2014. január

 

Váci Mihály és Bieliczky Joó Sándor költészetének közös vonásai
Írta: Halász Ferenc nyugalmazott irodalomtanár
            Váci Mihály A sokaság fia (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970. Sajtó alá rendezte és utószóval ellátta Váci Mihályné) című kötetének és Bieliczky Joó Sándor „Ez maradt belőlem …” című válogatott verseinek (2., bővített kiadás, Debrecen, 2013) anyaga alapján vállalkoztam arra, hogy a két poéta költészetét összehasonlítsam néhány közös témájukat figyelembe véve. Megfigyeltem, hogy a két alkotó rája jellemző stílusban, mégis hasonló érzülettel mutatja be a hazai tájat, a rajta élő egyszerű dolgozó embereket, akik között gyakran tisztelettel és szeretettel ábrázolja a természettel harmóniában tevékenykedő szülőket és nagyszülőket. Mindkét lírikus nagy szeretettel ír az őket költői hivatásukban segítő, megértő lelki társról, a hitvesről, és szenvedélyesen vallanak belső lelki vívódásaikról, „a férfikor törvényéről”, a nemzeti közösség szolgálatáról.
            Az összehasonlításhoz az adott ötletet, hogy olvastam Bieliczky Joó Sándor „Első találkozásom Váci Mihállyal” című cikkét, mely válogatott verseinek és írásainak kötetében jelent meg Budapesten 2008-ban, felesége, Buzás Éva kiadásában. (Az újságcikk először a Hajdú-Bihari Naplóban látott napvilágot 1970. december 23-án.) Sándor nagy tisztelettel ír a nála idősebb költőtársával való megismerkedéséről: „Kinyitotta a féltve őrzött füzetet, amelynek belső borítóján ez volt olvasható, Váci Mihály versei. Majd átszellemülten, belső tűztől égve olvasta költeményeit. A fiatal nyírségi tanító vallott a szerelemről, szülőföldjének szőke tájairól, a sívó homok emberének álmairól. Mind a ketten belemelegedtünk. Ő a versek pergő olvasásába, én pedig a költeményekből áradó, engem ért különböző hatásokba, s nem utolsó sorban a szépséget figyelő hallgatásba.” (126. o.) „Soha, senkinek nem mutatta meg rajtam kívül szanatóriumi kötetét” „Őrzöm barátságát, felejthetetlen emlékét, huszonkét évvel ezelőtt megformáltam magamnak később kiteljesülő emberi portréját.” (127.o.)
            Mindkét költő írásaiban hangot kap a hazai táj szeretete, azzal a különbséggel, hogy Váci Mihály a Nyírség, Bieliczky Joó Sándor az Alföld poétája. Mivel Váci Nyíregyházán született, meglepő, de érthető, hogy azt „Én szőke városom”-nak nevezi:
                                    „Szeretem lányos szeleid
                                                én szőke városom!
                                    kibontott hajú éjjeleid
                                                a felhő-vánkosokon;
                                    hullámzó szerelmeim ragyogását
                                                a szélrázta rozson.” (25.o.)
Ez a nyírfás, jegenyefás vidék erősítette benne a hazaszeretetet:
                                    „Ez a táj tanított
                                                szeretni Hazát!
                                    Ez a por mutatott
                                               arányaidra – világ!” (25. o.)
A Sors ide visszasodor” – írja a vers végén, kifejezve a szülőföld iránti hűséget. Ezt az érzést szólaltatja meg „Magasból, messziről” vagy „Jó nyomon” című költeményében is többek között.
Bieliczky „A puszták hegedűjé”-nek tekinti magát egyik versében:
                                    „barázdák kérge nevelt engem
                                    fácán pirul bozótja havában
szilfa vagyok a nesz csillagában” (231. o.)
A költeményben megemlíti az Alföldre jellemző akácos tanyákat, más versében a Debrecen határában elterülőHárfás Nagyerdőt, vagy a Hajdúszoboszlón található Vénkertet. Sándor még számos lírai művében kifejezi hazaszeretetét. Ilyen a „Hazám”, „Az én hazám”, a „Leányfalui tájkép”. Ha a költő Salzburgban tartózkodik, elfogja a honvágy. Ezt szólaltatja meg „Hazám a táj” című versében a felsorolás eszközével:
            „Hazám a táj s odamegyek                            az Alföld akác-felhője
hol barátként vár engem                                a rigók rikkanása
            a Mátra szelíd szerelme                                 a puszták szikes bőre
            a Bükk komorló kékje                                     a Daru-zug juhásza
            a fenyők illatkeresztje                                     távoli szülővárosom
s kettejük fény-zenéje                                      dobogó közelsége
                                                                                  sorsát sorsommá vállalom
                                                                                  így vagyok csak egy véle.” (226.o.)
