Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel

Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”
Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel  (1990. 01. 11.)
(Hidas Frigyes 1928.05.25  Budapest .-. 2007.03.07  Budapest)
Az emlékező művész bohém vidámsága és a szívszorító férfibánat jellemezte beszélgetésünket.
Egy levelet nyújtott át nekem. A Lehel Györgytől kapott születésnapi köszöntősorokat ma már
úgy olvashatjuk, mint az eltávozott jó barát utolsó üzenetét.
Drága Fricike, úgy szerettem volna 25-én elmenni a Fészekbe ünnepelni Téged, de hát – az ismert okok miatt- ez kilátástalannak látszik. Amúgy sem tudnék olyan pompás Happy
Birthday-t összehozni, mint azt Te tetted velem.
De most, mikor Te is belépsz, a világ legundorítóbb klubjába – a Hatvanasokéba-,
el kell mondanom (legalább egyszer az életben), hogy mennyire szeretlek, mennyire
becsüllek és hogy a világon mindent kívánok Neked, ami szép és jó és egészség.
Sok évtizedes barátsággal és szeretettel: Gyuri             (1988.május 17.)
.-. Ez a meghatóan szép levél sok mindent elárul kettejük barátságáról. Próbáljuk meg felidézni a történetét. Hogyan ismerkedtek meg?
.-.-Hogy hogyan ismerkedtünk meg, pontosan már nem tudom. Egy időben a Nemzeti Színházban voltam zenei vezető. A Rádiózenekar nagyon sokat játszott ott. Hamarosan én is bekerültem a zenekarba, mint zongorista. Bár nem voltam állományban, de amikor szükség volt rám, hívtak. Sokféle mű előadásában vettem így részt. Emlékezetes Bartók Zenéjének a hanglemezfelvétele. Tudvalevő, hogy abban van egy kínosan nehéz zongoraszólam.
Azt mondta Lehel Gyuri, hogy azt nekem kell eljátszani. Tiltakoztam, mivel szerintem komoly
zongoraművészi felkészültség kellett hozzá. De Gyuri megerősített:”Te ezt meg tudod csinálni!
Mert te tudsz zenekarban zongorázni. Más a zongoraművészet és más a zenekari zongorista
feladata. Tanuld meg a szólamot!” Nem tehettem mást, nagyon sokat gyakoroltam. Nem hozhattam szégyent a mesterre, ha egyszer megkért rá. Fel is vettük a darabot hanglemezre. Utána pedig sokszor adtuk elő turnékon is. Aztán jött a többi nehéz zenekari zongorista feladat a Petruskában, Sosztakovics  I. szimfóniájában és másokban.
Így kezdődött az ismeretség Lehel Gyurival, ami nagyon jó barátsággá mélyült. Különösen a
külföldi utakon, amit együtt töltöttünk, együtt abszolváltunk. Emlékszem, a mostani Intercontinental helyén volt a régi Bristol, egy aranyos kis bárhelyiséggel. Időnként ide tértünk be iddogálni, beszélgetni. Akkor még nem nagyon dúskáltunk az élet javaiban, de azért erre tellett. És nagyon kellemes volt, jó volt.
Egyszer új lakásba költözött a Madách téren. Akkoriban vált el Rafael Mártitól. A feleségemmel
együtt mentünk fel hozzá lakásszentelőre. Még nem volt berendezkedve, a könyvek is
csak a fal mellett voltak felhalmozva. Volt ugyan egy ágy, meg valami asztalka is mellette, de mi
a földön ültünk és kedélyesen csabai kolbászt rágcsáltunk. Jól éreztük magunkat. Én azt hiszem,
most is szívesen leülnék még a fal mellé a földre is, ha újra együtt lehetnénk….
Nagyon közel kerültünk akkoriban egymáshoz. Sajnos, aztán valahogy szétváltak útjaink.
Az Operettszínházhoz kerültem, meg egyéb elfoglaltságaim is voltak, és egyre kevesebbet tudtam dolgozni a Rádiózenekarban. A mi barátságunk különben sem volt összejárásos, hogy én őhozzá, ő énhozzám. Például az utolsó lakásában sohasem voltam. Inkább olyan pagodai barátság volt a mienk. A rádiós próba, vagy felvétel előtt mindig megváltottuk a világot. Előfordult néha bizonyos nézeteltérés is közöttünk, ami szintén hozzátartozik a barátsághoz. Később persze ez feloldódott, megoldódott, rendbe jött.
