Bieliczky Joó Sándor versei


Radnóti 100 éve 2009

Bieliczky Joó Sándor: Egy szemtanú zsoltára

Bús fekete fagyos sóhajok
örvénylő sodrában hallgatok
az eclogák visszhangja éled,
fájó-didergős üszkös élet
némajajában égtünk ketten
az emlékező görcsös csendben
tekintetében rőzse-lángok
lobbantak gyújtva zord világot
halált idéző dermedtséget
szívekben sajgó messzeséget
golyó lyuggatta tarkók vérét
a gyáva-gyilkos hóhér-vércsét
a bori kövek piros gyászát
Radnóti élni vágyó álmát.
Együtt rettegtek a halálban
üvöltő kínok áramában
látta a költőt verset írni
könny nélkül szép szerelmet sírni
a holdfényben messze merengve
beleizzva a reggelekbe.
A hazatérés volt az álma
a zord ébrenlét mécsvilága
csillagai voltak a versek
fényükkel írta a szerelmet.
A barát él, a költő halott
álmaiban az Idő ragyog.

       Debrecen, 1973.március 4.

Koppel Jakab együtt volt Radnóti Miklóssal Borban.
Bieliczky Joó Sándor a vele való beszélgetés után írta a verset.

Forrás : http://old.hirado.hu/nyomtatas.php?id=311506

 


Bieliczky Joó Sándor versei Korbuly Péter előadásában

Nagyanyám
Meghallgat :

 

Ezüst hajának
szemfedője volt
frissen vasalt
suhogó fejkendője.
Szoknyája korcán
az idő foga fénylett,
míg vasárnaponként
ment a temetőbe.

Zsoltáros kezével
virágot palántált
s lelkéből kicsordult
a siratóének,
és emlékeinek
tisztult horizontján
kéklő nyárként szöktek
a pergamen-évek.

Gyermekkoromban –
tűnődve néztem
lisztet szitáló
hervatag kezét,
s a kemencepadkán
mohón kóstoltam
leveles, illatos
cseresznyés rétesét.

A sírja fölött mély,
kopott már a fejfa,
vén betűk kígyózzák
egyszerű nevét:
az őszirózsás szél
a hant könyvét lapozza,
s én feldobogni érzem
porladó szívét.

                     (Kecskemét, 1959)


 

 

Nagyapám
Meghallgat :

A forrásnál tisztább,
az égnél nyugodtabb.
Csillagoknál egyszerűbb
nyárfánál sudarabb
Hogy ki ő? egy ember,
a sorsomban rendjel.
Életemből ment el
kolibri énekkel.

                     (Budapest, 1978)

 

 


 

Hajnaltól estig
Meghallgat :

Mint a nagyapám fáradt, szép szeme,
olyan a Nap alkonyi keresztje,
hajnaltól estig elfárad
– nehezen mássza a hegyhátat.

                     (Budapest, 1978)

 


 

Anyám
Meghallgat :

Anyám lelkében mindig moccan
valami szép,
karja átnyúl a kilométerek felett,
mint életünkben az emlék
megtalál bármerre járok
óv, takargat
visszaváró szeretete
szépíti mosolyomat.

Anyám lelkében mindig moccan
valami jó,
ötvenhat éve tiszta akár a kék ég,
a frissen hullott hó,
minden mozdulatában
én vagyok a gond.

Mennyi munkát cipel a vállán,
s este mikor hajat bont
és belenéz az öreg tükörbe
apám leteszi az újságot
tekintete anyámra szépül
és felidézi az ifjúságot.

                     (Debrecen, 1964)

 


 

Nap
Meghallgat :

Kékselymű zászlókon a fehér szél táncol
és fölöttünk a nap ezredévet ráncol
szalmakazal-szőkén gömbölyül az égen
aranypihéi közt zeng a dal a réten.

