudatosan, – ezt én nem tudom
– elsősorban francia területre orientálódott. A kiadója is francia volt. Ma is népszerűbb és ismertebb Franciaországban, mint itthon.
A Lajtha- szimfóniák sorában az én felvételem a „IV.(Tavasz) és a VII. szimfónia”. Ez utóbbi
előadásainak történetéről érdemes hosszabban emlékezni.
A „VII. szimfónia” rádiófelvétele 1983-ban volt, de hangversenytermi- bemutatója sokkal korábban. A Rádiózenekarral 1958-ban voltunk először Nyugat-Európában. Két koncertet adtunk a Brüsszeli Világkiállításon és két koncertet Párizsban. Ezen a párizsi hangversenyen volt Lajtha
László „VII. szimfóniájának” a bemutatója. A következő felvételi, illetve adási lehetőség csak 83-ban volt, tehát 25 évvel később.
Ez a nagyszerű darab 1957-ben készült. Az utolsó tételének végén a Himnusz motívumai
vannak beleszőve, amit egy könyörtelen ütőritmus, mondhatnám azt, hogy eltapos.
Hát ez elég volt az ideológusoknak ahhoz, hogy azonnal lefordítsák politikai prózára, és a szimfóniát ellenforradalminak kiáltsák ki. Nem hiszem, hogy ilyen programot, vagy röplapot lehetne zenével írni.
Ez egy gyönyörű kompozíció. Párizsban óriási sikerrel fogadták, pedig a francia közönség nem
ismeri a magyar Himnusz motívumait. Utána mégis elég sok kellemetlenségünk volt itthon. 1983-ban aztán eljutottunk odáig, hogy a Rádióban is föl lehetett venni. Ez a felvétel nagyon emlékezetes: a stúdióban jelen volt Lajtháné Rózsi néni és a fia, Lajtha Laci, a zseniális orvos, az oxfordi egyetem volt tanára, néhány barát és sok könny…
Láng István és Lendvay Kamilló is abba a nemzedékbe tartozik, amelyik nálam 8- 10- 12
évvel fiatalabb, akik nagy bizalommal jöttek hozzám. Lendvaynak is egy pár gyönyörű darabját
dirigáltam. Elsősorban kedvencem: a „Jelenetek Thomas Mann: József és testvérei című tetralógiájából”. A kantátát Kincses Veronikával és Polgár Lászlóval vettük fel. Szerintem egyike a legihletettebb és legszebb darabjainak.
A listán Maros Rudolf következik. 1957-ben vettük fel a „Szimfónia vonószenekarra” című
darabját. Ez volt tulajdonképpen az első együttműködésem a szerzővel. Ezt követte a „Balettzene”, a három különböző „Eufónia”, „Fagott-verseny”, „Jegyzetek”, „Öt zenekari tanulmány”,” Ricercare”, „Tájképek”. Tehát szinte azt mondhatnám, hogy 1957-től kezdve a teljes életművet én mutattam be. Maros néhány évvel ezelőtt halt meg és méltatlanul van olyan periódusban, amikor szinte semmit nem játszanak tőle.
Mihály András is jó néhány darabját bízta rám. Például a „III szimfóniát” és a kantátákat.
Petrovics Emil a „Lüzisztráté” című koncert vígoperáját eredetileg valamelyik vidéki színház
számára komponálta, a prózai Arisztophanész mű kísérőzenéjeként. Én kértem fel, hogy egy koncertdarabot írjon belőle, így jött létre a több, mint 40 perces oratórium.
Sárai Tibor nekem 40 éve a barátom. Egyike a legtisztább embereknek a magyar zenei életben.
Pedig sok olyan funkciót töltött be, amiben sokan nem tudnak megmaradni ilyen tisztán. Csak egy nagyon régi példát említek. Egy időben a Rádió zenei osztályának vezetője volt. Amikor kinevezték, az első napon tartott egy osztályértekezletet, és a székfoglalójában felvázolta a programját. Az első tiltó rendelkezése a hivatalba lépésének napján az volt, hogy míg ő ebben a székben ül, a Magyar Rádióban az ő műveiből egy taktus sem hangozhat el. És amíg ő a Rádióban vezető funkciót töltött be, valóban le volt tiltva a Rádió műsorából Sárai – mint zeneszerző. Ez a fajta puritanizmus és tisztesség – ami talán túlzott is volt -, nagyon szívemhez szól és nagyon szeretem. A „II. szimfóniáját” nekem ajánlotta, a „Béke- oratóriumát” is én mutattam be. A „Krisztus vagy Barrabás” című műve sajnos még nyilvánosan nem hangzott el.
Refrénszerűen visszatér ez a bizonyos generáció, mert Soproni József is ide tartozik.