Lehel Gyuri 60. születésnapja tiszteletére koncertet rendeztek a Rádióban. Részt vett benne
a Concentus Hungaricus, a Fúvós szeptett, Fafúvós kvintett és a Rádió énekkara. Azt a feladatot
kaptam, hogy ezekre az együttesekre írjam át, hangszereljem meg az ismert angol születésnapi
köszöntőt, a Happy Birthday-t. A próbákat titokban tartottuk, hogy az ünnepelt számára meglepetés legyen. Tényleg meghatódott, amikor meghallotta. Abban a műsorban nagyon szépen beszélt rólam. Amit én érzetem iránta, azt akkor csak a Happy Birthday-ban tudtam kifejezni.
.-. 1975. március 28-án az Operaházban bemutatott Cédrus című baletthez fűződik az egyik legemlékezetesebb élményem. A Csontváry festmények színpadi megjelenítését kiegészítette az ihletett muzsika, az Ön kompozíciója. Fel tudja-e idézni az est hangulatát?
.-. Igen, jól emlékszem rá. Azon a premieren véletlenül egy páholyban voltunk Lehel Györggyel.
Én szándékosan hátrahúzódtam, hiszen a próbák alatt már sokszor láttam a művet. Gyuri
pedig előttem ült. Amikor az Adagio tételre került sor, ő hátrahajolt és megszorította a kezem.
Éreztem, hogy tetszik neki. Szavak nélkül is ki tudta fejezni a bíztatását és elismerését. Később
szólt, hogy csináljak a balettből zenekari hangversenydarabot is. Amit aztán Adagio címen nagyon sokszor dirigált felvételen vagy hangversenyen itthon és külföldön egyaránt. Az Adagio története, karrierje tehát a Cédrus operaházi bemutatóján kezdődött azzal a kifejező kézszorítással. Sok más darabomat is műsorra tűzte hangversenyturnékon. Nem mindig mondta meg előre, csak utólag derült ki. Volt úgy, hogy csak hónapok múlva említette, hogy például a Svájci Rádióban felvették a Concertinót, vagy Tarjáni Ferivel a Kürtversenyt.
.- Azt hiszem, nincs még egy magyar zeneszerző, aki olyan sok versenyművet komponált volna, mint Ön. Szinte mindegyik hangszer szerepel a palettáján: fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt, trombita, harsona, hárfa, zongora, hegedű, brácsa. A legtöbb versenymű ajánlása a hangszer virtuóz előadóművészének szól. Az ő kedvükért komponálta-e a műveket, vagy más indítéka volt?
.-. Valóban sok versenyművet írtam. Elhatározott életcélom az, hogy a partitúrát végig komponáljam és minden hangszerre írjak versenyművet. Még hiányzik ugyan az orgona, a tuba, a nagybőgő, valamint az ütőhangszerek. Van, amiből már nem is lesz, mert nem érzek affinitást hozzá, hogy legyen. De van olyan hangszer, amelyikre már több mű is készült. Tehát az, hogy ki fogja előadni, nem volt szempont. Bár vannak erőszakos előadóművészek – jó értelembe vett erőszakosak-, például Hőna Guszti a megszállott harsonaművész. Aki le nem mászott a nyakamról, amíg meg nem írtam a versenyművet számára. Majd még kért 12, aztán még 4, aztán még 2 harsonára. Komponáltam még alt-, tenor-, és basszus pozanra. Szóval el lett látva a hangszer művekkel. De általában kevés előadó van, aki kérne. A legtöbbet a már említett elhatározásom szerint írtam. S mivel a Rádiózenekarban kiváló hangszeres művészek játszanak, adva volta szólista személye is. Csak szóltam, hogy barátom ha volnál szíves… És ők mindig örömmel vállalták.
.-.Komponálás közben gondolt-e a Rádiózenekar képességeire, ha tudta előre, hogy ők fogják előadni a művet?
.-. Nem, nem ! Mert ők mindent tudnak! Az égvilágon mindenre képesek. Én olyat nem tudok
írni, amit ők ne tudnának lejátszani. Vagy akkor már csúnya lenne, amit nem lenne érdemes
meg sem komponálni. Szinte minden magyar szimfonikus művet a Rádiózenekar mutatott be.