A két lírikus ezekben a versekben egyszerű, közérthető stílusban, többnyire keresztrímes sorokban fejezi ki a hazai földhöz fűződő érzéseit. Így illik ehhez a témához.
            A tájleíró versekben Petőfi óta gyakran ábrázolják a nép sarját is. Ezt teszi Váci is
„a sokaság fia” „A gond narkózisa” című alkotásában:
                                    „A szülőket a szík-föld szikkasztotta,
                                            a betegségre nem volt idejük.
                                    Megkelt a Föld, – a kis cipócska, –
                                           kidagasztotta nekünk a kezük.” (34. o.) 
„Felismertem a járásáról” című költeményében bemutatja, hogy a robotoló paraszt nem tagadhatja le, melyik vidékről jött:
„ – Az ember bárhogy esküszik,
a port, sarat leverheti lábáról,
csizma, bakancs, s a bocskor eltűnik,
de pár lépés mindent elárul –
 – mily tájon át jött, honnan érkezik,
s melyik égalj alá igyekszik.” (36. o.)
Az „Öreg ember tavaszá”-ban így ábrázolja a szegény földművest:
                                    „Mélyről az úton, mint a barna sóhaj,
                                    görnyedt ló, szekér, rajta egy öreg:
                                    a gondok ráncos zsákja, bús batyu.
                                    Keresztet vet a leszállás előtt.” (33. o.)
Bieliczky „Üzenet a Hajdúságnak” című ódájában kifejti, hogy nem felejti el, honnan származik és szolgálni akarja szülőföldjének népét:
                                    „Zsuppfedeles házak néma tüntetése
                                    ez volt a nagyapád forró szívverése.
S hogy majd unokája széttöri a láncot
s szabad tűz köszönti a vén Hajdúságot.” (37. o.)
„Köszönöm a szidást Marjai Mártontól” – írja, aki figyelmeztette erre a feladatra 1951-ben.
A „Falusi kovácsok”-ban1963-ban már megmutatja a dolgozó emberek jövőjét:
                                    „céljuk, hitük lett az élet
                                    összeszokott közösségek
                                    már a falusi kovácsok
                                    s kovácsolnak új világot.” (112. o.)
Sándor az egyszerű dolgozók között gyakran megemlíti a szüleit és nagyszüleit is, így kifejezve az irántuk érzett szeretetét és háláját, összhangban a hazai táj megbecsülésével. Ezt az összetett érzést ábrázolja nagyon tömören „Sarkcsillag-dallama” című kis versében, melynek szokatlan szóösszetételei és alliterációi tükrözik az érzés mélységét:
                                    „Tikkadt szépségű, barna Hajdúság
                                    szikes karjában ringott a bölcsőm,
                                    zsoltár-éneklő szülői jóság
                                    fény-szerelmében fogant jövendőm. 
Kertünk végében bodza borongott,
                                               halk lombja sátrában hűsölt a nyár,
                                               az alkonyi bibliás akkordok
Sarkcsillag–dallama lelkemre száll.” (262. o.)
„Anyám” című elégiája meghitt vallomás a „szülői jóságról”:
            „Anyám lelkében mindig moccan                  minden mozdulatában
valami jó,                                                       én vagyok a gond
            ötvenhat éve tiszta akár a kék ég,                   mennyi munkát cipel a vállán
a frissen hullott hó,                                        s este amikor hajat bont
és belenéz az öreg tükörbe
apám leteszi az újságot
tekintete anyámra szépül
és elsiratja az ifjúságot.” (126. o.)
„A szenvedés örök nagy asszonyá”-t is édesanyjáról írja. Anyai nagyapjáról, B. Nagy Géza hajdúszoboszlói tanítóról így emlékezik vissza „Nagyapám ölében (Gondolatok egy régi fénykép láttán)” című versében:
                                    „Tuskó fejem mellkasán pihent meg,
                                    dobhártyámban zengett szíve hangja.
                                    Paizs-tenyere vállamon keringett,
                                    védett, égbolt-ölelésű karja.” (271. o.)
Róla írta még „Nagyapám” és „Nagyapám mesél” című írását is. „Nagyanyám” című elégiájában siratja el apai nagyanyját. Mindkét nagyanyjáról szeretettel ír egy-egy költeményben: „Emlékek Zsófi nagyanyámról”, „Irma nagyanyám”.
Váci Mihály is emléket állít szüleinek és nagyszüleinek. Erre jellemző példa „Rövid életrajz” című alkotása:
                                    „A nagyapám kocsis volt: átölelte
                                    a jászolnál este a lovakat.
                                    Egyszer a bársony-szügyü alkonyat
                                    nyergébe szállt – s elkocogott a lelke
                                    az égen úszó lágy boglyák alatt.
