Beszélgetés SÁRAI TIBOR zeneszerzővel

Bieliczkyné Buzás Éva : :  „Azok  az  ötvenes  évek…”
Beszélgetés  SÁRAI  TIBOR zeneszerzővel  (1989. 10. 25.)
      
(Sárai Tibor 1919.05.10  Budapest .-. 1995.05.11  Budapest)
Sárai Tibor egyike a keveseknek, akiket még meg lehet kérdezni arról, hogy hogyan is voltak azok az ötvenes évek a Magyar Rádióban. Arra kértem, hogy beszélgessünk erről.
Miközben lakása felé igyekeztem, eszembe jutott egy régi emlékem. 1961-ben zeneakadémiai
szolfézs és összhangzattani vizsgámon ő volt a vizsgabizottság elnöke. Emberi „aurája” olyan
jóindulatot sugárzott felém, amitől vizsgadrukkom eltűnt. Mindegyik hangzatot – amit leütöttek
a zongorán – biztosan meghallottam, leénekeltem. A jeles mellé elnöki dicséretet is kaptam.
Visszamenőleg én a tanár úrnak adnék hasonlót. Hiszen ahhoz is talentum kell, hogy a tanár
a maximumot tudja kihozni a tanítványból. De ez csak egy jellemző kis példa. A nagy eseményeket a történelem produkálta, ahol helytállásból, az emberséges, etikus magatartásból sokszor jelesre vizsgázott Sárai Tibor.
 
.-. Ezek közül most az ötvenes éveket emelném ki, hiszen Ön akkoriban a Rádióban dolgozott, mégpedig vezetői beosztásban. Hogyan került sor erre? Jelentkezett, vagy valaki hívta?
.-.  Nem. Abban az időben az ilyen dolgok párthatározat alapján történtek. Tehát párthatározat
alapján kerültem a Rádióba. Először 1949 májusától szeptemberig voltam ott. Majd Szirmai István, a Rádió akkori elnöke közölte velem az újabb párthatározatot, mely szerint a Népművelési Minisztériumban kapok feladatot. Aztán Révai József adta tudtomra a következő utasítást, hogy újra visszamegyek a Rádióba.
Ez alkalommal 1950-ben a Műsorigazgatóságon, majd fegyelmi büntetés miatt egy fokkal alacsonyabb beosztásban, a zenei osztály vezetőjeként dolgoztam 1951 és 1953 között.
Ezek az intézkedések tehát nem állami vonalon történtek, hanem a Pártközpont
megfelelő osztályain.
 
.-. Mind a zenetörténészek, mind a közvélemény ezt a korszakot zsdanovizmusnak nevezi.
.-.1948-ban a Szovjet Kommunista Párt hozott egy határozatot a zenéről. Ennek előkészítője
és előadója Zsdanov volt. Azért ezt a zsdanovi határozatnak nevezték akkor is, most is. De ez egy hivatalos határozat volt.
.-. Mi volt ennek a párthatározatnak a lényege?
.-. Vezető szovjet muzsikusokat, tehát a világon mindenütt ismert zeneszerzőket, mint például
Sosztakovicsot, Hacsaturjánt, Prokofjevet és másokat keményen bírálta ez a határozat, azzal hogy a polgári formalizmus útján haladnak, hiszen a zenekarból sikolyok, zörejek szólnak, nem harmóniák, nem dallamok. Ez pedig a népnek nem kell.
.-. Értett-e a zenéhez Zsdanov?
.-. Arról hallottunk, hogy Zsdanov, amikor az SZKP Politikai Bizottságától megkapta a feladatot, akkor elkezdett tanulni összhangzattant, formatant, stb. Tehát foglakozott a zenével, csak hát igen gyatra eredményre jutott.
.-. A határozat negatív hatása mégsem maradt meg a Szovjetunió határain belül.