Szél

Ezüst nyíl a szél a nyírfán
nyarak násza ég a titkán
surranó kard a pengéje
arcbarnító tüzes éle
ma még nyíl volt, holnap hullám
tenger-kéken fagyként hull rám
holnapután láva-meleg
karjaiban villám remeg.

Villám

A villám az ég idegszála
dühös arany cikázó láza
a fellegekben ég tanyája
perzselő dac a karikása
az erdők csendjét tűzre gyújtja
lángoló hullám minden ujja
szépsége mellett gyorsasága
pusztító titka és halála.

                     (Debrecen, 1972)

 


 

Varjútánc
Meghallgat :

Repülnek körbe-körbe
rásüppednek a földre
korom-sötét a táncuk
fénylő hideg ruhájuk
várja a fagyok élét
a hó fehér zenéjét
éhes hóhérok, lomhák
az erdőt ostromolják
életük hosszú lánca
sodorja őket táncba
a fák tűz-gerincére
az utak jég testére
a gallyak áramára
a barázdák kontyára
a mezők tenyerére
a górék gerezdjére
irigylem őket, szállnak
és századokat látnak.

                     (Debrecen, 1972)

 


 

Mátrai reggel
Meghallgat :

Kék-pártájú köd ha surran
cseng a reggel felvidultan
zöld-bóbitás virág lebben
méh döngicsél a kelyhekben
sárga-meleg leng köröttem
vágyam mint a villám szökken
hajladoz a margaréta
s gőzölög a hegy karéja
a kacér nap rezes bőre
ráncosodik mint a körte
s fonalának aranyába
kapaszkodik a zöld Mátra
pengő-sarkú hegyi patak
fodros ajka parthoz tapad
a fenyőfák gyantás kérge
gyöngyösödik fű selymére
szőlőtőkénk ringó kontya
érett fürtjét halkan bontja
kifeslett hamvas ruhája
kedvvel harapok húsába
az országút fehér pora
mint a korpa széjjelszórva
a szénfejtő csákány körme
szenet hasít gyémánt körbe
oly telt-keblű most a Mátra
mint a mesék kincses-tára
aranyfésű hull a tájra
s fésülködik már a Mátra.

                     (Mátraháza, 1951)

 


 

Hegyoldalon
Meghallgat :

Érik a körte,
csordul a vére
ujjaid hószín
szirom hegyére
piros zamattal
rezdül a gallyon
tüzes markába
rejti az alkony
bíbor harangok
a ringó körték
borzas szél húzza
a kötelékét
mint varjú a fán
kéklik a szilva
töpped a bőre
szeme kisírva
pálinkát főznek
a jó parasztok
tél hidegében
velük koccintok
mint napfelkelte
ég a jonatán
a ringó ágak
tüzes trónusán
nyitja a szőlő
hamvas mosolyát
rajta permetlé
őszi ibolyák
hozd a kosarad
hadd szedem tele
nem haragszik ránk
a gazda szeme

                     (Mátraháza, 1965)

 


 

Álmodjunk jövőt
Meghallgat :

Küzdő szelekben ránk roskad az ég
érezzük a tél szürke hidegét
karjainkban ólmok az idegek
hűvös a közöny mint a feszület
gyulladjatok ránk csillagkemencék
kozmosz-holnapok tüzes szekercék
lobogjunk mindig lángos ég alatt
legyen rakétánk a friss akarat
hátra nem lesve nyomuljunk tovább
szívünkkel gyújtva a tudat fokát
hol lelket érző gondolat zenél
álmodjunk jövőt amíg Ember él
permetezzen ránk a Tejút pora
s véssünk szerelmet a csillagokba.

                     (Debrecen, 1973)

 


 

Figyelnek ránk
Meghallgat :

Surran az éj a fák között
a Föld a Holdra költözött
az ember-álmú kráterek
titkaiban szívünk remeg
figyelnek ránk a csillagok
nekik győzelmünk még titok
valamit ők is sejtenek
s űrhajón küldünk névjegyet.

                     (Zagori, 1974)

 


 

Amerre nézek
Meghallgat :

Megérkezett a cinke
tartja a fa gerince.
Fürkész, villog, énekel
napraforgót érdemel.