                                    Apám esték lugasa alatt jőve
szemelgetett fürtös csillagokat.   
            Találkoztak a szerelem dűlőben,
            s Anyámat onnan hazavitte ölben
            csókok kibontott kévéje alatt.” (39. o.)
Váci is kedvelte – Bieliczkyhez hasonlóan – az újszerű szóösszetételeket és költői jelzőket,
melyekkel ennek a versnek is fokozta a hangulati hatását. „Távolodón” című költeményében a szülőktől való búcsúzás fájdalmát énekli meg:
            „Kigördül a szív:                                            Előbb eltűnik a
                   elviszi a vonat.                                               fény szemükön.
            Anyám, apám áll az                                       S az se ragyog utánam:
                   ablak alatt.                                                     ráncban a könny.
            Pár méter, s nem látom                                 Arcuk is az estbe
                   bánatukat.                                                      alkonyodik,
                                                                                  csak fejfa-alakjuk
                                                                                          tartja a kínt.” (37. o.)
Váci a hitveshez fűződő érzéseit is őszintén vallja meg. Ilyen például „Aztán” című kis műve:
            „Emlékszel? Aztán milyen jó volt                   S alvás előtt egymás ölében
            hozzád fordulni – és Te édes! –                      még fészkelődni, s megfordulva
            hogy doromboltál, hogyha csókot                  fel-felkérdezni, félig ébren:
            súgtam égő füled tövéhez.                              „Szeretsz? Szeretsz még?!” – újra, újra.
                                               Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
                                               De a percekre emlékezzél,
                                               mikor odabújtál szívemhez
                                               és magadról megfeledkeztél.” (189. o.)
Feleségéről írta még „Minden teérted”, „Elég volt!”, „Eretnek”, „Marinak”,
„Rólad beszélek mindig” című költeményét is.
Bieliczky is nyíltan megírta feleségéhez, Buzás Évához kapcsolódó nagy szerelmét. Hogyan is történt a „sorsdöntő”, romantikus találkozásuk Hajdúszoboszlón? Éva ezt így írja le
„Én + Te = Mi” című könyvében (Debrecen, 2012): „1956. augusztus 6-án frissen érettségizett leány voltam. Kinéztem az ablakon és az utca másik oldalán megláttam egy fiatalembert.
A szívem megdobbant, mert éreztem, hogy ő lehet a számomra rendeltetett „nagy Ő”.
Ösztönös érzéssel, megállíthatatlanul utána indultam,” A fogorvosnál találkoztak. Éva így folytatja: „Valami belső sugallatra akartam találkozni Vele, mintha tudtam volna, hogy az elhatározás egy életre eldönti sorsomat, sorsunkat.” (163. o.) „1962. december 12-én volt az esküvőnk Debrecenben.” (172. o.) 1962. novemberében, Hajdúszoboszlón írta Sándor
„Megtaláltalak kedvesem” című költeményét ennek öröméről:
            „Mennyi álomnak voltál                                 szemed tavaszt ígérő
            kedves álma,                                                  bóbitás varázsa
            hópihés teleknek                                             úgy nőtt köröttem, mint a fecskék
            fehér vallomása,                                            röpülni vágyó szárnya,
            zárt tüzeknek                                                  új életem televényére vetítve
            lefojtott drága lángja,                                    bujkált szerelmed omló fénye,
            s míg dohogott                                               eddig csak ismertelek, ma megtaláltalak
            az öreg cserépkályha                                     s vagy napjaimban az örök béke.” (92. o.)
Sándor számos szép írásában vallja meg őszinte, nagy szerelmét, melyeket nehéz lenne felsorolni. Az Éva születés- és névnapjára írt alkalmi versek közül csak az „Éva köszöntő”-t említem meg, melyben metaforák sorával fejezi ki, hogy mit jelent számára a felesége:
                                    „Te vagy a folyóm, tengerem
                                    szelíd szél a nyírfás hegyen,
                                    a puszták dalos magánya
                                    sorsom zengő csalogánya
                                    lobbanó örömöm, lelkem,
                                    vers-tüzekként izzol bennem.” (229. o.)
Utolsó szerelmes versei egyikében, a „Kalászos mezőkről” címűben így foglalja össze, hogy mit köszönhet Évának:
                                    „Csillagként gyúlt sorsomba
                                    és azóta ragyogja életem partvidékét.” (299. o.)
Sándor önmagáról is vall nem egy versében, melyekben az önbírálat hangja is megszólal. Ilyen a „Meditáció” is:
                        „Belső világom tükörképét szeretném
                        ráncba szedni. A hömpölygő, áradó
                        feszültségnek higgadt értelmet adni
                        friss hangú gondolat-szirénákkal.” ((298. o.)