.-. Bizony nem. Sőt, ennek a határozatnak óriási hullámai voltak az egész világon. Így hazánkban is. A Magyar-Szovjet Művelődési Társaságban volt egy nagy ülés, ahol sokan elmondták a véleményüket. Többek között Kodály Zoltán is felszólalt, azzal támogatva a határozatot, hogy ő immár 30 éve harcol azért, hogy a zeneszerzés a népi gyökerekből táplálkozzék.
.-. Milyen következményei voltak a Rádióban?
.-. Bizonyos szovjet delegátusok jöttek hozzánk. Többek között egy Csulaki nevű zeneszerző,
a tömegdalairól annak idején híres Novikov, és Zaharov, a Pjatnyickij együttes zenei vezetője.
A Rádióban ebben az időben már a nagy lakklemezen kívül kezdték használni a magnetofont is,
amivel például magyar műveket rögzítettek. Ezeket a Zeneművész Szövetség tagjai a szovjet kollegákkal együtt meghallgatták. Bizony a „vendégek” a magyar zeneszerzők legjobb műveit élesen bírálták. Ott ültem én is a 6-os stúdióban, amikor Veress Sándor Hegedűversenyét is formalistának bélyegezték.
.-.  Ön aktívan benne élt a „Savergyán ügy” folyamatában. Hogyan is történt?
.-. A zsdanovi határozat a viták középpontjában volt ezekben az években, persze értelmiségi,
főleg zenész körökben. Ilyen szituációba kell elhelyezni a Savergyán ügyet.
 
.-.Tudták-e, hogy ki volt ez a Savergyán?
.-.  Savergyán egy kis könyvben magyarázta és indokolta a zsdanovi határozatot. De se előtte,
se utána senki nem hallott róla. Tehát ahogy említettem, az egész ügy a levegőben volt. Ezért nem lehet rossz néven venni, hogy Szirmai István, a Rádió elnöke egy, a Rádió vezetőiből álló Műsorülésen felvetette, hogy ezzel az anyaggal a Rádió műsorában is foglalkozni kell. Mi akkor harcoltunk ellene, azzal, hogy nem oda való. De ilyen esetekben mindig elhangzott egy bizonyos mondat. „Manyika írja!”. Manyika volt a titkárnő, aki a Műsorülések jegyzőkönyveit készítette.”Manyika írja: Határozat. Kötelezzük a zenei osztályt, hogy a Savergyán könyvet folytatásokban a műsorban leadja.” Mit volt mit tenni? A parancs az parancs. A sorozat elkezdődött. Abban az időben én Műsorigazgatósági tagként a fontosabb zenei műsorok szuperlektora voltam. Lehel György a komolyzenei osztály vezetője, Devecseriné Huszár Klára pedig ennek a műsornak szerkesztője. Tehát három fórumon ment keresztül az anyag, mire adásba került. Egy hiba mégiscsak becsúszott. Mert én kihúztam egy olyan mondatot, ami Sosztakovicsra nézve nagyon sértő volt. De a javított példány valahogy elkallódott, nem lett továbbvezetve, és az adásban elhangzott ez a mondat is. Ennyi hiba valóban történt. De a lényeg az volt, hogy főnökségi határozatnak tettünk eleget, amikor ezt a sorozatot leadtuk. Mindaddig, amíg jött egy felháborodott hangú levél, amely hihetetlennek tartotta hogy ilyen műsor a Magyar Rádióban hangzik el. A levélíró azt hitte, hogy a Szabad Európa Rádió szól, amikor ilyen módon bírálják a legjobb szovjet szerzőket. Micsoda dolog ez? Ekkor aztán kitört a botrány és megkezdődött a fegyelmi vizsgálat. Az ember örült, hogy az ilyen dolgot megúszta valahogyan. Engem és Lehel Gyurit egy fokozattal lejjebb tettek a ranglistán.