Párkányunkon szemerkél,
tőlünk egy cseppet nem fél.
Koldus-éhes dallamát
lebbentik az almafák.

Cinke, rigó, vadgalamb,
fejünk fölött égi strand.
Röptük alatt csend hasad,
tollukon szellő szalad.

Vitorlázik a lepke,
mezők színe a kedve.
Villanydrót-hosszú a nesz
fecske-ének permetez.

Szemben a Duna partján
nyílik a hűvös páfrány.
Sirályok raja játszik,
a harang délre lázít.

Távol gólya-pár lépdel
előttük semmi kétely.
Tavak vizébe mártva
frissen repül a szárnya.

A levegőfüst kéken
bódul el e vidéken.
Amerre mostan nézek
víz-hideg fények égnek.

                     (Leányfalu, 1981)

 


 

Magasság zenél
Meghallgat :

A pasztell-felhők lombjai közül
véres-merengőn felbukkan a nap.
Fénye mámorán hajnal szelídül
s dallá feszülnek a friss madarak.
Csend szövi szőttesét most köröttem,
mókus lendül az ágak trónusán
őz nyújtózik a bokor-fürtökben
s hajó hasít barázdát a Dunán.
A kert végében szellő permetez,
cirógatja a hamvas mandulát.
Harsány diófánk életet növeszt,
s az ösvényen riadt nyúl ugrik át.
Fenyőink tornyán magasság zenél,
gyantát buggyant a gallyak sóhaja.
Az égő színek nesze messze ér
s tűz-gerezdjét a bőrünkre szórja.

                     (Leányfalu, 1982)

 


 

Leányfalu
Meghallgat :

Fény, madarak, levegő,
       gyümölcsök hazája, Leányfalu!
Ének, dal, víz, forrás
       fák, erdő zuhogó csendje, Leányfalu.

Őz, vaddisznó, fácán,
       fényre feszített nyugalom, Leányfalu!
Habfodrozó szépsége a Dunának
       művészek és művészet harangszava, Leányfalu.

Maradj örökre buja gyönyörűség
       romantikája az évszakok nászának
két karú öröme a pőre szerelemnek
       hajókürtje az ifjúság mosolyának
temploma a szabadság tiszteletének
       lendülete a munka boldog születésének
       Legyen áldott a neved Leányfalu.
                     Ámen.

                     (Leányfalu, 1982)

 


 

Feleségem
Meghallgat :

Szebb vagy a hajnaloknál,
és megnyugtatóbb vagy nekem, mint a csönd,
ibolyaillat lengi be arcod havát
az erdők ébredő tavaszában s fönt,
túl a fák zizzenő levélemeletein,
ahol már csak a széles mosolyú magasság
tengerében fürdik a csodálkozó tekintet, ott
keresem nekem daloló hangod égi mását,
mert Te kedvesem hozzám simuló igézeteddel
betöltöd e századdal együtt érző életem,
és boldog éveim folyója zengő hullámveréssel
szikrázik szerelmed mélyvizű medrében – kedvesem.

                     (Debrecen. 1973)

 


 

Patak vizébe mártalak
Meghallgat :

Megfürdetlek a patakban
harsánydalú hűvös habban
rád terítem tekintetem
úgy vigyázlak szép kedvesem
ezüst kígyó a kis patak
cipel hátán hullámokat
valamennyi ringó bölcső
dajkájuk a messze zengő
mohás sziklák zúgó dala
benne érik arcod hamva
fürödj kedves a patakban
szivárványszínt játszó habban
rád terítem tekintetem
úgy vigyázlak szerelmesen.

                     (Mátraháza, 1963)

 


 

Házsorok
Meghallgat :

Beleng a tavasz az ablakon
szél pendül borostás arcomon
szép szelíd szerelmet álmodok
s veletek öregszem házsorok.