„A férfikor törvényé”-ben ezt írja: „Ne csak papold – / tanulj meg tenni másokért …” (137. o.)
A „Szeretnék szépen … – Férfivers!” címűben így összegez:
                                   „Nem voltam s nem vagyok búimádó
                                   de érző sorsom sok-mindent látó.” ((303. o.)
Váci jellemzi magát „Mint a tenger” című elégiájában:
                                   „Tiszta vagyok, keserű, mint a tenger,
                                   telve mérgekkel, viharokkal,
                                   minden parton zúzom a homlokom,
                                   világot faldosok, habzsolom önmagam.” (277. o.)
Hasonlóképpen nyilatkozik sorsáról az „Isten után” címűben:
                                   „Nem szeretett senki ilyen
                                   magányból mindenkire vágyva,
                                   és ennyi szerelemben még senkisem
                                   maradt ennyire árva.” (258. o.)
            Mindkét poéta megfogalmazza magának költői hitvallását. „Tenni és írni úgy érdemes:
 – nem várni, hogy az lesz az érdemed” (9. o.) – írja Váci „Alkotás” című versében, melyben azt is megvallja, hogy a versírás önmagával való viaskodást is jelent:
                                   „Míg nincs – kíméletlen zsarnokom,
                                   s ha kész – ellene lázadozom”. (10. o.)
„Köszönts rám vers” című ódájában írja le feladatát:
                                   „Sokan élnek itt lehajtott fejjel:
                                     – az ő arcukat emelem fel arcomon.
                                   Sokan harapnak ajkukba közöttünk:
                                     – azok helyett nyitom ki én a számat.
                                   Sokan görnyednek alázatos robot ritmusában:
                                     – kell hogy valaki közülük felálljon egyszer. (20. o.)
S mindehhez te adtál erőt
vers – köszönts hát itt is.” (21. o.)
A közösséget akarja szolgálni Bieliczky is a már korábban említett „Üzenet a Hajdúságnak” című vers tanúsága szerint. Szerinte is a versírás belső harcot jelent számára,
ahogy a „Bennük élek”-ben írja: „   egymással vagyunk szenvedélyek
                                                    ha lefekszem belém sajognak
                                                    fellege vagyok villámoknak
                                        s addig dörögnek vérzőn bennem
                                         míg szivárvány leng az egeken.” (214. o.)
            A két költőnek a felsoroltakon kívül vannak még közös témáik. Ilyen például a kirándulások, utazások, üdülések élményének feldolgozása, a kispolgárok és kritikusok iránti ellenszenv, a gyermekek szeretete, a „Jövőbe néző gondolataink” (Bieliczky),
„Az ember néz, néz …” (Váci) és még mások. Ezeket meg lehet ismerni az említett kötetekben.
            A két lírikus sorsa is kibontakozik ezekben a könyvekben, melynek vannak hasonló és eltérő vonásai. Mindketten megismerték az egyszerű, dolgozó emberek életét; sokat betegeskedtek fiatal koruktól kezdve és súlyos betegségben haltak meg viszonylag fiatalon;
a lírai verseken kívül publicisztikai cikkeket is írtak; alkotó tevékenységükhöz sok segítséget kaptak feleségüktől. Nagy eltérés sorsukban, hogy Váci több elismerést és díjat kapott munkásságáért, több kötete jelent meg, országosan ismert és népszerű költő lett és országgyűlési képviselőnek választották. Bieliczkyné véleménye róla: „Korábban a túlzott ajnározás, később pedig az egyszerűsítés igazságtalansága miatt nem volt helyén a költészete. Halála után azonban a rajongás és az elutasítás között talán beáll az egyensúly.
„Az én szőke városom” című versét 1987. és 2013. április 11.-én a Költészet napján, a nyíregyházi sportcsarnokban csaknem két ezren szavalták egyszerre. (Internet: Versmondási Rekord kísérlet) A költő tehát versein keresztül tovább él.”
Bieliczky életében kevés elismerést kapott és egy kötete sem jelent meg. Buzás Éva most arra törekszik, hogy egyre többen ismerjék meg férje munkásságát Hajdúszoboszlón. Az általa létrehozott baráti társaságon kívül népszerűsíti a Hajdúszoboszló című lap, a Szókimondó című folyóirat és a műveinek megjelenése Éva gondozásában.
Lassan valóra válik Sándor kérése: „Tied a vers velem együtt. Vigyázz ránk, őrizz minket!”
                                                                                  (2013. október 16.)
                                   
Váci Mihály                                                   Bieliczky Joó Sándor
(1924.12.25. Nyíregyháza                             (1929.12.12. Hajdúszoboszló
1970.04.16. Hanoi, Vietnam)                                    1983.05.08. Budapest)