Lehel Gyurinak pedig élethivatása volt a magyar zene ápolása, segítése, megszólaltatása. Mindig
lehetett rá számítani. Ritkán fordult csak elő, hogy a felvétel olyan időre volt beosztva, amikor ő
éppen külföldön tartózkodott. Ha elkészültem valamivel, akkor jelentkeztem:”Gyurika, van egy
új darabom.”- „Na, hol van a partitúra? Csinálom!”- válaszolta.
Amit eléje raktunk, abban a darabban ő hitt, azt ő szerette. Számára az volt akkor a zeneirodalom
gyöngyszeme. A felvételen is úgy állt hozzá, hogy az egy beethoveni remekmű. Sajnos, a
legtöbbről az idők távolában kiderült, hogy nem beethoveni, nem is remekmű, nem is zene már.
A felvétel után egy héttel Gyurinak is meg volt a véleménye, hogy elég gyengén sikerült kompozíció. De azzal a csodálatos adottsággal rendelkezett, hogy amikor dolgozott a darabbal, akkor az volt élete középpontja. Minden megtett, hogy jól sikerüljön. Nagyon sokat köszönhetünk mi zeneszerzők Gyurinak ….(sír)…Nem bírom na!…Még mindig….No! Szóval hálával tartozunk az emlékének is.
.-.A mecénási szerepet nemcsak Lehel György, hanem a Rádió is feladatának tartotta.
.-. Igen. Szerencsére a Rádió támogatta Lehel Györgyöt ebben a törekvésében. A Zenei főosztály
megérezte, hogy ez neki elhivatottsága, vagy kötelessége – illetve miért lenne kötelessége? De
a zeneszerzőknek meg kell valamiből élni. Mindenesetre az éves tervekben benne volt azoknak
a névsora, akiktől művet rendeltek. Mert erre volt pénz, külön keret. Megrendelték, felvették és
biztosítottak műsoridőt is az elhangzásra.
 
.-. Az az érzésem, mintha mindezt kissé múlt időben mondaná. Milyen egy zeneszerző közérzete jelenleg?
.-.A Rádió mecénási szerepe, azt hiszem, függvénye lett az ország gazdasági helyzetének.
Nincs pénzük. Mondjuk ki magyarul. Bár próbálkoznak valamit tenni értünk, rendelnek is. Én
nem panaszkodom. Nem tudom, a többi kollegák hogy vannak ezzel. De már nincs az a töretlen
lelkesedés. Azt hiszem, a jelenlegi vezetés nem is fordít annyi gondot arra, hogy szorosabb kapcsolatot tartson a zeneszerzőkkel. Ez az én mostani meglátásom. Lehet, hogy rosszul látom, mert nem, járok annyit a Rádióba, mint hajdanában. De voltaképpen a magyar zeneszerzés mindenhonnan kiszorul. Nemcsak a Rádióból. A filmgyárból például. Mikor írt valaki utoljára filmzenét? Csak konzervzenét használnak fel a filmekhez. Egyetlen zeneszerző otthon gyártja komputeren, vagy szintetizátoron. A filmgyár szempontjából érthető, mert sokkal kevesebbe kerül, mintha egy egész zenekart kellene fizetnie. A fül azonban hamar megszokja az elektronikus hangzást s nem tesz különbséget. Hiába jelez az egyik gomb lenyomása klarinét, a másik vonós hangzást a szintetizátoron. A fül ugyanazt az uniformizált gépi hangzást hallja.
Kiszorultunk a koncertéletből is. Mert hiába vannak a kis kamaraestek eldugva a Régi Zeneakadémiára, vagy máshova. Mindig ugyanaz az 50 vagy 40 ember jelenik meg hallgatóként. Koncertező zenekaraink pedig ritkán tűznek műsorukra magyar művet, pláne, ha külföldre mennek. Szóval… nem dicsőség ma magyar zeneszerzőnek lenni.
De nagyon eltértünk a témától. Mit mondhatnék még Gyuriról? Nagy űrt hagyott maga után.
És lehet, hogy most ezt nem is tudjuk igazán. Adja Isten, hogy tévedjek benne. Kívánom, hogy Ligeti András átvegye tőle a stafétabotot, és ugyanolyan lelkesedéssel vezényelje a tiszteletreméltó kollegáim és az én műveimet, mint ahogy Lehel György tette.
                                                           *