Tőle is jó néhány darab szerepel itt a listán. Nekem különösen kedves a Hegedűverseny, amit 1985-ben mutattunk be, és aztán külföldön egy zenekari turnén, a Csehszlovákiai Magyar Napok keretében
több koncerten is játszottuk.
Itt látom Sugár Rezső nevét. Neki szintén több darabját, de elsősorban az „Epilógust” nagyon
sokszor, sok helyen, külföldön is dirigáltam. Ő a „Hősi ének” című nagy oratóriumával robbant be a magyar zenei életbe. Azokban az időkben – úgy utálom mondani az ötvenes éveket, de hát ez az igazság – amelyekben az ő stílusa, egy hevült, romantikus stílus nagyon otthon volt. Ö is küzdött azután, hogy megtalálja a saját hangját, hiszen igazi, őszinte, tiszta zeneszerző volt. Egy-két darabját, amit dirigáltam, kifejezetten szerettem.
A beszélgetés elején említettem, hogy az első években feladatként kaptam ezeket a műveket.
A következő periódusban már a szerzők jöttek hozzám, és én igazán boldogan igyekeztem mindenkinek a kérését teljesíteni, örültem, ha valakinek tisztességgel elő tudtuk adni a darabját. Nem púpnak,hanem hivatásom részének tekintettem azt, hogy a mai magyar zene megszólaljon. De az utolsó tíz évben , azért válogatok. Annyi mindent kell csinálnom – időm és energiám sem engedi. És most már szeretnék azoknál a barátaimnál maradni, akik a legközelebb állnak hozzám.
És így jutunk el Szőllősy Andráshoz, akinek szintén jelentős darabjait mutattam be. Hozzá
rendkívül szoros lelki kapcsolat fűz. Aki megtisztelt még azzal is, hogy az 50-ik születésnapomra
a „Lehellet” című concertót írta, és egy gyönyörű ajánlással adta nekem.
Viszonylag sok Székely Endre darab van. Őt 1950.-ben ismertem meg, amikor a Rádiókórus
alakult, aminek ő volt az első karigazgatója. Abból az időből – egy-két daltól eltekintve – nem
nagyon látok felvételeket. Szőllősyhez hasonló típus, aki viszonylag későn találta meg az igazi
hangját. Szöllősy is jóval 40 éve fölött kezdte írni az igazán nagy műveit.
Szervánszky Endre is a magyar zene elátkozottai közé tartozik. Nagy képességű, kitűnő
szerző, aki a poklokat megjárta, miután őszinte és tiszta ember volt, hogy a maga hangját megtalálja. Itt látom a „Hat zenekari darabot”, amelyik az 1956 utáni kulturális élet legnagyobb vitáit robbantotta ki. Be is tiltották azt a művet. Mindenki azt hiszi, furcsa módon bennem is az az illúzió él, hogy 1956 után minden megváltozott. Egyszerre szabadon lélegezhet mindenki, szabadon komponálhat, azt játszhatja amit akar. Messze nem így volt ez. Szervánszky „Hat zenekari darabja” körül szinte az ötvenes évekre emlékeztető kultúrpolitikai viták, tiltások zajlottak le. Amíg ez a tényleg szabadon lélegző kultúrpolitikai légkör megszületett, addig 1956 után még legalább 10-15 év telt el.
Tehát 56 nem volt olyan vízválasztó, hogy attól kezdve minden szép volt, – nem volt dogmatizmus, nem volt ellenzék, mert nagyon sok görcs volt. Szervánszkynak a Pilinszky versére komponált, koncentrációs táborról szóló oratóriuma is csak egy előadást ért meg, – sajnálatos módon, igazán többet érdemelt volna.
Veress Sándor is a Bartók-Kodály utáni nemzedék nagyjai közé tartozik. Ő ugyan még
ideje-korán elhagyta az országot. Ezért is van az, hogy csak egy művel, a „Hegedűversennyel” szerepel a listán. Pedig én sok darabot dirigáltam tőle, később is, az elmúlt 10 évben is, de azok nem bemutatók voltak, azért nem szerepelnek itt.