                     (Téglás, 1973)

 


 

Perlekedem
Meghallgat :

Perlekedem önmagammal
versben fogant dalaimmal
a téli fák árnyékával
a fénykelyhek játékával
perlekedem sorsom véled
hozzám kötöztek az évek
múltunk lassan csillag-távol
jövőnk izzó kozmosz-mámor.

                     (Budapest, 1978)

 


 

Te vagy bennem
Meghallgat :

Esőt fodroz rám a nyár,
fellegekben ragyogjál.
Égjél csillagok között,
fényed belém költözött.
Pirosodj a szelekben,
szépülj varjas telekben.
Te vagy bennem minden szép,
Égbolt, tenger, hegyvidék

                     (Budapest, ORFI, 1978)

 


 

Öleljük egymást
Meghallgat :

Magányomban te vagy az élet,
fájdalmamban hozzád beszélek.
Rekkenő vággyal lesem lépted,
hajnalcsillag az érkezésed.
Napfény-derengő reggeleken
kószálunk puttonyos hegyeken.
Öleljük egymást úgy mint régen
japánakácok gyűrűjében.

                     (Budapest, ORFI, 1978)

 


 

Kezem az ütőereden
Meghallgat :

Kezem az ütőereden.
Így hallgatom szíved beszédét.
Sorsomba lüktet életfohászod
a mély-csöndű igéket nekem számlálod
hogy csillapítsd vergődéseim kóbor éhét.

Mozdulataidban élem
napjaim fojtott-tűz nyugalmát.
Gejzírként török fel Benned
terítsd rám gyóntató szerelmed.

                     (Rózsadomb, 1981)

 


 

Kalászos mezőkről
Meghallgat :

Még alszik a feleségem.
Álmában hajnal-kedvű madarak
          énekelnek.
Húsz évvel ezelőtti valóját idézem,
szép-akaratú nyár termését.
Csillagként gyúlt sorsomba
és azóta ragyogja életem partvidékét.
          Álmodó csend nyugalmában
festem magamnak modelljét.
Teste megőrizte lányos sugárzását
karcsú szellők nyújtóznak bőrén
s a fény szeplő-gyöngyöket perget
          arcára.
Lelke kalászos mezőkről
          költözött belém,
arról a tájról, ahol marhahajcsár
őseink Bocskai vitézeivé szelídültek.
Már ébred a kedves.
Tekintetén holnap-beszédes
          mosoly nyílik
s amint nézem
emlékködökből felsejlik ifjúságunk.

                     (Hévíz, 1982)

 


 

Két évtized köteléke
Meghallgat :

Az ég alatt s a föld között
a sorsunk összeköltözött.
Hátra nézünk mosolyogva
ránk borong a tölgyek odva.
Húsz éve – suhogva égtek
lombjuk közt pattant az ének.
Azóta fonnyadt öregség
roppantja a fák gerincét.
Csokrokban ülő hóvirág
szemérmes csendjét szórta ránk.
A varjak léghajó-hadát
röpítő szelek sodorták.
Akkor csak előre néztünk
most pedig emlékeinkben érzünk,
minden elmúlt, megtett évet
sorsébresztő messzeséget.
Emlékeink igazában
történelmet őrző áram
gyújtja bennünk a világot
jövőnkbe vibráló lángot.
Két évtized köteléke
szerelmünkben élő béke.

                     (Budapest, 1981)

 


 

Sirályok
Meghallgat :

Megérkeztek a vendégek
Duna-parti szálló fények
pihennek a reggelekben
szárnyuk ölelése rebben.
Fehérlombú hideg reggel
keringőznek a szelekkel.
A tenger habzású égen
virággá nyílnak kevélyen.
Köröznek fölöttünk hosszan
torkukban énekük moccan.
Síró örömüket küldik
dallamuk eljut a földig.
Háztetők gerincén állnak
mint egymást vigyázó század.
Csőrükre tűzik a Napot
ők maradnak, én ballagok.
A búcsú nekem nagyon fáj
mit üzensz nekem szép sirály?