Egyesítették a három zenei osztályt,( a komolyzenei, a könnyűzenei és a műsor-lebonyolítási
osztályt, ez utóbbihoz tartozott a hangszalag és lemeztár). Az így kialakult Zenei Főosztálynak
lettem a vezetője, Lehel György pedig a komolyzenei rész főszerkesztője. Huszár Klárit sajnos,
azonnal kirúgták a Rádióból.
.-.  Mi volt erről Szirmai véleménye? Nem hivatkoztak az előírt határozatra?
.-. Nem! 1951-ben ilyet nem lehetett csinálni. Akkor már olyan helyzet volt a Rádióban, hogy
folyton körülnéztünk, ki van még ott. Annyira vitték az embereket. Egyszer például az NDK Rádió igazgatója volt nálunk vendégségben. Az ő tiszteletére a Gellértben vacsoráztunk. Én Újhely Szilárd mellett ültem, aki a Műsorigazgatóság vezetője volt. Egyszer csak a pincér odajött. Hallottam, amikor azt súgta, hogy Újhelyi elvtárs telefonon keresik. Kiment és többet nem láttuk.
.-. Nehéz dolga lehetett, a Zenei főosztály vezetőjeként is.
.-. 1951 és 53 között a Rádióban osztályvezetőnek lenni rettenetes dolog volt. Mindenre figyelni
kellett. Például arra, hogy milyen prózai műsor után következik a zene. Hiszen mindennek
politikai jelentősége lehetett. Emlékszem, hogy rendkívüli nagy propagandát csináltak a tarlóhántás ügyében. Mintha a parasztok nem tudták volna, hogy meg kell csinálni. De a nagy kampány jellegű előadás után, a következő népzenei műsor első száma ez volt: „Ne menj rózsám a tarlóra…” Öt perc múlva Rákosi telefonált. Május 1-jén pedig hajnalban ott kellett lennünk az adón. Szirmainak is, nekem is. Még az időjárás-jelentést is meg kellett változtatni. Mert május 1-jén nem lehetett felhősödés. Még ha ömlött az eső, akkor is azt kellett mondani, hogy ragyogó napsütés van. Nekem pedig a megfelelő zenei szólamokat kellett felvenni a korongra, hogy az optimista, vidám hangulat biztosítva legyen. A Rádió műsorában művészi szempontok alig jöhettek számításba. Nagyon kellett őrködni azon, hogy mégiscsak hangozzanak el olyan művek is, amelyek a zeneművészetet reprezentálták.
.-.Arról hallottam, hogy az Ön eltávolítása nagyon gyorsan zajlott le. De mi volt az oka?
.-. Ez 1953 februárjában történt, amikor egy egész csoportot eltávolítottak. Ezt megelőzően,
néhány héttel korábban a Rádió különböző vezetőit hívatták Szirmai Istvánnak , a Rádió elnökének szobájába. Rákosi öccse, Bíró Zoltán várt bennünket, és közölte, hogy gazdasági természetű szabálytalanságok történtek Szirmai Istvánnál, ezért most elviszik. Ezt vegyük tudomásul.(És pang…) Elvitték. Ezután volt egy műsorülés, amelyet szintén Bíró Zoltán vezetett. Kérdezte, hogy ki a zenei osztály vezetője. Jelentkeztem. „Maga meg van őrülve, hogy a magyar népnek Beethoven-szimfóniákat ad?” Erre kértem egy kihallgatást, hogy ne itt a nyilvánosság előtt beszéljünk erről. Ezt meg is kaptam tőle, ahol ismét kifejtette, hogy ez abszurdum. Beethoventől csak egyet lehet adni a Skót bordalt. Hogy miért, azt nem tudom. Szerintem ez volt az egyetlen, amit ő ismert. Én akkor azt mondtam, hogy „Bíró elvtárs, ne vegye rossz néven, ezt nem hajtom végre.” Aztán, már várható volt a kirúgásom.