Nagyon futólag és vázlatosan ezek az első reflexiók amit ehhez a megdöbbentően hosszú
listához fűzni tudok. Biztos, hogy jobban utána gondolva, az egyes művekről, az előadásuk körülményeiről is sokat tudnék mondani. Ez a lista 1950-től 1988-ig öleli fel azokat a darabokat,
amelyeket a Rádióban bemutattam. Ha a kronológiát végignézzük, akkor ez egy kis magyar zenetörténet is. Zenetörténet a műfajok szempontjából, hiszen Kókai 1951-ben bemutatott „Lészen ágyú” című, Gábor Áronról szóló daljátékától, vagy Sárközy István „Új élet himnuszától” és Dávid Gyula „Győz a szegény ember” című kantátájától kezdve nagy utat tettünk meg Durkó Zsolt „Turner illusztrációjáig”, az „Altamiráig”, vagy más művek bemutatásáig. A háború utáni magyar zenének itt látható egy furcsa, de azért nagyon jellemző, jellegzetes keresztmetszete, vonulata. Így áttekintve, meg kell mondanom, hogy érdekes és tanulságos volt.
Veress Sándorra visszatérve, egyik legszebb emlékem, a „Szent Ágoston zsoltára” című oratóriumának bemutatása volt 1948-ban, Somogyi László vezényletével. Ezt a szép művet azóta
is szeretném elvezényelni. Még mindig nem tettem le róla, és ha időm, valamint az égi és földi
hatalmak engedik, akkor még szeretném előadni. A mottója egy Szent Ágoston szöveg:
„Mind akik békére vágytok, nézzétek az igazságot!”
3. rész
 
Mi történt a második beszélgetés után?
1988.november 8. Miután a magnetofon szalagról legépeltem Lehel György szövegét, telefonon akartam hívni, ám kiderült, hogy a Rádióban van és Kocsár Miklóssal beszélget. Üzentem, hogy utána keressen meg.
Amikor benyitott, úgy éreztem, hogy belülről fakadóan derűs, dinamikus mozgású. (Tehát jobban van!) Átadtam a dossziét. „Még ma elolvasom!” – mondta látható örömmel.
Én pedig lelkesen fogalmaztam az újabb kérdéseimet, amelyeket a következő találkozásra szántam. Hiszen maga Lehel György mondta, hogy – a csupán első reflexiókat tartalmazó beszélgetést folytassuk tovább: a múlt emlékeinek részletesebb, mélyebb feltárásával.
1988.november 13-án este telefonon beszéltem bele.
 – Kedves Éva! Elolvastam az írást és „lenyűgözőnek” tarom a nagy munkát!
Köszönöm magának!
 – De hiszen ez csak a kezdet – mondtam óvatos reménykedéssel, újabb találkozást sürgetve …
– Igen, igen! Érdemes folytatni! Találkozunk hamarosan, de ezen a héten még ne!
Ám a Sors nem adott lehetőséget újabb találkozásra. Az égi és földi hatalmak nem engedték azt
sem, hogy elvezényelje a szívének oly kedves művet, Veress Sándor Szent Ágoston zsoltára című
oratóriumát. 1989. szeptember 25-én meghalt.
 
*
1989.december 13. Meglátogattam Lehel húgát: Juditot. Olvasta az összeállításomat.
Hálából nekem ajándékozott 23 db. fényképet, amelyek a bátyjáról készültek. Van közöttük fiatalkori, későbbi rádiós felvétel, valamint zenekari tagokkal utazások közben. Új Zélandon, legutóbbi vendégszereplés alkalmával egy fotóművésznő különleges képet készített: a vezénylő bal kezéről. És átadta még (mivel kértem), Szöllősy András Lehellet című concertójának
kézzel írott partitúráját is, a különleges dedikációval.
1990. május 21. A Lehel-anyagot felajánlottam Breuer Jánosnak, a Magyar Zene szerkesztőjének. Az 1990. decemberi számban közölték – amely érdekes módon, csak 1991. július 29-én jelent meg.
1991. augusztus 26-án a Magyar Nemzet „Lapolvasó” rovatában Gábor István így írt róla:
Múlt és jelen muzsikánkban – részlet
„Nemcsak a sajtónak, a rádiónak is van ördöge. Sztálin halálakor kora hajnalban beráncigálták
a zenei szerkesztőt a stúdióba, hogy az alkalomhoz méltó gyászműsort állítson össze. Miután
a programot hat héttel korábban kellett megtervezni, az első szám a Hunyadi László kórusrészlete lett volna, ezzel a kezdettel: Meghalt a cselszövő … Ki tudja, mi történik, ha ezzel az Erkel-művel indul a reggel. Szerencsére Lehel György, mert ő volt a szerkesztő – még időben változtatott a műsoron. Szerencsére, írjuk, mert a két éve elhunyt kiváló dirigens áldozatos tevékenysége nélkül bizonyára szegényebb lenne az elmúlt évtizedek zenei termése. Márpedig az egyáltalán nem kétséges, hogy esetleges figyelmetlensége a szovjet diktátor halálakor nem óvta volna meg a súlyos börtönbüntetéstől.