                     (Budapest, 1983)

 


 

Szeretnék szépen … Férfivers
Meghallgat :

Ötvenen felül
az Ember készül,
hogy a halálra
csikósként felül.
Nem mintha annyira vágyna
a földi-mély agyagos ágyba.
De romlik a szív, az idegtornya
hullatja falát a fáradt porba.
Nem voltam s nem vagyok búimádó
de érző sorsom sok-mindent látó.
Éppen ezért, ha kopognak értem
a búcsúzáskor nem roggyan térdem.
Szeretnék szépen, suhanni halkan,
a címzett én leszek, hogy meghaltam.

                     (Budapest, 1982)

 

 

 www.ausztrianekunk.hu  – pályázati felhívás

 

Bieliczky Joó Sándor (1929-1983) Ausztriában írt versei

 

PERNYÉVÉ ÉGETETT

Napszőkített fények kazlaiban égek    
perzselő mámorral járom a vidéket   
reggel ébredéskor párásak a hegyek  
szürke hályogukban forrnak a reggelek.  
A távoli utca szelíd kanyarjában   
egy fakó Krisztus-kereszt előtt megálltam   
fekete tábláján aranyba vert nevek   
őrzik a márványba vésett történelmet.  
Ezerkilencszáznegyvennégy: gyilkos álom  
bombák rügyeztek a levegő-sétányon 
ördög süvítéssel robbantak a tájba  
szívekbe tépődött szekercés szilánkja  
éles és göcsörtös jajszavakba pergett   
pernyévé égetett száz emberi lelket.   
Fölöttem repülő húz a magasságba  
nem cipel most terhet ezüst vakítása   
pajkos fényes kedvvel köröz mint a madár  
szárnyai tövéből nem perdül a halál.   
Tegnap a színházban Mozart lelke zengett  
ellenetek dalolt háborús keresztek.  

  
                                           (Salzburg, 1973.)    

 

A MOZARTEUMBAN

Zsong és zenél a népes folyosó 
árad az ének akár a folyó
fiatal hitek vágya ez a ház
az ifjak lelke benne a parázs
van köztük néger, japán és magyar
a művész mindenütt egyet akar
egy lombbá sűrűsödik az álom
az enyhülő boltíves világon
Békét mintáz a szív muzsikája
bronzba lobban sors-kozmoszunk álma
dallam repeszti az utcák kövét
tépi a sátán páncél köpenyét
hidakat épít a csillagokba
s visszaköszön ránk hívón ragyogva
kötél-hágcsók a zengő hangjegyek
kapaszkodjunk beléjük Emberek
erős karokkal fogjuk idegét
a magasba törés áramkörét
eggyé szelídül néger és japán
s Békébe lépünk Mozart ajtaján.

                                               (Salzburg, 1973.)

CSILLAGTEREMTŐ

A kavics-kemény Idő
erősebb a márványnál
Mozart csillagteremtő
zenéje a halálnál.

                            (Bécs, 1976.)

MOZART SZÜLŐHÁZÁBAN   

Mester, most körtéket fényez a nyár    
barack illatoz a kert csendjében    
gőgjében dölyfös a salzburgi vár
fölötte a múlt tékozló ében 
az Ünnepi Játékok vihara    
lelkedből pattan s Kozmoszba perzsel   
békére derít muzsikád hangja     
Benned épül minden érző ember.   
Jártam szülőházad emeletén     
a lépcsők visszhangja Téged lehel    
átzendültél a falak bronz meszén    
dermedve álltam az ajtód előtt    
szívembe csengtek bódult századok    
első hegedűd zengte az Időt     
parázs húrjain álmod átragyog    
halk gyászban őrzik kezed áramát    
a zsenge dalok pelyhes örömét    
a melódiák hamvas bánatát  &#16#160;  
zengésében Te vagy az öröklét    
a hívó fények betörtek Hozzád    
a forró neszek éji varázsa     
liliom-sárgán derengett szobád    
s csonkig sistergett a gyertyák szála     
gyehenna-tüzű itt minden reggel
Salzburg otthonod, hazád a Világ
boldogabb lehettél volna Mester
ha ezt megsejti hideg Konstanzád.  