Engem, és dr. Enyedi Györgyöt, a zenei osztály kiváló munkatársát együtt hívattak. Különösebb
indoklás nélkül közölték, hogy hagyjuk el az épületet. Enyedi dr. még félig viccesen
mondta, hogy neki van egy ebédjegye, azt még hadd egye meg. Szigorúan válaszoltak, hogy nem
is ebédelhet meg, hanem fél órán belül hagyjuk el a Rádiót. Később tudtam meg a nagy sietség
okát: már összehívták az úgynevezett röpgyűléseket, amelyeken bejelentették, hogy eltávolították a nép ellenségeit. Ezek mi voltunk.
.-.  Szelényi Anna, a zenei osztály titkárnője úgy mesélte, hogy Ön bement a szobájába, vette a kabátját, és azzal búcsúzott, hogy „Na én ide többet nem jövök”.
 – A kínos az volt, hogy fogadónap lévén, többen vártak rám. Éppen Polgár Tibor következett,
aki bejött hozzám. Kénytelen voltam neki azt mondani, hogy „Tibikém, ne haragudj, de most el
kell mennem, de úgy, hogy nem jövök többé vissza”.
.-.  A távozása után mi történhetett a zenei osztályon?
.-. Én bizony nem nagyon figyeltem már erre. Nyolc hónapig voltam állás nélkül. Az volt a fő
gondom, hogy valahogy kenyeret tudjak szerezni a családom számára.
.-. Mit tudott kezdeni? Tanítani?
.-. Az csak később volt. De addig is meg kellett élni valamiből. Például a Népművelési Intézet
vidékre küldött zsűrizni, vagy meghallgatni valamilyen zenei műsort. A 31 forintos napidíj volt a
keresetem, ami akkor még ért valamit. Ezt persze nem költöttem el, mert a feleségem készített egy kis ennivalót. Így a pénzt haza tudtam vinni. Néha a Zenei Alap is adott valami támogatást. Ez így ment egészen szeptemberig, amikor Kodály Zoltán javaslatára Sándor Frigyes, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola igazgatója felvett szolfézs tanárnak.
.-. Hogyan tudta mindezt idegileg, egészségileg elviselni?
.-. Nagyon nehezen. Amíg a Rádióban dolgoztam, minden reggel elköszöntem a feleségemtől,
mert nem volt biztos, hogy hazajövök-e. De ha az egész életen át tartani kell a feszültségeket,
akkor idős korra gyorsabban romlik az ember egészsége. Túl vagyok már az infarktuson is. Sok
mindent átéltem az életemben, a deportálástól kezdve a fronton való aknaszedésig. De a rémálmaim nem erről szólnak, hanem arról, hogy a Rádióban vagyok 1951-ben.
.-. Említette dr. Enyedi György nevét. Ma már kevesen tudják, hogy ki volt ő.
.-. Nagy tekintélyű, kiváló muzsikus volt. A Lipcsei Egyetemen szerzett zenei doktorátust.
Amikor Otto Klemperer Budapesten vezényelt, ragaszkodott ahhoz, hogy Enyedi dr. jelen legyen
a próbáin. Időnként hátra fordult, s jellegzetes hangon kérdezte:”Herr Enyedi, alles in Ordnung?”
Rendben van ez? Mert Enyedi még az óriási zenekari apparátusban is meghallotta, hogy pl. a 3.
oboa egy kicsit sok. Enyedi György hosszú ideig dolgozott a Rádióban. 1948-ban még osztályvezető is volt, később pedig olyanfajta munkát végzett, mint ma a zenei lektorok. Esztétikai fogantatású ember lévén, ez volt az ő igazi területe. Az élvonalbeli zeneszerzők szívesen fordultak hozzá. Segített is mindenkinek a hibák korrigálásában – amíg hagyták.