Ezzel szemben a Magyar Zene című zenetudományi folyóirat legfrissebb – 1990. december! – számában olvasható interjúból kiderül, hogy 1950-től 1988-ig ötvennyolc magyar
zeneszerző kétszáztizenkilenc művéből készített ősbemutatót Lehel a rádióban.
Bieliczkyné Buzás Éva két menetben beszélgetett a Rádió vezető karmesterével: 1981-ben,
majd 1988 októberében, súlyos műtéte utáni lábadozásakor. Ez a második interjú azért különösen érdekes, mert kitűnik belőle: szinte egyedülálló az a munkásság, melyet Lehel György az új magyar muzsika érdekében végzett. Igaz, ehhez olyan partnerekre volt szüksége, mint a Magyar Rádió vezetőségének néhány jeles tagja, akik ezzel a magyar kulturális életben szinte példa nélkül álló mecénási szereppel azonosulni tudtak.
Bieliczkyné összeállítása Farkas Ferenc-daljátékának, a Csinom Palkónak 1950-es felvételével
kezdődik. A teljeség igénye nélkül említünk meg néhány olyan művet, amelyínek rádiós
premierje Lehel György nevéhez fűződik. Kadosa Pál: Concertino, Partita, Pian e forte, Dávid
Gyula: Brácsaverseny, Szokolay Sándor: Hegedűverseny, Maros Rudolf: Ricercare, Eufónia I.,
II., III., Ránki György: 1514, Petrovics Emil: Lüzisztráté, Fuvolaverseny, Viski János: Hegedűverseny, Szervánszky Endre: Sötét mennyország (oratórium Pilinszky János verseire), Hat zenekari darab.
Ebből az önkényesen, és a recenzens ízlése szerint összeválogatott műjegyzékből is kitetszik,
hogy e nagyszerű muzsikus milyen hallatlan odaadással szolgálta a kortárs magyar zene ügyét.
És tegyük hozzá: nem csekély bátorsággal. Mert a külföldre emigrált Veress Sándor Hegedűversenyének ésLajtha László szimfóniáinak műsorra tűzéséhez legalább annyi kurázsi kellett, mint 1964-ben bemutatni aPilinszky-versekre írt oratóriumot attól a Szervánszky Endrétől, aki a művelődéspolitikának ugyanolyan fekete báránya volt, mint a katolikus szemléletű költő.
Nehéz lenne megjósolni, lesz-e folytatója sokunk kedves barátja, Lehel György áldozatos
munkásságának.”
*
 
Szemelvények Lehel György életrajzából
 
1926. február 10-én született Budapesten. Zeneszerető, polgári családban nőtt fel, édesapja végzett hegedűs volt, de tisztviselőként dolgozott. A gyermek Lehel György öt-hat évesen kezdett hegedülni, majd zongorázni, 14-15 éves korában a Madách Gimnázium zenekarát vezényelte. 1938 és 1946 között magánúton tanult tovább: Kadosa Pálnál zeneszerzői stúdiumokat végzett. Somogyi Lászlónál pedig karmesteri képzésben részesült.
*
1947. július 26-án az „Új magyar karmesterek bemutatkozása” című stúdióhangversenyen
Haydn: D-dúr (Londoni) szimfóniáját vezényelte a Rádiózenekar élén.
1947. augusztusában mutatkozott be a nyilvánosság előtt: a Károlyi- kertben tartott koncerten
Beethoven I. és II. szimfóniáját vezényelte.
*
1946-tól kezdve dolgozott a Magyar Rádióban: mint lemezforgató, zenei rendező, komolyzenei
osztály vezetője, főszerkesztő – 1956-ig.
1957-től a Rádiózenekar karmestere, 1962-től a zenekar igazgatója és vezető karmestere.
A Rádiózenekarral és egyénileg is koncertezett Európa, Amerika, Ázsia és Ausztrália szinte minden nagyvárosában. Koncertjeinek száma meghaladta a kétezret.
Számtalan rádiófelvételén kívül, ötvennél több hanglemez őrzi emlékét.
Utolsó hangversenye Új Zélandon volt 1989 nyarán.
Utolsó hanglemezfelvételén Brahms IV. szimfóniáját vezényelte 1989-ben.
*
Kitüntetései: Liszt díj (1955, 1962), Kossuth-díj (1973), Érdemes művész(1968), Kiváló művész
(1979), Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj (1988)
A Chicago Conservatory díszdoktora (1977)
*
1989.szeptember 25-én halt meg Budapesten, karmesteri működésének 43. és életének 63. évében.
*
Lehel Judit, a Magyar Televízió dramaturgja 1995. áprilisában halt meg ugyancsak tüdőrákban,
a bátyjához hasonló tünetekkel, hasonló szenvedések közepette.
***