                                                       (Salzburg, 1973.)

 

IBOLYÁT NYIT AZ ÉG

Esik az eső süt a nap
a mókus makkot riogat
vadkörte koppan köröttem
gurul fanyar zöld körökben
derűt lehel a hegytető
virágkohó a völgyteknő
a csorda-lassú fellegek
körbe öntözik a hegyet
majd rázokognak a tóra
és surrannak mint a gólya
szelek sarkantyúzzák őket
fényt fakasztva az időnek
robbantják kormos seregét
havas ibolyát nyit az ég
tisztul a szirma s tűzbe csap
a fellegekből ránk tört nap
a tóra gyújtja sugarát
körtefák szívják aranyát
gyerünk a partra itt a nyár
a vitorlánkon szellő jár
siklunk dal-csendes délelőtt
s örvényt gyűrűz az evezőnk.

                                           (Salzburg-Mattsee, 1973.)

 

      
SCHILLER ÉS A LÁNY    

A sima-homlokú égen     
tenger-csend nevet ránk kéken    
levél-rezgésű levegőt      
szikráznak fent a hegytetők.    
A szomszéd padon a leány    
szerelme harmat-hajnalán     
csókba álmodja életét      
évei csengő énekét.      
Schiller verseit olvassa    
sorsát lelkébe olvasztja    
bódult harang szíve mélye    
költőket zár rejtekébe.     
Költő és vers ketten eggyek     
mint a dallal a hangjegyek     
a lány könnyek között reszket    
Schiller vall neki szerelmet.     

                                             (Salzburg, 1973.)     

 

HAZÁM A TÁJ

Mindent szeretek ami szép
és bölcs lelkét a csendnek
álmodom a Holnap ízét
s dalát az értelemnek
hangszerként zendül a hegyek
örök varázsa bennem
hazám a táj s odamegyek
hol barátként vár engem
a Mátra szelíd szerelme
a Bükk komorló kékje
a fenyők illat-keresztje
s kettőjük fény-zenéje
az Alföld akác-felhője
a rigók rikkanása
a puszták szikes bőre
a Daru-zug juhásza
távoli szülővárosom
dobogó közelsége
sorsát sorsommá vállalom
így vagyok csak egy véle.

                                        (Salzburg, 1973.)

 

 

 

GOETHE ÉS SCHILLER    

Goethe és Schiller egymásra néznek   
nem rabolta el őket a végzet    
– a költészet kozmoszában élnek.   
        
A teret és időt átragyogják   
a zendülő hitet egybe fogják    
– dalukkal sorsunkat körbefonják.  
      
Szeretve szenvedtek minden szépet  
szellemük őrzi a küzdő létet   
– jövendők hajtanak nekik térdet.   
      
Goethe és Schiller a halott-élők   
a jót a Földre betűkkel mérők   
– előttünk az örök újralépők.    
       
Bécs horizontjánál messzebb látnak    
nagy álmukat adják a világnak
– s fölöttük századok muzsikálnak.

                                                    (Bécs, 1976.)

A SZÉP GRINZINGBEN

A pince mélyén bizony jó volt,
kóstolgattuk a vörös óbort,
dallamok futó örömében
izzott az arcunk gyertyafényben.
Csillagreszketőn szólt a lelkünk,
a századoknak énekeltünk,
kis társaságunk volt a Béke,
az egyetértés nemzedéke,
a szépre-vágyók hajnal-álma
a szárnyait lebbentő pálma.
Beethoven is megfordult itten,
oltotta szomját szép Grinzingben.
Őrzi a sétány lába nyomát
a táj varázsa költősorsát.
Zenével indult örök útra,
áldását adva Schubert úrra.

                                          (Bécs-Grinzing, 1976.)

 

* * *