.-. Ha muzsikus társaságban az etikus magatartásról esik szó, szinte legendaként emlegetik Lajtha László, Kókai Rezső és Sárai Tibor nevét. Mert amíg Önök a Rádióban vezetőként dolgoztak, addig a zeneműveik nem hangozhattak el a műsorban. Ez talán egy kicsit túlzás is lehetett, hiszen így a közéleti ember ellene volt zeneszerzői mivoltának.
.-. Az biztos. De esetleg nem kellett volna vállalni a közéleti szereplést. Visszatetsző dolognak
tartom, hogy amikor valaki vezetői pozícióba kerül, akkor zeneszerzőként is ismertebbé válik.
Azáltal, hogy művei többször hangzanak el, mint ahogy azok értéke indokolná. Másrészt a beosztott szerkesztők számára sem, szabadna olyan szituációt teremteni, hogy a darabok gyakoribb műsorra tűzésével udvarolhassanak a főnöknek, bizonyos előnyökhöz jutás reményében.
.-. Mégis, mikor vezetett vissza a zeneszerző Sárai Tibor útja a Rádióhoz?
 
.-. Sztálin halála után már bizonyos enyhülés következett a politikai életben. Így 1954-ben
például a János vitéz jeleneteket és néhány zenekari kíséretes gyermekkórust is felvettek. De tulajdonképpen csak 1956 után kezdődött az igazi együttműködés ezen a téren.
.-. Mint zeneszerző elégedett-e a Rádió működésével?
.-. A Rádió az egyetlen fórum, amelyik a kortárs magyar zenével törődik. Amit a többi zenei
intézmény csinál hangversenyrendezés ügyében, az csak a statisztikájukat javítja. A kortárs zenét
gettószerűen elkülönítik a zenetörténet folyamatától. És ezzel a módszerrel szinte elidegenítik a
közönséget a saját kora zenéjétől. Helyesebb lenne a többi zeneművel együttesen megszólaltatni.
Általában olyan zenei közegben élünk, ahol kegyes szívességnek számít a műveinket bemutatni.
.-.  Lehel György karmester kivétel volt.
.-. Valóban, Lehel György pályájának művészi célkitűzése volt, hogy kortársai muzsikáját
megszólaltassa. Sőt, ha tehette, akkor hazai koncerteken és külföldi turnékon is műsoron tartotta.
Most, hogy beszélünk róla, eszembe jutott az ő első hangversenye. A Puskin u. 4. szám alatt, a
Közlekedési Dolgozók Szakszervezetének zenekarát dirigálta. 1946-ben – húszévesen – mielőtt
még a Rádióba került volna. Én és a többi barátja mind ott ültünk és drukkoltunk neki, hogy sikerüljön. Azért teszek erről említést, mert ott már magyar művet is vezényelt. Kadosa Pál József Attila kantátájából két tételt. Most visszatekintve úgy érzem, egy életre szóló hitvallást szimbolizált, hogy így indult a pályája.
.-.  Barátságuk egy életre szólt.
.-. Barátságunk különösen akkor mélyült el, amikor már mind a ketten a Rádióban dolgoztunk.
S együtt kellett az előbb említett viharokat kiállnunk és közösen elhárítanunk, már amennyire
tudtuk! De egymás megbecsülése megmaradt mindvégig. Nem fogom elfelejteni azt a szombat
estét – 1989.szeptember 23-át – amikor utoljára beszéltünk telefonon. Hallhatóan nehezére esett a légzés. Tisztában volt a helyzetével. Elköszönt. Minden érzelgősség nélkül. Amikor az ezt követő kedden reggel Judit húga jelentkezett az elmúlt éjszaka végzetes hírével, akkor értettem csak meg, hogy a telefonon keresztül nem elköszönt, hanem elbúcsúzott. Végleg.
Lehel Györgynek nemcsak műveim hiteles tolmácsolását köszönhetem, hanem azt is, hogy
jelenlétével, szeretetével enyhítette számomra a nehéz idők megpróbáltatásait.
*